Klió 1993/2.

2. évfolyam

XIX. SZÁZAD

Konsztantyin Leontyev „bizantizmusa”

Mindig fontos az olyan alkotói munkásságot bemutató könyvet, tanulmányt megismernünk, amikor a kiemelkedő gondolkodó szellemi hagyatékának jelentős része még nem került be a tudományos kutatások különböző területeibe. Márpedig Leontyev esetében erről van szó. Episztoláris örökségének ez a része moszkvai irodalmi és művészeti archívumban, a központi könyvtár kéziratrészlegében és az irodalmi múzeumban található. N. A. Rabkina egyik érdeme épp abban rejlik, hogy ezeket az anyagokat használja fel tanulmányában. K. Leontyev szellemi hagyatéka a századfordulón előtérbe került. 1912–13-ban kilenc kötetben kiadták műveit, a sajtóban közölték pl. leveleit, neves tudósok (így V. Sz. Szolovjov, V. V. Rozanov, Sz. L. Frank) emlékeztek meg róla, felfogását vizsgálta Sz. N. Trubeckoj, D. Sz. Merezskovszkij és Sz. N. Bulgakov is. Sajnálatos azonban, hogy 1922-től hosszú hallgatás következett. Ezt törte meg 1968-ban A. L. Janov. Ugyanő – most amerikai politológusként – írta meg Az orosz eszme és a 2000. év című nagy munkáját, amit a Néva 1990/9–12. számában angolból oroszra lefordítva közre adtak. Mindazonáltal itt kell hangsúlyoznunk Rabkina írásának másik új vonását, minthogy először tekinti át részletesebben a leontyevi örökséget; tisztázza a politikai szférára vonatkozó nézeteinek gyökereit, alaptendenciáit, a „bizantizmus” viszonyát a korabeli orosz valósághoz (mindezt ráadásul úgy, hogy a társadalmi gondolkodás szélesebb spektrumával hozza összefüggésbe), és végül Leontyev élete során (1831–1891) és halála után kibontakozó hatását; azaz a gondolkodó helyét és jelentőségét az orosz szellemi életben.

1873-ban jelent meg Leontyev cikke a Pánszlávizmus és a görögök címen. Két évvel korábban publikálta N. Ja. Danyilevszkij: Oroszország és Európa című művét. Noha Leontyev bizonyos formában a könyv írója tanítványának tartotta magát, mégis élesen elvetette annak alap tézisét; az össz-szláv föderáció létrejöttének szükségességét. A pánszlávizmust liberálisnak, az orosz államiságra veszélyesnek, a monarchia aláásásának tartotta. A jövőben, szerinte, nem a pánszlávizmust kell Nyugat-Európával és kultúrájával szembeszegezni, hanem az orosz egyeduralom égisze alatt az egész Keletet. Leontyeva szláv összefogás (szimpátia) eszméjét tagadva, a cárizmus rendi-állami érdekeit abszolutizálta. Másképp képzelte el a birodalom alávetett területein a népek helyzetét, a kapitalista fejlődést, a polgári szabadságot, a technikát pedig azonosította az eldurvulással és az anarchiával.

1875-ben látott napvilágot Leontyev alapvető műve: A bizantizmus és a szlávság, amiben megfogalmazta a történelmi folyamat sajátos teóriáját. A mű, amit a görög Athosz-hegyi és a Nyikolo-Ugresszkij kolostorban 1872–1874 között írt, tizenkét külön fejezetből álló, terjedelmes esszé. Lázas sietséggel írta, félve hogy nem oszthatja meg honfitársaival az orosz történelem, az állam külön elhivatottságának csak számára föltáruló titkait. Leontyev jelentős, de meglehetős en különféle ismereteket közöl, a tényhalmazt azonban elég pongyolán és voluntarista módon kezeli. Maga is többször elismerte, hogy a „beprogramozott tudós gondolkodásmód” számára szűk és száraz, és valóban kronológiailag pontatlanul, művészien szabadon írt. Műve elején a régi „bizantizmus”, mint világtörténeti és kulturális jelenség lényege és jellemző sajátosságai tárulnak elénk. Leontyev szerint újra életre kelt saját korában, de már szilárd államformákban és társadalmi-vallási hierarchiában, s mindez Oroszországban talált a legkedvezőbb talajra. A „bizantizmus”, mint „általános eszme”, külön kultúra, ami vallásos, állami, erkölcsi, filozófiai és művészeti ideákat foglal magába. A „bizantizmus” Oroszországban újraéledésekor egyszerű népre, örökletes nagyfejedelmi hatalomra és patriarchális igazgatási keretre lelt, és így régi formájánál még hatalmasabb lett. Leontyev különösen azt hangsúlyozza, hogy az orosz monarchikus hatalom mindig elsődleges, legitim és örökletes volt, hozzá képest a család eszméje a polgári életben háttérbe szorult.

