Klió 1993/2.

2. évfolyam

XX. SZÁZAD

Szlovénia története 1945 után

1992. március 12-én a szlovén történészek szimpóziumon vitatták meg a második világháború utáni néhány év politikai, gazdasági, társadalmi eseményeinek legfőbb kérdéseit. Ez már csak azért is szükséges volt, mert a szimpóziumon tárgyalt problémák nagyobb részét a szlovén történelemről szóló két legfrissebb összefoglaló kötet – Zgodovina Slovencev (A szlovének története), Ljubljana, 1979, és B. Boźić: Oris zgodovina Slovencev (A szlovén történelem vázlata), Ljubljana, 1983 – lényegében nem vizsgálta.

A kötetben közreadott nyolc írás közül kiemelkedik B020 Repe – a maribori Pedagógiai Főiskola docensének – két cikke. A párton belüli és azon kívüli ellenzék történetét tárgyaló írásából megtudjuk, hogy bár Jugoszláviában 1945-ben törvény, majd 1946-tól 1963-ig az alkotmány biztosította a többpártrendszert, a Kommunista Párt arra törekedett, hogy a háború idején létrejött Népfront – melyben a vezető szerepet, némi belső küzdelem után, a kommunisták játszották – hat pártján kívül a többi ellenzéki erő lehetetlen helyzetbe kerüljön. Ezek a pártok – amelyeknek egyrészt viselniük kellett annak terhét, hogy többségük valamilyen módon együttműködött a fasisztákkal, másrészt szembe kellett nézniük azzal a ténnyel, hogy az adott nemzetközi helyzet nem kedvezett tevékenységüknek – sikertelenül követelték a szövetséges erőktől, hogy kényszerítsék ki olyan jugoszláv kormány megalakítását, amelyben valamennyi párt képviselői részt vesznek, hogy a Jugoszláv Hadsereget depolitizálja egy szövetségi katonai misszió, hogy nemzetközi bizottság ellenőrizze a választások tisztaságát. Az Egyesült Ellenzék pártjai ezután a rájuk nehezedő nyomás miatt nem vettek részt az első választáson, a következőkön pedig ez a lehetőség már fel sem merülhetett.

Nem jártak sokkal jobban azok a Népfronton belüli erők sem, amelyek túlléptek a párt által számukra kijelölt „konstruktív ellenzék” szerepén. Így például a Népfrontban jelentős szerepet játszó keresztényszocialista E. Kocbek írót – aki 1951-ig fontos állami tisztségeket is betöltött, s aki 1946-ban a KP KB ülésén, majd 1951-ben a Népfront 2. kongresszusán kifogásolta a KP szociális kérdésekben követett politikáját, a bírósági eljárásokat, a szovjet példa elvakult másolását, az egyházzal szemben tanúsított magatartást, a voluntarista és nem demokratikus módszereket – 1952-ben eltávolították a politikai életből. A Kocbekkel való leszámolás részben összefüggött az egyház ellen indított támadással: Kocbekben és társaiban a párt olyan politikai erőt látott, amely képes arra, hogy új keresztény pártot alakítson ki, s kapcsolatot tartson fenn az egyházzal, amelyet a 60-as évek közepéig legveszélyesebb ellenfélként tartottak számon.

Ilyen körülmények között az ellenzéki gondolatok – az 1950-es évek elejétől kezdve – néhány fontosabb kulturális folyóirat hasábjain láttak napvilágot. A hivatalos politika ugyanis ettől az időtől kezdve hallgatólagosan elfogadta a kultúrában megjelenő pluralizmust.

A fentieknél lényegesen rosszabbul jártak azok, akik ellen bírósági eljárást indítottak, s akiknek sorsát B. Repe másik cikke elemzi. A szerző megállapítja, hogy ezen eljárások okai, kivitelezésük módszerei és következményei igen eltérőek voltak ugyan, de az eljárások háttere – beleértve a „közönséges” kriminalisztikai ügyeket is – politikai volt.

Túl azon, hogy bíróság elé állították a megszálló hadsereg tisztjeit és azokat, akik együttműködtek a megszállókkal, a megszálló hatóságokkal együttműködő fegyveresek – a domobranok (honvédők) – nagy részét bírósági ítélet nélkül, tömegesen végezték ki a hírhedtté vált Kocevski Rog környékén és más helyeken. A fegyveres kollaboránsok egy kisebb része került csak bíróság elé. Ezekben az ügyekben azonban, valódi háborús bűnösök elítélése mellett, szerepet játszottak politikai megfontolások is, hiszen alkalom nyílott arra, hogy leszámoljanak háború előtti politikai pártok képviselőivel, s a leszámolások közé sorolhatjuk a papok és szerzetesek ellen indított eljárásokat is.

