Klió 1993/2.

2. évfolyam

XX. SZÁZAD

Az orosz emigráció kultúrtörténete (1919–1939)

Mielőtt az orosz abszolutizmus, az összorosz birodalom és bürokráciája neves kutatójának, Marc Raeff művének elemzésére rátérnénk, hangsúlyozni szeretnénk, hogy a címben jelzett téma a tágabb magyar közvélemény körében csak az utóbbi években vált alaposabban ismertté, sőt a történészek munkásságában se tekint nagy múltra vissza.

Inkább a brezsnyevi korszak másként gondolkodóiról és az azt követő időszak különböző értelmiségi trendjeiről hallhattunk, de sokszor nem is történészek, hanem publicisták, irodalmárok, vagy legjobb esetben más tudományágak művelőinek írásaiból, az általuk adott interjúkból. A fentiek előrebocsátása már jelzi Raeff könyvének aktualitását. Persze azt is ki kell emelni, hogy ez a tematika csak úgy vizsgálható sikerrel, ha pl. a két világháború közti történéseket a kutatók az emigráns, a nyugati és a szovjet-orosz kölcsönhatásokat figyelembe véve elemzik.

Raeff művének bevezetőjében szól az orosz emigráció előtt álló legfőbb feladatról: az identitástudat megőrzéséről és továbbfejlesztéséről. Jelzi, hogy az emigránsok között a politikai színskála minden árnyalata jelen volt, de szép számmal akadtak olyanok is, akik távol tartották magukat a politikától. Érthető, hogy – főleg kezdetben – az orosz emigrációt a hatalom elvesztésének okai és a szovjet rendszer jövője érdekelte. A téma kutatását sokáig akadályozta a források szétszórtsága, a különböző helyeken található archív anyagok hozzáférhetetlensége, az ilyen típusú forrásokat és a publikált memoárokat, önéletrajzokat, periodikákat, monográfiákat, tanulmányokat magába foglaló kézikönyvek hiánya. Talán ez is oka lehetett annak, hogy Raeff könyvének megjelenéséig csak egy-egy emigrációs központra és a politikatörténetre koncentráló monográfia született.

1921 és 1924 között az oroszok először Törökországba, Bulgáriába és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságba emigráltak. Raeff szemléletesen érzékelteti, hogy ezen államok, a baltiak és a távol-keleti Harbin városa miért nem lett olyan szintű művészeti és tudományos alkotóműhely, mint Berlin, Párizs és Prága. A 202. és a 203. lapon található táblázatok jól mutatják az orosz emigráció 1922., 1930. és 1937. évi országcsoportonkénti megoszlását (a közép-európai térségen belül hazánkba pl. három-, öt-, illetve négyezer ember érkezett ezekben az években). Nagyon kedvezőtlenek voltak a menekültek demográfiai mutatói; magas halálozási számmal szemben alacsony születésszám állt. Többségük ortodox hívő volt és viszonylag magas műveltséggel rendelkeztek. A menekülteket nemzetközi szervezetek (pl. a Vöröskereszt, az Amerikai Keresztény Fiatalok Egyesülete [YMCA] szekciói), bizottságok (így a Nansen-bizottság), egyes kormányok (többek között az angol, az amerikai és a francia), a volt cári követségek és természetesen a maguk által létrehozott polgári szervezetek segítették. A segítséget jelentősen befolyásolta az egyes országok kormányai politikájának változása (pl. a balti államokban a cárizmus elnyomó politikájára válaszul megjelenő nacionalizmus, vagy Németországban a nácik hatalomra kerülése) és a nemzeti munkaerőpiacok alakulása. A menekülteknek fokozatosan a tartós külföldi kinnmaradásra kellett berendezkedniük (A. A. Kizevetter már 1923-ban óvott a gyors hazatérés illúziójától). Ennek eredményességét a fentebb leírtakon kívül főleg két tényező hátráltatta: az egyes politikai irányzatok erős divergenciája és a külhoni orosz ortodox egyház vezetésének ellentétei.