Az író mindenfajta egyenlőségre való törekvést elutasít. Szerinte a rokon szlávokat már megfertőzte az európaiság, az egalitarizmus és a jólét pusztító szelleme; „demokraták és konstitucionalisták”, ezért nemzeti felszabadító mozgalmuk támogatása aláássa a „bizantizmus” tekintélyét és az orosz állam alapjait; így az ázsiaiakkal vagy a más hitűekkel kell keveredni. A monarchia, a rendiség, az egyház, a patriarchális parasztközösség azok a civilizációs csúcspontok, amelyeket Leontyev szembeállít a polgári parlamentarizmussal, az egyenlőség eszménnyel, az európai liberalizmussal, és ezért hív fel az állameszme feltétlen szolgálatára. Érdekesek eszmefuttatásai a történelmi folyamatról, annak szakaszairól, a haladásról és az átlagos európai polgár elszemélytelenedéséről és nivellálódásáról. Az utóbbiakat egy másik tanulmányában egyenesen világpusztító tényezőknek tartja. Az orosz nemzet és állam jövőbeli kulturális-történeti misszióját illetően már az 1870-es évek elejétől (tehát nem a késői szlavofilek szolovjovi kritikája nyomán) kínzó kételyek gyötörték. Rabkina ellentmondásosnak, voluntaristának tartja Leontyev művét, de ugyanakkor rámutat, hogy bizonyos kérdéseket tisztán látott és találóan jellemzett.

Mint láttuk, Leontyev nézeteivel, a szlávok nemzeti felszabadító mozgalmának sajátos megközelítésével magányos maradt ezen küzdelem csúcspontján. Azonban így is kitartott álláspontja mellett. 1878–79-ben újra fölvetette a Keleti Szövetség, az erős, egységes eurázsiai állam témáját, óvott a pánszlávizmus „nemzeti liberalizmusától”, az általános demokratizálástól, és mindezzel kapcsolatban a forradalom rémét vetítette előre. III. Sándor trónra lépése után is – noha abbahagyta epés megjegyzéseit – kitartóan ismételte, hogy nem a szlávság alkot majd egy külön civilizációt, hanem Oroszország összes ázsiai birtokaival. A szlávok ugyan belekerülhetnek az orosz fennhatóság alatti „Keleti Nagy Szövetségbe”, amelyben antiliberális rend és kasztszellem jön létre. Jellemző, hogy míg Danyilevszkij üdvözölte a jobbágyság megszűntét, Leontyev szerint a nép akkor bölcs, ha nem törekszik a politikai hatalomra, és minél kevésbé ártja bele magát az államügyekbe.

Noha Leontyev Danyilevszkij koncepciójából pl. csak a Nyugat és a Kelet örök ellenségeskedésévei értett egyet és negatívan viszonyult a polgári Európához, ez nem jelenti azt, hogy minden nyugati történeti-politikai jelenséget elutasított volna. A történelem és a mindennapi élet különben is nemzeti-állami felfogása helyesbítésére késztette; ti. a Nyugat és a Kelet társadalmi fejlődése fő vonásainak egységét konstatálhatta. Az „elháríthatatlan baj” okait kutatva, Leontyev retrospektív módszerrel élt és a különböző szlavofil elméleteket bírálta. Pl. a korai szlavofilektől csak a társadalmi viszonyokat konzerváló, a paraszti faluközösségre és a földek elidegeníthetetlenségére vonatkozó nézeteket tartotta elfogadhatónak. A „különkultúra mániákusaként”, mivel gyűlölte a demokráciát, az alkotmányosságot és a szabadságjogokat noha távol állt a „gyűlöletes szocialista eszméktől” – kész volt a „jövendő rabság” előtt is meghajolni, ha a kulturális célokat csak így lehet elérni. A Keleti Nagy Impérium, az erős állam minden áron való létrehozása maradt elméletének sarkköve. Élete végén – noha határozottan fejtette ki filozófiai, politikai nézeteit – mégis kétségek gyötörték. Példa erre, amit az orosz szellemről, a „bizantizmusról” írt (enélkül vége nemcsak Oroszországnak, hanem az egész szlávságnak). Rabkina szerint Szolovjov jellemezte legtalálóbban Leontyev Oroszország jövőjére vonatkozó nézeteit; a nagy perspektíva lehetséges, de nem végzetszerűen determinált, hiszen az ebben az országban is elkezdődött polgári folyamatok azt kétségessé tették. A monarchikus államelvek diszkreditálódásával erősödött Leontyev pesszimizmusa és szkepticizmusa. Úgy látta, hogy az istenfélő oroszokból fél évszázad múlva a legszélsőségesebb ellentétes előjelű nézetek élharcosai válnak. Sz. Trubeckojjal és P. Miljukovval szemben (akik Leontyevet késői, illetve neoszlavofil gondolkodónak tartották), Rabkina Szolovjov vélekedését fogadja el, miszerint Leontyev nem csalódhatott a szlavofilizmusban, mert ez az irányzat valójában nem is bűvölte el. Noha eszmerendszeréről valóban viták folynak, Rabkinának abban igaza van, hogy a „bizantinista” orosz államiság megszállottja, a sajátos eurázsianizmus úttörője, a „keleti”, szilárd, hierarchikus elveken fölépülő birodalmi struktúra ideológusa volt.

