Klió 1993/2.

2. évfolyam

XIX. SZÁZAD

III. Sándor

Az utolsó előtti orosz cár alakjáról sok leírás született tisztelők és kritikusok, alakoskodók és őszinte emberek tollából. A nagy művész, A. N. Benua 1889-ben a következőképpen emlékezett rá: „Engem megragadott ormótlansága, nehézkessége és tetszik, nem tetszik, nagysága ... Mindennapi körülmények között (kiállításaink látogatásakor) III. Sándor kedves, egyszerű is tudott lenni ... sőt »kellemes« … De azon az estén a Marinszkij Színházban a benyomás egészen más volt, azt is mondhatnám, különös és félelmetes”.

Sz. Ju. Vitte szerint jó érzékkel tudott olyan helyzeteket teremteni, amelyben respektálták. Emellett III. Sándornak sok rokonszenves vonása volt, amelyek azonban háttérbe szorultak uralkodás közben. Ez azért volt lehetséges, mert ez az átlagpolgár és családapa, mint idegen terhet cipelte magán önkényuralkodói mivoltát, amelyhez impozáns külsején túl semmi tehetsége sem volt ellentétben fiával és utódjával.

III. Sándor elég önkritikus volt ahhoz, hogy érezze belső alkalmatlanságát, és így vált az orosz történelem tragikus alakjává. Tizenhárom éves uralkodásának következményei legalább ennyire tragikusak. A legszomorúbb, hogy úgy tűnik, a történelem másként is folyhatott volna, és az akkor már elkerülhetetlen forradalom híveit megfékezhette volna rugalmasabb és progresszívebb politikával. Hiszen nem neki kellett elfoglalni a trónt, hanem bátyjának. Ám mintha gonosz végzet lebegett volna Oroszország felett: a XIX. században elvesztegette az átalakuláshoz szükséges időt, s ez az uralkodók bűne volt. III. Sándor hozzájárult a problémák halogatásához, s ő maga úgy is gondolta, hogy ezzel a családjának, a dinasztiának, Oroszországnak, de még Európának is segít.

Sokgyermekes családban nőtt fel, hat fiú testvére volt. Második legidősebbként kapta apja után a Sándor nevet. 1845 februárjában született, s neveltetése gyermekkorában a szokványos rendben folyt: angol dada és katonák közt. A két legidősebb fiú, Nyikoláj és Alexandr egyszerre kezdett tanulni és együtt jártak hadiiskolába. A névleges hadiszolgálat után felvették az ezred egyenruháját. A XIX. században a trónörökösök tanítása már nagy jelentőséget kapott.

Az orosz trónörökösök kétszer lettek nagykorúak: először jogi értelemben 16 évesen, majd ténylegesen 21 éves korukban. Jogi nagykorúságának elérésekor iktatták be, mint trónörököst, amikor a családtagok és hivatalos személyek előtt esküt tett a cárra és hazájára. Ekkortól külön lakosztálya volt a Téli Palotában. Ezt követően hosszú nyugat-európai útra kelt, amelynek során megismerkedett különböző államokkal és ezek képviselőivel, valamint igyekezett rátalálni a rangjának megfelelő menyasszonyra.

II. Sándor utódja eredetileg Nyikoláj Alexandrovics volt, aki éppen az említett európai utazás során halt meg 1865. április 12-én Nizzában. Ezen a napon lett trónörökös Sándor, az ifjabbik testvér.

Semmi sem szólt amellett, hogy Sándor tehetséges uralkodó lehetne, a családban mindenki tudta róla, hogy semmi érzéke az államirányításhoz. B. N. Csicserin kétségbe esett találkozásukat követően, mert „egyetlen élő gondolatot” sem hallott tőle. A korábban nem túl jelentős probléma 1865 áprilisa után vált égetővé. Mint trónörökös a kozák hadsereg atamánja, az orosz sereg tábornoka lett. Történészek, közgazdászok, jogtudósok oktatták, mint pl. K. P. Pobedonoszcev, Sz. M. Szolovjov, F. I. Buszlajev. Emellett részt kellett vennie számos fogadáson. Ekkoriban házasodott, viszonylag korán, meghalt bátyja menyasszonyát, a dán Dagmar hercegnőt vette el, aki a Marija Fjodorovna nevet kapta az esküvő után. A család jónak ítélte a házasságukat.

Sándor – édesapja, II. Sándor akaratának megfelelően – elsősorban az államéletben készült fel az uralkodásra, 1868-ban a legfelső állami intézményekbe a miniszter-, illetve az államtanácsba vezették be. Itt nem igen jutott szóhoz, hiszen a XIX. században a trónörökösök nem játszottak lényeges politikai szerepet.

