Klió 1994/1.

3. évfolyam

ÖSSZEFOGLALÁSOK

Az ukrán nemzeti azonosságtudat keresése

Vajon ismeri-e e figyelemre méltó tanulmány szerzője Gadamernek az új filológiai hermeneutikáról (Warheit und Methode, Tübingen, 1960) vallott felfogását, vagy egyszerűen az egykori szovjet „történelemtudomány” szégyenteljes hamisításainak leleplezése után (vö. V. Krupin megállapítását: „Történészeink az örömlányok készségével szolgáltak ki minden új adminisztratív hatalmat”) a történészek roppant felelősségét érezve, a tudományt intuícióval is kiegészítve vallja, hogy a kutató feladata elsősorban szóhoz juttatni a kutatott jelenséget?

A szerző elvetvén a múlt eltörlésére hívó szózatot, szóra bírta a Thomas Mann-i mély kútban elfekvő hatalmas anyagot, amelyben a hajdan egységes keleti szláv nép eddig feltáratlan múltjának részletei is rejtőztek, s mint az egységből kivált egyik mai nemzet – az orosz – fia, párviadalra hívja, az ukrán nép másságát elfogadva, a különféle hatások következtében más fejlődési útra kényszerült testvérnépet és nemzetet, hogy elfogadva az eredményt, abból konzekvenciákat vonjon le, téziseket vagy hipotéziseket állítson fel.

A kérdésfeltevésre a Szovjetunió szétesése adott alkalmat. A Baltikum függetlenségi törekvései ugyanis természetesek voltak, de gondot okozott annak a hirtelen változásnak megmagyarázása, hogy Ukrajna – Galícia és Kijev kivételével – 1991 márciusában már az unió fenntartása mellett dönt, decemberben viszont 90,32 százalék követeli a függetlenséget, köztük a krími és szevasztopoli oroszok is 54,2, illetve 57,1 százalék arányában. Megmagyarázhatatlannak tűnik az a tény is, hogy a volt bolsevik rendszer futtatott kegyeltje, L. Kravcsuk már egy gyékényen árul az ukránok „ezer éves álmának megvalósulásáról” beszámoló, volt politikai elítélt V. Csornovillel, kijelentvén, hogy „új Ukrajna született, és a fő feladat a függetlenség eszméjében történő egyesüléssel az új szuverén állam építése” (Izvesztyija, 1991. december 2.).

A nem éppen megszokott jelenség szóra bírása érdekében a szerző most már nyíltan provokál: valóban ezeréves álom valósult-e meg a „harmadik ukrán szabadság” beköszöntésével?

A múlt vallatásának vonalvezetésében nem különülnek el határozottan a területi, etnikai és nyelvi szempontok. Zubov jól látja, hogya XIX. századi ukrán történelemszemlélet (V. B. Antonovics, M. P. Drahomanov, M. Sz. Hrusevszkij) csak árnyalatokban különbözik a „nagyorosz”-felfogástól (Sz. M. Szolovjov, V. O. Kljucsevszkij). Megállapított tény, hogy – az általunk – ősi Rusznak nevezett államban a szláv törzsek nem csak politikai, hanem vallási, kulturális és nyelvi egységet is alkottak. A tudomány mai álláspontja alapján azt is hozzátehetjük, hogy a területet és az etnikumot jelölő terminusok és azok jelzői sem utalnak a megosztottságra. Tudnunk kell, hogy Ukrajna eredetileg „hátországot", kevésbé népes, majd idővel benépesült határvidéket jelent, később pars pro toto értelemben. A Malaja Rusz sem a területi és lélekszámbeli volumen kifejezője, hanem az eredeti bázist, a szépirodalmi „iznacsaljnaja” Ruszt jelenti, amely délen fekszik, ellentétben az északon elterülő Velikaja Rusz-szal, a később csatlakozott vagy odacsatolt, kolonizált területtel (vö. provincia = pro+vincere). Ez a képzési forma figyelhető meg a Magna Graecia, a Velika Moravia és a Nagy Britannia (Bretagne) szókapcsolatokban is. Hasonló a helyzet a színekkel is. Cservona Rusz a déli, Bjelaja Rusz a nyugati, a Golubaja Rusz a keleti (vö. Jeszenyin: Golubuju osztavil Rusz) területet jelenti (vö. O. M. Trubacsov tanulmányát a Ruszkaja Recs 1991/5. számában). Egyébként elegendő véglapoznunk P. R. Magoesi „Historical Atlas of Ukraina”-ját, hogy meggyőződjünk az ősi Rusznak (IX–XIII. század) a történelem folyamán végbement területváltozásairól.

A mongol iga lerázása után a Kijevi-nek is nevezett Rusz Litván Nagyfejedelemséghez tartozó része továbbra is az itt élő szláv nyelv és a pravoszláv vallás dominanciája alapján szerveződik és működik, s csak később érvényesül a nyugati egyházi hatás a szlavofil jelleg fenntartásával.