Még a látszólag rokon elveket valló személyiségekkel sem volt idilli Leontyev kapcsolata. Csak példaként idézzük, hogy K. Pobedonoszcevet a haladó sajtó ellensúlyozásának szándéka vezette, amikor Leontyev egyes írásainak megjelenését engedélyezte. Ugyanakkor 1881-ben az író politikai tanulmányainak kiadása már nem valósulhatott meg. 1885–86-ban azonban napvilágot látott Leontyev kétkötetes cikkgyűjteménye: Oroszország, a Kelet és a szlávság. A sajtó a publicistát, a történetfilozófust, a romantikus idealista esztétát a nemzeti utópia kritikusaként, a nemzeti burzsoázia demokratikus felszabadító mozgalma ellenfeleként, a legitim monarchia és az ősi arisztokratizmus védelmezőjeként tartotta számon, ahogy azt írásai tükrözték. Rabkina szerint hatását azért nehéz megítélni, mert hivatalosan hallgattak róla (pedig előkelő hivatalnokok, sőt Pobedonoszcev révén a későbbi cár, III. Sándor is megismerkedhettek egyes nézeteivel), felfogását nyíltan nem bírálták és nem is támogatták Noha F. Bulgakov szerint politikai elképeléseit sokan osztották, Leontyevet életében a magány, az elidegenedettség és nem a nyílt ideológiai elismertség légköre vette körül. Az író munkásságának korabeli sajtóvisszhangja igen különböző volt. N. Mihajlovszkij a Kortárs feljegyzéseiben (Zapiszki szovremennyika) képtelenségnek minősítette a leontyevi elméletet. A pravoszláv kiadványok Dosztojevszkij kereszténységének kritizálását vették zokon. A liberálisok pedig – noha bizonyos vonatkozásban megértést tanúsítottak – a „turáni-bizantinista” tételeket nem fogadhatták el. Voltak azonban olyan kiadványok, amelyek legalább Leontyev gondolatainak eredetiségét kiemelték. Élete végén az író elég sok fiatal értelmiségire hatott: így pl. V. Rozanovra, A. Alekszandrovra. Munkásságát először alaposan Sz. Trubeckoj elemezte cikkeiben; érdemeként az orosz társadalmi gondolkodás történetével összefüggésben, de úgy támaszkodva Leontyevre, hogya szlavofiI eszméket bírálja és egyúttal rámutatva szélsőséges nézeteire.

Nem véletlen, hogy Leontyevet a válságos 1905 és 1917 (illetve 1914) közti időszakban próbálták leginkább megérteni, műveit és a vele kapcsolatos anyagokat kiadni. Rabkina szerint az új és a régi történeti-politikai elemek keveredtek és harcoltak egymással ebben a periódusban. Leontyev, szerinte, teljesen újszerűen – igaz megdöbbentően szélsőségesen – fogta fel az orosz fejlődés útját és lehetőségeit. Politikai publicisztikája korának társadalmi-állami életével, a tősgyökeres eredetiséggel, a nyugatellenességgel és a kulturális izolációval függött össze. Leontyev, igaz patriótaként, az erős monarchikus hatalom, a szigorúan hierarchizált társadalom, a tradíciókat a technikai újításoktól féltő neobizantizmus képviselője, akinek politikai ideálja a nyugati liberális demokráciával a harcot felvenni kész birodalom volt. Az utóbbi azonban nem akadályozta azt, hogy politikailag éleslátó, eredeti gondolkodó és tehetséges író és kritikus legyen. Többek között ezért örülhetünk munkássága sajátosságainak Rabkina által nyújtott sokrétű és megalapozott elemzésének.

N. A. Rabkina: „Vizantyizm” Konsztantyina Leontyeva. (Konsztantyin Leontyev „bizantizmusa”) Isztorija SzSzSzR. 1991/6. 28–44. p. A folyóirat új neve: Otyecsesztvennaja isztorija.

Kurunczi Jenő