Ebben a 15 éves periódusban, amíg Sándor trónörökös volt, a nacionalista indíttatású jobboldal támogatója volt. Ez inkább ideológiai, mint gyakorlati támogatás volt; de apja politikájának opponálása reménytelennek tűnt, nem voltak olyan viszonyban, hogy vitatkozzon, főként, hogy szemben álljon vele. Azonban egyre gyakrabban fordult elő, hogy ellentétes táborban álltak, nemcsak nézeteik különbözősége miatt, hanem azért is, mert II. Sándor tehetséges politikus lévén, gyakran saját véleménye ellenére cselekedett országos ügyekben. II. Sándor a cári Lengyelországban és a nyugati tartományokban a rendkívüli kormányzói formát ideiglenesnek tekintette. Finnországban és a Baltikumban kompromisszumos vonalat követett, arra törekedett, hogy ne éleződjenek ki a konfliktusok, és politikai döntéseiben nagy jelentősége volt Európa véleményének. Utódja ezzel szemben a kemény megoldások híve, s hajlott arra, hogy ignorálja Európát.

1867–68 fordulóján nyílt a trónörökösnek először lehetősége arra, hogy neve összefonódjon egy politikailag jelentős jótékonysági akcióval. Ekkor ugyanis a jobbágyreformot követően nagy terméskiesés volt két tucat kormányzóságban, s a parasztok segítségére sietett Sándor.

Életében nagy jelentőségű volt továbbá az orosz-török háború, hiszen a szláv segítség nagy szószólója, V. P. Mescserszkij herceg igen közel állt hozzá, ám a cár nem nézte jó szemmel a herceg lapjának, a Grazsdányinnak az álláspontját. 1876-ban Livádiában folytak külpolitikai tárgyalások s ezek egyikén a cár kirohant a trónörökös, és Maria Alexandrovna ellen, hogy az akaratával szemben cselekszenek. Végül Oroszország belépett a háborúba, amelyben a cári család több tagja, maga a trónörökös is harcolt.

Kitüntetései bizonyítják, hogy helytállt a harcokban, a főparancsnokság ügyébe nem avatkozott bele, csapatánál maradt. Jelentős tette volt az önkéntes flotta létrehozása és az Orosz Történelmi Társaság megalakítása, amelyben neves történészek tevékenykedtek, mint P. A. Vjazremszkij, M. 1. Bogdanovics, E. M. Feoktyisztov. Elsősorban az 1. Péter utáni orosz történelmet kutatták Sándor támogatásával.

A cár ellen elkövetett merényletek 1879-ben megbolygatták Oroszország belpolitikai helyzetét, és arra kényszerítették az uralkodó köröket, hogy a helyzet stabilizálását megoldják. A cári család bonyolult belső élete, az E. M. Dolgorukaja és az uralkodó közötti szerelmi viszony, majd házasság lekötötte a kormányzati körök figyelmét. Az öregedő uralkodó személyében egyre inkább háttérbe szorult az államférfi, s előtérbe került az érző és szenvedő magánember, aki mind szorosabban kötődött a 30 évvel fiatalabb asszonyhoz és tőle született gyermekeihez. Az udvarban sokan elítélték a cár magánéletét, mások igyekeztek kihasználni, hogy a hercegnő nagy hatással van rá. Az asszonyához szorosan kötődő, a családi köteléket szentnek tartó trónörökös felháborodott volt. Még inkább felerősödött ez az érzés, amikor a cárné halála után 40 nappal a cár titokban megnősült. II. Sándor elismerte Dolgorukajától származó gyermekeit, s fenyegetően közeledett az asszony megkoronázása, a gyermekek végleges legitimációja.

A cári család belső viszálya megoldhatatlanná vált. Az uralkodó új családját elvitte a Krímbe, Livádiába, a trónörököst Pétervárott hagyta maga helyett, bár a legfontosabb ügyeket változatlanul ő intézte. A vasárnapi ebéden a cárnál megjelentek a miniszterek és más magasrangú tisztviselők; s az uralkodó jobbján a trónörökös-feleség, balján a trónörökös ült ezalatt. Máskor, amikor vadászatra ment a trónörökös, az érkezőket bemutatták Jurjevszkaja (Dolgorukaja) hercegnőnek is.

1880 februárjában „robbanás” történt a Téli Palotában, a cár kezdeményezésére létrehozták a Legfelső Előkészítő Bizottságot Lorisz-Melikov vezetésével. Erősödött a liberális befolyás, amelynek végső célja a központi szervezetbe való bekerülés volt, s a folyamatot a törvénykezésben való részvétellel kezdte. Ennek részese volt a trónörökös is.