A szerző sokoldalú elemzése és saját ismereteink alapján tézisként is megállapíthatjuk, hogy a tárgyalt korszakban fénykorát élő Kijev a „ruszföld” metropolisa volt, a hivatalos nyelv az ukrán-előd szláv, de a breszti uniót megelőző és az azt követő időben is, az „inter duos litigantes” korában is a „cultura slavica gaudebat”, vagyis a „jelenség” szóra bírása nem az ezeréves álom jelenlegi megvalósulásának tényét támasztja alá.

Az „egységesítő” III. Iván már határmenti, tehát „ukrán” területeket is szerez a moszkvai fejedelemségnek. Kialakul az „ukránföldi” szabad kozákság, „Kijev védelmezője”, a mérleg nyelve. A XV. századtól számolni kell a hetmanok hatalmával. A szerző tényanyagához hozzá kell tennünk: a Rzeczpospolitában élő és nyelvileg ukránná alakuló lakosság „patríciusai és pontifexjei” (nyugati katolikus, sőt protestáns egyetemek neveltjei!) a populus egy része, vagyis a művelt cívisek, a szellemi és gazdasági európaizálódást s vele együtt az egyházi uniót is elfogadván, a jólét mellett szabadságjogokat is élveztek (pl. magdeburgi jog), s így ragaszkodtak a kialakult status quo-hoz, míg a plebejusok túlnyomó többsége immár a pszkovi sztarec, Filofej „harmadik Róma” elméletének alapján a „keleti”, a kozák szabadságot és függetlenséget ígérő hetmanok vezetése alatt képzeli el jövőjét. Ezen az alapon dolgozza ki Gizel kijevi archimandrita a Moszkvához történő csatlakozás tervét, amelynek megvalósítása után hamarosan kiderül hogy a Dnyeper-menti és az attól nyugatra élő kisoroszoknak már más a nyelve, kultúrája, szokása s részben vallása is. Néhány hónap múlva az is kiderül, hogy a volt „bázis” az „ősi Rusz” Moszkva fennhatósága alatt eredeti értelemben vett csupa kisbetűs „ukrajnává”, gyarmattá degradálódik. Az egyházi kultúra fellegvára nem fogadja el Nikont pátriárkává, a jogfosztottság miatt D. Vihotszkij hetman a lengyelekhez áll. Moszkva ármánykodása ettől kezdve nem epizód jellegű, hanem állandósuló birodalmi politika.

Kezdetét veszi a szomorú és zavaros időszak, amelynek tanulmányozásában és megértésében jó szolgálatot tehetnek a következő művek: 1. Ohijenko: Ukrajinszka Cerkva, Praha, 1942.; Sz. N. Plohij: Papsztvo i Ukrajina, Kijev, 1989.; Pravoszlavijai unija, München, 1991.; The Ukrainian Quarterly, New York, 1987, No. 1-2, No. 3-4.

Nagy Péter kezdetben nem kíván beleavatkozni Kisoroszország „belügyeibe”, de Poltava után, árulónak nevezve minden hetmant, a Szent Szinódushoz hasonlóan létrehozza a ,,Kisorosz Kollégiumot”. II. Katalin kemény kézzel folytatja a birodalmi politikát. Még a Rzeczpospolita felosztása előtt utasítja Vjazemszkij herceget az ukránok „feltűnés nélküli” eloroszosítására. Érthető, hogy egy év múlva Kapnyiszt gróf az elszakadás utáni porosz támogatás iránt érdeklődik.

A. Zubov az „orosz birodalmi” politika mellett ismerteti az ukrán nacionalizmus tevékenységét és túlhajtásait is. Elismerően szól Sevcsenkóról, a raznocsinyec értelmiség, valamint a Cirill és Metód társaság szerepéről. Jól látja, hogy a XIX. században a nemzetiségi kérdés a „föld és szabadság” ügyévé szélesedik vagy inkább degradálódik. Elítéli a kemény és megtorló pétervári politikát, Valujev belügyminiszter kijelentését („ukrán nép és nyelv nem létezik”) és szégyenteljes rendeletét, az ezt megkoronázó emsi megállapodást minden nyomtatott ukrán szöveg és kiejtett szó betiltásáról, aminek következtében az ukrán nemzeti mozgalom centruma ,,külföldre”, Galíciába helyeződik át.

Az ukrán nemzeti mozgalomnak, az azonosságtudat keresésének erről a korszakáról, a történelemformáló eseményekről, nekünk, szomszédoknak szabad valamivel többet is tudnunk (vö. Medve Z.: Sevcsenko i ukrainszkoje nacionalnoje szamoszoznanyije, In: Naukovi zapiszki 17. Prjasiv, 1991.). A Lvovban megalakult Proszvita egyesület, a Sevcsenko-társaság, az első

Ukrán Tudományos Akadémia, az egyetem, az ukránnak megmaradt unitus klérus (vö. Niederhauser: A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában, Bp., 1977; J. Pelikan: Confessor Between East and West, Michigan William B., Eerdmans, 1990.), valamint Hrusevszkij, Drahomanov és Romancsuk mellett Ivan Franko tevékenysége sokkal nagyobb súlyú az egyszerű elismerésnél. Bár ausztroszláv politikai meggondolásból, de tény, hogy a galíciai parlament anyagilag is támogatta a Lvovból irányított mozgalmat.

