Klió 1993/2.

2. évfolyam

XX. SZÁZAD

A csehszlovák–jugoszláv korridor kérdése horvát nézőpontból

Az első világháborút követően jelentős változások történtek Európa térképén, a népek wilsoni önrendelkezési joga alapján több nemzet kivált a nagy birodalmakból és alakított önálló államot. Az új államalakulatok létrejöttében viszont nem csak a nemzetiségi elv, hanem stratégiai, gazdasági szempontok is szerepet játszottak. Az új államok igyekeztek területüket kiszélesíteni, így a határok kijelölésekor ellentétek merültek fel köztük.

Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése lehetőséget nyújtott a délszláv népek számára, hogy a nemzetek önrendelkezési joga alapján létrehozzák önálló, független államukat. A délszláv állam, ill. a délszláv területi egység gondolata politikai célként – különböző formákban – kifejezésre jutott az első világháború idején (a Jugoszláv Bizottság, a Jugoszláv Klub 1917. május 30-i deklarációja, a Nemzeti Tanács megalakulása stb.). A zágrábi Nemzeti Tanács megalakulása után a horvát sabor kimondta a Monarchiától való elszakadást és azt, hogy csatlakozik az összes, délszlávok által lakott területen létrehozandó államhoz. Ezzel a deklarációval a sabor kettős célt fogalmazott meg: egyrészt megszakította a kapcsolatot a Monarchiával és biztosítani akarta a délszláv területeket az olasz, osztrák, magyar követelések ellenében, másrészt meg akarta teremteni a Szerbiával és Crna Gorával való egyesülés feltételeit a népek önrendelkezési jogának figyelembevételével és az egyenlőség alapján. Bárhogy is történt, tény, a közös délszláv állam, az SZHSZ Királyság, a királyi Jugoszlávia az egyes részek ideáinak, meg nem valósult vágyainak teremtménye.

Az ún. korridor gondolata

A csehek és a horvátok közti kapcsolatok már a Monarchia ideje alatt is fennálltak, sok horvát diák járt a prágai egyetemre, és politikai tekintetben is példának számítottak a cseh követelések a horvátok előtt. Nincs pontos adat arra, mikor keletkezett a korridor gondolata, de mindenképpen a cseh és horvát haladó ifjúság kapcsolatainak első idejéből származik. A horvát fiatalokra nagy hatással volt Masaryk politikája, aki emigrációba vonulása után kifejtette elgondolását Ivan Lorkovićnak, a horvát–szerb koalíció egyik jelentős képviselőjének a leendő cseh és horvát állam közti korridorról. A találkozó alkalmával Masaryk elárulta, a gondolat nem tőle származik, és számára nem is tűnik megvalósíthatónak. A további tárgyalások során viszont kitűnt, hogy a Jugoszláv Bizottság horvát tagjai támogatják a korridor ötletét, statisztikai adatokat bocsátottak Masaryk rendelkezésére a kérdéses területek horvát lakosságáról. A szerb maximális követelésekben azonban nem szerepelt a korridor, és a későbbiek során is kinyilvánították, hogy az új, centralista állam külpolitikájában nem sok lehetősége lesz a horvát elgondolásoknak.

Annak ellenére, hogy a szerbek láthatóan nem támogatták a korridor ötletét, Stjepan Radić, a Horvát Parasztpárt vezetője az új állam megalakulása után Prágába utazott, és igyekezett támogatókat szerezni a tervnek. Utazása és a párizsi békekonferencia ideje alatt a horvát sajtó fokozott figyelmet fordított a korridorra, remélve, hogy a konferencia rendezi ezt a kérdést is. A lapok gyakran a magyarországi horvátok nemzeti érdekeire hivatkoztak.

A magyarországi horvát diaszpóra

A XVI. század első felében kezdődött a horvátok bevándorlása Magyarország nyugati részeire, egészen Pozsony környékéig húzódtak horvát falvak észak-dél irányban. A beköltözők többsége paraszt volt, de voltak köztük kis- és közép nemesek is. A XIX. században végbement nemzeti integrációban a katolikus egyház és a papok játszották a vezető szerepet, nekik köszönhető, hogy a horvátok megőrizték irodalmukat, dialektusukat. A századforduló táján Mate Meršić Miloradić tevékenysége emelkedik ki. Demográfiai tekintetben a magyarországi horvátok helyzete kedvezőtlenül alakult, számuk 1880 és 1910 között alig emelkedett (41 ezerről 43 ezerre). A világháború után ellenezték a korridor tervét, sajtójukban kifejtették, hogy ők magyarországi horvátok és azok is kívánnak maradni. Semmi jót nem várnak sem a csehektől, sem a horvátországi horvátoktól. (Jó példa nemzeti identitásukra, hogy az anyanemzettel való gyenge kapcsolat miatt nyelvükben és gondolkodásukban még később is megkülönböztették magukat a horvátországi horvátoktól.)

Amikor a világháború után felmerült a határok kérdése. Ausztria és Magyarország között, az értelmiség inkább Magyarországhoz, a szezonmunkások inkább Ausztriához akartak tartozni. Az 1921. és 1922-ben megállapított határok megosztották a két állam között a horvátok által lakott területet. Mivel Sopron Magyarországhoz került, a burgenlandi horvátok elvesztették kulturális központjukat.

A békekonferencián a korridor kérdésének felvetését a délszláv állam átengedte Cseh-Szlovákiának, a saját területi követeléseikről készített memorandumban nem említették. A csehszlovák memorandumot a csehszlovák bizottság elvetette. A korridor tervét leginkább az Egyesült Államok és Olaszország ellenezte, így az végül is lekerült a napirendről. A javaslat sikertelensége lehetőséget nyújtott Ausztria számára, hogy módosítsa az 1867-ben megállapított osztrák–magyar határt.

Az Obzor című horvát lap úgy értékelte, hogy a békekonferencia alatt a délszlávok kettős vereséget szenvedtek: a szlovének elvesztettek egy fontos vasúti csomópontot, illetve elvesztették a közvetlen kapcsolat lehetőségét Cseh-Szlovákiával.

Vranješ-Šoljan, Bozena: Pitanje takozvanog gradiscanskog koridora – hrvatsko glediste. In: Radovi Zavoda za hrvatsku povijest Filozofskog fakulteta Zagreb, vol 25. 1992. 73–84. p.

Bíró László