1881. március 1-jén megölték II. Sándort. Halálát így kommentálta A. V. Adleberg udvari miniszter: „A cár vértanúhalála lehetséges, hogy megmentette a kitűnő uralkodót attól, hogy dicstelen és megalázó véget érjen”.

II. Sándor halálával veszély fenyegette Lorisz-Melikov elképzeléseit, s ezzel együtt Oroszország alkotmányos fejlődésének tervét is. A III. Sándor megkoronázásakor kiadott manifesztum csupán homályosan körvonalazta a kormányzati formát, az új uralkodó ui. nem akarta folytatni apja politikáját. Az egész világ kíváncsian figyelte, milyen lesz Oroszország új cárja.

Egyetlen ember látta tisztán akkoriban III. Sándor jellemét, J. Sz. Turgenyev. 1879 nyarán találkoztak Párizsban, s az író egy pszichológus érzékenységével látott bele a trónörökös lelkébe. Inkognitóban írt cikke arra volt hivatva, hogy megnyerje a franciák szimpátiáját, és a legjobb képet alakítsa ki Oroszország új uralkodójáról. Az olvasó figyelmét III. Sándor kétségtelen pozitív tulajdonságaira koncentrálva, Turgenyev nem esett abba a hibába, hogy elvakultan dicsérje a cárt. Nagyon finoman megfogalmazta hiányosságait: nem elég művelt, és leginkább hadászati előképzettséget kapott. Óvatosan, de egyértelműen szólt nacionalizmusáról is, s arról, hogy a nép cárjaként fog bevonulni a történelembe. „Azok, akik az új cártól a parlamenti alkotmányosságot várják – írta – hamarosan elvesztik illúziójukat.”

Uralkodásának első hónapjaiban III. Sándor hihetetlenül sok üggyel foglalkozott, emellett apja temetéséről, valamint Jurjevszkaja és gyermekeinek sorsáról is gondoskodnia kellett. Ez utóbbit Lorisz-Melikovra bízta, s az asszony és családja hamarosan külföldre költözött, de időről időre magukra vonták a cári család és a külügyminisztérium figyelmét.

III. Sándor uralkodása első napjaiban kifejtette kormányzati politikáját. Oroszország előtt két lehetőség állt, ahogy Sweinitz német követ írta: „vagy reformok európai módon Pétervárról, vagy önkényuralom Moszkvából”.

III. Sándor döntött. Az 1881. március 8-i minisztertanácson megjelent Pobedonoszcev, Sz. G. Sztroganov és állást foglalt a Melikov-terv ellen. A szokásos tradicionális érveket hozta fel: Lorisz-Melikov javaslatai idegenek az orosz szokásoktól, nem időszerűek, megingatják az önkényuralmat. Az utóbbi döntő érv volt, hiszen korábban is, később is az alkotmányos rend hívei sietve bizonyságot adtak lojalitásukról az abszolutista rend mellett. A cár vezette az ülést és pontosan tudta, mit akar. Az ellenzők kemény magot alkottak, míg a másik tábor nagyon óvatos volt. Így a terv végrehajtását meghatározatlan időre elhalasztották. Ez ellen – karrierjét is kockára téve – fellépett A. A. Abaza és D. A. Miljutyin úgy, hogy javasolták, vitassák meg egy külön tanácsban az ügyet. De amíg a reform hívei reménykedtek a kabinet civilizált tevékenységében, addig az önkényuralom megmutatta liberális minisztereinek, hogy nem hajlandó erősíteni a jogi alapokon nyugvó államot, és a régi eszközökkel még tud kormányozni. Az uralkodó határozottan kijelentette: „nem engedi meg az önkényuralmi hatalom csorbítását”.

Azt követően, hogy Bismarck, német érdekeket szem előtt tartva, kiállt Oroszország orosz fejlődése mellett, III. Sándor a következőket húzta alá az orosz követnek küldött levelében: „Adja Isten, hogy minden orosz és különösen a minisztereink megértsék azt, amit Bismarck herceg, és ne adják át magukat megvalósíthatatlan fantáziának, undorító liberalizmusnak”. Súlyos csapást mért a minisztertanácsra azzal, hogy majdnem egyszerre nyugdíjazta a belügy-, a hadügy- és a pénzügyminisztereket. Közvetve hozta tudomására Konsztantyin Nyikolajevics nagyhercegnek, az államtanács elnökének, hogy megválik tőle, holott a cári család egyik szellemileg is kiemelkedő alakja volt.

A személycserék nem zajlottak simán. Többek között elűzte a belügyminiszteri posztról N. P. Ignatyevet – aki pánszláv nézeteivel még 1876-ban került közel hozzá – csak azért, mert felfedte tervét a szlavofil doktrínának megfelelő zemsztvo gyűlés összehívásáról.