Az emigrációbeli oktatási–nevelési–tudományos kutatási rendszer szervezetének kiépítése az oroszok számára teljesen idegen környezetben, rendkívül nehéz anyagi körülmények között, és komoly pedagógiai és tudományelméleti dilemmák előtérbe kerülése mellett ment végbe. Ebben a folyamatban nagy szerepet játszott az YMCA, az Orosz Keresztény Ifjúsági Mozgalom, az Emigráns Pedagógusok Társasága, a V. Zenykovszkij vezette Pedagógiai Központ, amely szorosan együttműködött a Radonyezsi Szent Szergij Intézettel. Az emigráns orosz oktatási intézmények viszonylag sikeresen kapcsolták össze az 1917 előtti tradicionális hazai és a nyugati modern pedagógiai módszereket. Nehézségeik inkább a kedvezőtlen anyagi, demográfiai és társadalmi feltételekből eredtek. Az emigráns felsőoktatás és kutatómunka révén az orosz tudomány bekerült a nyugati közéletbe. Igazi politikai-művészeti centrumukká vált Párizs, az emigráns tudomány szempontjából pedig Berlin és Prága. A kutatásokat és az oktatást is jól szolgálta a párizsi Ivan Turgenyev Könyvtár, a prágai Orosz Történeti Archívum és Könyvtár és a berlini Orosz Forradalom Archívuma.

Az emigrációs könyvek és periodikák megjelentetésének központja először Berlin és Prága, majd 1925-től Párizs lett. A szépirodalmi alkotások közül először a klasszikus orosz írók reprint kiadásai jelentek meg, majd a száműzetésben írt új művek. Egy-egy kiadói centrum bizonyos területekre szakosodott: így Prágában főleg tudományos, Párizsban pedig vallásos filozófiai műveket és periodikát (pl. a Pravoszláv Eszme és az Út), valamint szépirodalmi alkotásokat adtak ki. Érdekes Raeff megállapítása, hogy noha a száműzöttek többsége a politikai jobboldalhoz tartozott, mégis a liberális és a mérsékelt szocialista beállítottságú folyóiratok jelentek meg a legtovább, voltak a legvonzóbbak és a legszínvonalasabbak. Az előbbiekre a Miljukov szerkesztette Poszlednyije novosztyi, a kezdetben Sztruve által kiadott Vozrozsgyenyije, az utóbbiakra pedig a bal- és jobboldali menysevik kiadványok szolgálhatnak példaként. Színvonalas, több tudomány- és művészeti ágat átfogó kiadványok voltak a Szovremennyije Zapiszki (Korszerű Jegyzetek) és a Russzkije Zapiszki. Nagy hatással voltak az emigránsok szellemiségére a vallásos közösségek, a kulturális rendezvények közül pedig – a vitatott időpont és alkalom ellenére – Az Orosz Kultúra Napjának 1937. évi ünnepségei.

Az emigránsok tudatosan ápolták és fejlesztették az orosz kulturális örökséget. A klasszikus irodalmi örökségből egyértelműen vállalták Puskin hagyatékát, ugyanakkor ambivalensen viszonyultak Lev Tolsztojhoz és Dosztojevszkijhez. Az orosz kultúráról alkotott felfogásuk nem érthető meg az ezüstkor hagyománya, a század eleji orosz vallásbölcseleti reneszánsz és a Nyugaton rájuk ható modern tudományos és művészeti irányzatok együttes szemlélete és elemzése nélkül. Az emigrációban sok kitűnő irodalomtudományi mű, prózai és lírai alkotás született. Csak sajnálhatjuk, hogy az utóbbi időkig ennek csak töredékét hasznosította a tudomány, élvezhette a műértő közönség. Az emigráns írók és költők között egyaránt megvoltak a klasszikus hagyomány továbbvivői (pl. I. Bunyin), az irodalomtörténeti kontinuitást és diszkontinuitást egy személyben megtestesítő személyiségek (így M. Cvetajeva) és a legmodernebb trendek megjelenítői (lásd V. Nabokov munkáit). A tudományok közül különösen intenzíven fejlődött a filozófia (elég, ha Ny. Bergyajev, L. Sesztov, Ny. Losszkij és Sz. Frank munkásságára utalunk ezen tudományág különböző területein), a jogtudomány (pl. B. Nolde és G. Gurvitch műveit idézhetjük), a lingvisztika és a történettudomány (ezt Raeff külön fejezetben tárgyalja) egyes (pl. ókortudományi, bizantinológiai és medievisztikai) ágai. Rá kell mutatnunk arra is, hogy a tudósok legtöbbje fél tucat tudományágat művelve, ráadásul kitűnő szervező munkát végzett, vagy többen egy személyben művészek és tudósok is voltak. A két világháború közti emigráns orosz értelmiségnek kiemelkedő érdemei vannak abban, hogy hazájuk kultúráját megismerhette a Nyugat. Hangsúlyoznánk azt is, hogy a mostani orosz intelligencia egy része a megújulás biztosítékát épp abban látja, hogy a Raeff művében tárgyalt kulturális értékeket kell újjáéleszteni.