1947 július–augusztusában folyt a C. Nagode csoportja elleni per. A csoport tagjait – akik a háború elején bekapcsolódtak a Felszabadítási Front tevékenységébe, de később, taktikai okokból és mindenekelőtt azért, mert nem fogadták el, hogy a frontban túlsúlyba kerültek a kommunisták, elhagyták a szervezetet – a néphatalom elleni legális ellenzéki csoport létrehozásának kísérletével (ez a tevékenység nem állt ellentétben az alkotmánnyal!) és külföldi titkosszolgálatokkal való együttműködéssel vádolták. Tekintettel arra, hogy a vádakat igen gyengén alapozták meg, hogy a védőkre nyilvános nyomást gyakoroltak, mondván, feladatukat „nem a nép érdekében”, hanem a „vádlottak vonalán” végzik, s arra, hogy Nagode a vád fő bizonyítékát képező naplójában élesen kritizált egyes vezető szlovén funkcionáriusokat, világos e per politikai jellege, s valószínű, hogy a leszámolást az érintett körök szorgalmazták. B. Kraigher szlovén belügyminiszter pedig nyíltan megfogalmazta: „... az eljárást a közép, azaz a burzsoázia elleni csapásként kell felfogni, államellenes spion-jelleget kell adni neki, amire elégséges anyag áll a rendelkezésre”.

A háború utáni szlovén perek legismertebbje az ún. „dachaui per”. A vádlottakat – a dachaui koncentrációs tábor volt foglyait (a szlovénokat nem faji-vallási alapon, hanem mint ellenállókat hurcolták koncentrációs táborba) – azzal vádolták, hogy együttműködtek a Gestapóval. Az 1948–49-ben lefolytatott eljárások során 34 embert ítéltek el, hárman meghaltak a vizsgálati fogságban, ami nem csoda, hiszen a perbe fogottakat kínozták, kábítószerrel kezelték, s pszichikai nyomást gyakoroltak rájuk. A legfőbb bizonyító anyag a „beismerés” volt. A perek lényege az volt, hogy törvényes bizonyítékot nyerj en az „ellenségről” terjesztett politikai elmélet.

J. Prinĉić az 1945–1956 közötti iparosítást elemezve rámutat, hogy 1947-ben a szövetségi szervek lelassítottak a szlovén iparosítás ütemét, s hogy az 1955-ig felépített 2500 új ipari létesítményből a legkevesebbet Szlovénia területén építették. A többi föderációs egység ugyanis azt követelte, hogy Szlovénia ne csak saját iparának kiépítésével törődjön, hanem segítse az iparosítást az ország egész területén. E követelés negatív következményei közé tartozott, hogy Szlovénia ipara a fejletlenebb területek ellá tására állt rá, hogy a gépek és felszerelések egy részét át kellett küldenie más köztársaságokba, hogy a Szlovéniában is hiányzó szakemberek közül ugyancsak más köztársaságokba irányítottak át, s hogy a Jugoszlávia területének és népességének mintegy 8 százalékát kitevő Szlovénia 1947 és 1952 között nemzeti jövedelmének 54, 1953-ban 34, 1954-ben 27, 1955-ben 37 százalékát küldte a szövetségi alapba, amiből azután Bosznia-Hercegovina, Crna Gora és Makedónia részesedett. A folyamat pozitív eredményei közé tartozott, hogy a szlovén nemzeti jövedelem az említett időszakban a 8–10-szeresére nőtt, a kivitel struktúrájában jelentősen megnőtt az ipar részesedése, megnőtt az iparban foglalkoztatottak részaránya, a legfőbb mutatókat tekintve Szlovénia továbbra is a legfejlettebb jugoszláv köztársaság maradt.

A kötet utolsó fejezete az előadások után elhangzott vitát közli. Ebből egyebek között kiderül, hogy a szlovén történészeknek jelenleg nemcsak azzal kell szembenézniük, hogy a döntések gyakran csupán szóban születtek meg, hogy a meglévő dokumentumok egy részét szándékosan megsemmisítették, hanem azzal is, hogy a dokumentumok jelentős része a köztársaság területén kívül található, s a jelenlegi körülmények között a szlovén kutatók számára nem hozzáférhető.

Povojna zgndovina na Slovenskem, (A háború utáni történelem Szlovéniában) Koroški pokrajinski muzej, Slovenj Gradec, 1992. 90 p.

Szilágyi Imre