1881–82 folyamán III. Sándor kialakított maga körül egy kemény magot: Pobedonoszcev, a szinódus helyettes elnöke, D. A. Tolsztoj, aki már az ő uralkodása idején tért vissza látványosan az államéletbe. M. N. Osztrovszkij, J. D. Deljan, akiket ezen a körön kívül senki sem tisztelt.

III. Sándor trónra lépésével egy időben a társadalmon reménytelenség lett úrrá. Az ország jellege, az időszak különössége olyan uralkodót követelt volna, aki kiemelkedő államférfiként, a kívánságokat összhangba tudja hozni a lehetőségekkel a korban és a jövőben is. Erre a szerepre Ill. Sándor kevés volt. Még akkor is, ha nyílt volt, szilárd elvek, meggyőződések embere.

Legjobban katonái és családja körében érezte magát. A nézőpontok ütköztetésével racionális megoldás keresése bonyolult volt számára, inkább olyan embereket keresett, akik feltétlenül elfogadták őt. Mivel a nézetek összeütközésének színtere a minisztertanács volt, össze sem hívta azt, és az államtanács szerepe is csökkent, mert III. Sándor nagyon haragudott, ha valamelyik terve itt kritikát kapott.

Az uralkodó, mint egy jó gazda igyekezett mindenre odafigyelni, pl. fellépett a cári család túlköltekezése ellen is. A kiadások csökkentése, a parasztok átköltözéséről szóló törvény vagy az állami bankok létrehozása folytatták a 60-as évek reformjait. Nagy a kontraszt ezek és a közösséget konzerváló törvények között: pl. a zemsztvo-nemesség felügyeletének megtartása a parasztok felett.

Ha azt fürkésszük, milyen személyes meggyőződés vezette III. Sándort politikájában, első helyre az önkényuralom megőrzésébe vetett vak hitét kell tennünk. A hatalmat, mint magántulajdont kezelte. 1881-ben így írt: „Alkotmányosság? Hogy az orosz cár esküt tegyen valamilyen baromnak?” Oroszország elől elzárta az alkotmányosság lehetőségét, és apja reformjaira úgy tekintett, hogy azok csak az abszolutizmussal együtt létezhetnek. A bírósági ellenreform mellett is azért állt ki, mert az a cári bíróság korlátozását jelentette. A másik vezéreszménye a nacionalizmus volt, amely megjelent a külpolitikában és a nemzetiségi ügyekben is, s ez utóbbiban az autonómia maradékát is felszámolta a magas tisztségviselők kiválasztásával.

III. Sándor keménysége mögött ott rejtőzött az a szándék, hogy országa nyugalomban éljen és felvirágozzék, ám politikája lassan haladt előre. Tapasztalnia kellett az elégedetlenséget, miniszterei tehetetlenségét, megnyugvást csupán családja körében talált. Szigorú biztonsági intézkedések vették körül életét, s így nem élte át merényletek sorát, mint apja.

1891 kemény lecke volt számára. Tíz évvel a parasztság felkarolására tett intézkedései után egy az egész országra kiterjedő éhínség volt.

A másik probléma az értelmiség rendszerbeli szerepe volt. A II. Sándor uralkodása idején megvalósult reformokban nagy szerepet játszó társadalmi réteget III. Sándor politikája az ellentáborba sodorta.

A külpolitikában is kemény volt. Nap mint nap foglalkozott nemzetközi ügyekkel. A külügyminisztérium többször is a háborúra ösztökélte, de a cár bölcsen hallgatott a józan eszére, ismerve a véráldozat értékét. A külpolitika jelentős tétele volt a németgyűlölet, amely megmutatkozott a szövetségi kapcsolatok határozott váltásában. A német és osztrák szövetségektől való eltávolodás nehéz volt, mozgatórugója Németország növekvő hatalma és erősödő agresszivitása s az oroszellenes vámpolitika. Franciaország lett a közeledés célpontja, s ezt M. N. Katkov is támogatta.

III. Sándor 1893 decemberében, halálos betegsége utolsó fázisában írta alá a francia-orosz szövetséget.

Sz. Ju. Vitte – III. Sándor nagy tisztelője, aki benne látta azt a kemény kezet, ami lehetővé teszi az ország gazdasági mobilizációját, arra a következtetésre jutott, hogy a cár végül is eljutott volna a liberális reformokig. Lehetséges? Erre nem volt ideje. A Krímben halt meg, nem volt még 50 éves. Hatalmát idősebb fiára hagyta, akit maga is gyermeknek, az állami életre felkészületlennek tartott.

V. G. Csernuha: III. Sándor. Voproszi Isztorii, 1992. 11–12. 46–64. p.

Czövek István