A száműzetésben a vallásos hit, az egyházi közösségeken belüli életerőt adott az emigránsoknak az egzisztenciális nehézségek mellett a lelki terhek elviselésére. Ugyanakkor külön intézmények kellettek a teológiai képzésre, a vallásbö1cseleti és egyháztörténeti kutatásokra, az ilyen kiadványok támogatására. Kitűnő szervező munkát végzett Bergyajev. 1922-ben Berlinben létrehozta a Szabad Spirituális és Filozófiai Társaságot, 1925-ben Párizsban a Radonyezsi Szent Szergij Teológiai Akadémiát, megalapította az Út (Puty) Kiadót. Az akadémián kiváló tanári kar működött. Elég, ha Sz. Bulgakov atyát vagy a nagy vallástörténészeket, G. Florovszkijt és G. Fedotovot említjük. Florovszkijnak Az orosz teológia útjai, Fedotovnak pedig Az orosz vallásos eszme c. művei a világi és az egyházi gondolkodás fejlődéséről, a kölcsönhatások analitikus, etnográfiai és antropológiai megközelítésével máig alapmunkáknak számítanak. Az emigráns vallásos gondolkodók az ortodoxia társadalmi kötelezettségeiből kiindulva, mintegy újra definiálták a számkivetettek nemzeti identitását. A vallásbölcselők és -történészek, valamint V. Zenykovszkij Pedagógiai Központja kiadványokkal és előadásokkal gondoskodtak arról, hogy a vallásos eszme továbbfejlődjék és az egyházközségi élet megélénküljön. Figyelemre méltóak Raeff megállapításai az ortodox emigránsoknak az ökumenikus mozgalomban való részvételéről, a katolikus-, az anglikán- és a luteránus-ortodox kapcsolatokról. A szerző kitűnő elemzést ad a két legnagyobb emigráns filozófiai, spirituális, kulturális folyóirat (a Puty és a Novij grad) társadalom-, kultúra-, történetfelfogásáról, morális értékrendjéről és a korabeli politikai kérdésekben való esetleges állásfoglalásairól. Úgy véljük, Raeff joggal hangsúlyozza az emigránsok életében az egyház kiemelkedő szerepét. Az is igaz, hogy a tradicionális szerepkörben a teológusok egyetértettek, viszont az ortodox egyház modernizálásában és jövőbeli társadalmi hivatását illetően már sokkal kevésbé.

Raeff könyvének végén az emigráns orosz historiográfiáról szól. Az erős forrásszűkében lévő történettudomány központja Prága volt, de Orosz Egyetemének történeti fakultásán berlini és párizsi vendégtanárok is oktattak. Kiemelkedő tudósként említhetjük meg pl. P. Miljukovot és A. Kizevettert. Fontosnak tartjuk, amit a szerző a bolsevikok hatalomra jutásának ellentétes magyarázatairól (véletlenszerű, vagy szükségszerű esemény), az eurázsianizmus eszméjének emigrációbeli hangsúlyairól, a történetírók módszertani felfogásáról, az orosz história egy-egy szakaszának, illetve területének preferálásáról, vagy mellőzéséről és a vallásos kultúr- és eszmetörténeti alkotásokról Ír. Az Eurázsia-eszme G. Vernadszkij történetfelfogásában jelentkezett. A liberális historiográfiát főleg Miljukov és Kizevetter képviselte. Módszertanilag igen fontos, hogy Raeff szerint az emigrált történetírók többsége nem tudott megszabadulni a pozitivista fölfogástól. Problémát okozott, hogy milyen általános elvekre (pl. a kereszténység felvétele utáni sajátos orosz típusú fejlődés, az összorosz birodalom kiépülése) alapozzák Oroszország történetét, és nem sikerült igazán az egyes korszakokat összekapcsoló láncszemek valódi szintézissé történő „összekovácsolása”. Így az emigráns historiográfusok egyes részterületeken (pl. a kultúr- és eszmetörténet, a jog-, s végül az agrártörténet egyes ágaiban) alkottak igazán maradandót, amit – megjegyezzük – az utókor most kezd igazán értékelni.

Raeff, akinek kiemelkedő munkásságát nem szükséges külön hangsúlyoznunk, ezen időszerű témát feldolgozó műve jó alapul szolgál a további monografikus munkálatokhoz, a történelem sokféle megközelítését elfogadó szemlélet meghonosodásához a volt emigránsok óhazájában is.

Marc Raeff: Russia Abroad. A Cultural History of the Russian Emigration, (Külhoni Oroszország. Az orosz emigráció kultúrtörténete) 1919–1939, New York/Oxford, 1990, Oxford Univ. Press. 239 p.

Kurunczi Jenő