A mára kialakult állapot megértéséhez bőséges anyag alapján tárgyalja a szerző az 1905 utáni helyzetet, a Hrusevszkij vezette Központi Rada tevékenységét, Vinnyicsenko kormányát és a nemzeti hadsereg létrehozását.

A reálpolitikusnak indult Hrusevszki j a háború kitörése küszöbén kijelenti: „Nincs többé ukrán kérdés!” A háború végén, 1918. január 9/22-én megalakult Ukrán Köztársaság „független, szabad és szuverén" élete viszont rövid és tragikus. Moszkva az új helyzetben is folytatja birodalmi politikáját asaeco di Roma kijevi megismétlésével. Vinnyicsenko, Petljura, Gyenyikin és a németek távozása után Ukrajna az unió tagállama 1991-ig, azaz most már a vörös birodalom része.

A. Zubov tanulmányából kiindulva, a történelmi jelenségek szóra bírása után kijelenthetjük, hogy az ukrán nemzeti mozgalom sikertelenségének oka az egységes társadalmi bázis hiányában keresendő. A területi autonómia célkitűzésének irrealitása mellett a nép szervezetlen, különösen a keleti részen alacsony a kulturális és politikai színvonal, hiányzik az orosztói megkülönböztetett nemzettudat, s mindennek következtében az ukrán „polgár” közömbös a szabadság eszméje iránt, gazdasági és szociális érdekeiről átmenetileg sem tud és nem is akar lemondani, földéhsége kielégítetlen és kielégíthetetlen.

Befejezésül meg kívánjuk említeni, hogy Galícia ukránjai és 1945-től Kárpátalja ruszinjai jelentik azt a ciril betűs kultúrát hordozó keleti szláv népet, amelyet „megfertőzött” a „bűnös nyugat” kultúrája, tudománya, civilizációja. Ennek ellenhatásaként a harmadik Róma messianizmusa, az „aki keleti szláv, az pravoszláv” axióma, azaz az ádáz Róma-gyűlölet hozta létre a második világháború után az említett területen a sztálini egyházpolitikát, sőt: a sztálini pravoszláv egyházat. Az unitus eszme, a görög katolikus egyház likvidálása, vezetőinek 25 éves deportálásával, azonnal megkezdődött. A külföldtől (értsd: nyugatról) történő hermetikus elzárás-kísérlet ellenére a mai napig megmaradt másfajta társadalmi, gazdasági és kulturális élet iránti tudatos vágyakozás és törekvés elfogadása következtében nincs semmi csodálkozni való az Ukrajnáú belül is tapasztalható autonóm törekvéseken.

Ezeket a szempontokat egyáltalán nem vagy érintőlegesen tárgyaló tanulmány utolsó, bőséges és alapos közgazdasági ismeretekről tanúságot tevő része bonckés alá veszi azt a kérdést, hogya bolsevizmust elvető jelcini Oroszország ellen fellépő és a kommunizmus szalonképes formáját fenntartó, a nép kifejezése szerinti „kommunyiszticsnij zapovidnyik” vezetői a maguk 60 százalékos eredményével miért pendülnek egy húron a Ruh alig 30 százalékot elért csoportjával? És egyáltalán: miért érhetett el Kravcsuk abszolút többséget? Elfelejthette volna a „nép” a 70 éven át tartó fizikai és szellemi terrort és nyomort?

A kérdéshez kapcsolt elemzés után adott szerzői magyarázat elfogadható, a mai gazdasági krízist kiváltó körülményeket kutató és elemző válaszban rámutat a Gajdar-kormány gazdasági csődjének okaira, a nem várt terhek borzasztó súlyára. Fokin kormányának kénytelen áremelései ellen már napirenden vannak a tüntetések. Az 1992 októbere óta kormányzó Kucsma (a kelet-ukrán régió meggyőződéses russzofil gazdasági szaktekintélye) 1993 áprilisában kénytelen megállapítani, hogy a nép egyelőre csak a hitből él, de „minden rendbe jön!” Mivel is zárhatná tanulmányát a szerző? Az egyre romló gazdasági helyzet miatt a régi húsosfazekakhoz visszavezető útkeresés láttán mindkét félnek le kell vonni a múlt hibáiból a tanulságot, előtérbe helyezve a közös gazdasági érdeket.

A „quo vadis Ucraina?” kérdés már túlmutat megbízásunkon. A jövő útjának keresése nem tartozik a történelmi stúdiumok témakörébe. A futurológiai tudományok ismerete, valamint a jóstehetség hiánya következtében erről nem is nyilatkozhatunk. Ha viszont a költők mint váteszek, a várható jövőt képesek előrevetíteni, akkor fogadjuk el Jevtusenko próféciáját a tradíció és demokrácia összetevői alapján megvalósítható és megvalósítandó új unió lehetőségéről.

De addig is: videant consules!

Andrej Zubov: Ukraina: opit szamoobretyenyja (Ukrajna: az azonosságtudat keresése.) Oktjábrj, 1993. 9. szám. 154–174. p.

Medve Zoltán–Ujj Anna