Klió 1994/1.
3. évfolyam
A XIX. SZÁZAD
TÖRTÉNETE
A francia
háborúk gazdasági hatásai[1]
Francois Crouzet, a Sorbonne professzora,
a szekció szervezője először a szekció és a kötet keletkezéséről tesz említést.
A kötet nem törekedhetett a francia háború (1793–1815) következményeinek minden
oldalú feltárására, szintézisére. A tanulmányok csupán néhány kérdéskört
érintenek, mint a pénzügyeket, a nemzetközi kereskedelmet, intézményi
reformokat stb. Nem foglalkoznak viszont a háborúnak a gazdaság egészére és a
demográfiai viszonyokra gyakorolt következményeivel.
A
kiadvány talán segít eloszlatni azt a tévhitet, mely szerint a negyedszázados
háború a XX. századi háborúkhoz mérhető hatást váltott ki. 1815-ben az európai
gazdaság alapvető vonásaiban nem különbözött az 1792-estől. Kétségtelen, hogy a
háború rombolta a gazdaságot. A külkereskedelem hanyatlásával például a francia
gazdaság számára tartósan kedvezőtlen helyzetet teremtett a világpiacon. A
mérleg másik serpenyőjét is észre kell azonban venni: a háborúk kiváltotta
polgári reformokat a kontinens országaiban, vagy Nagy-Britannia gazdasági
vezető szerepének felerősödését.
Az
itt következő tanulmányok ezen differenciáltabb kép finomítására szolgálnak.
Geoffrey Ellis: War and the Freneh Economy
(1792–1815), (A háború és a francia gazdaság 1792–1815)
A
szerző a forradalmi és napóleoni háborúknak a francia gazdaságra gyakorolt
hatásának három fő aspektusát vizsgálja.
1.
Hogyan mozgósították az ország készleteit a kérdéses időszakban?
Mint
megállapítja, az ancien régime az 1750 utáni háborút legfőképpen hitelekből
finanszírozta, míg az 1792 és 1795 közötti forradalmi rezsimek a bankóprés
fokozott működtetésével éltek. A jakobinusok mérsékelt sikerrel megkísérelték
megfékezni a papírpénz elértéktelenedését, ám rendszerük bukása után ez a
tendencia tovább folytatódott. A Direktórium 1796 februárjában eltörölte az
asszignátákat, s nagyjából ekkortól – Belgium és a Rajna-vidék tartós
ellenőrzés alá vonásától – lehet arról beszélni, hogy a francia kormányzat
egyre inkább a meg szállt területek kárára, azok forrásait mozgósítva
igyekezett előteremteni a háború folytatásához szükséges alapokat. Ez a váltás
azonban nem egyik napról a másikra következett be, s Ellis professzor véleménye
szerint Napóleon is csak 1805 után tette általános gyakorlattá ezt az adók
elégtelensége, valamint a nagy összegű államkölcsönökkel szembeni közismert idegenkedése
következtében. A pénz mellett a háborúhoz természetesen katonákra is szükség
volt. Becslése szerint a tárgyalt időszakban kb. 2,6 millió francia férfi
szolgált. Napóleon idején ebből a szempontból is egyre nagyobb terheket
hárítottak át a meghódított területekre. Az 1805-07-es hadjáratokban pl. a
„régi” Franciaország csupán egyharmadát-kétötödét biztosította a „francia”
hadsereg emberanyagának. Ezek az eszközök sem tudták azonban megakadályozni
azt, hogy az államháztartásnak ne kelljen súlyos pénzügyi nehézségekkel
szembenéznie 1813-14-tól kezdődően.
2.
Hogyan befolyásolták a háborúk Franciaország gazdasági térképének átalakulását?
A
szerző az ipar és a kereskedelem vonatkozásában elfogadja Francois Crouzet
ismert felfogását, amely szerint a háborúk súlyos csapást mértek a francia
atlanti kereskedelemre s ennek ipari háttérbázisára, s hogy ennek következtében
az ország gazdasága „kifelé tekintőből befelé fordulóvá” vált, gazdasági
tengelye pedig az atlanti partvidékről a Rajna irányába mozdult el. Ugyanakkor,
felhívja a figyelmet arra, hogy mindez csak „nagyon kevéssé fedi le” a gazdaság
domináns szektorának, a mezőgazdaságnak a történéseit. A korábban említett
szférákban azonban ő is kiemeli Párizs központi szerepének megerősödését a
tőkepiacok, a pénzügyi szolgáltatások, a fogyasztás, az alapanyagok elosztása,
valamint az ipar fejlődése tekintetében. Utal a lyoni védett selyemipar, a
strasburgi közvetítő kereskedelem és a mulhouse-i textilipar fellendülésére is.
3.
Milyen hatást gyakorolt a háború a francia gazdaság egyes szektoraira?
A
külkereskedelem volumene drasztikusan visszaesett a háborúk következtében, s
értéke csak 1826-ban érte el az ancien régime-végi szintet. E visszaesés hosszú
távú hatásának súlyossága vitatható ugyan, de az biztos, hogy Franciaországnak
a világkereskedelemben elfoglalt relatív pozíciója jelentősen romlott. Az ipar
vonatkozásában már némileg bonyolultabb a képlet. A gyapotipar pl. a
nyersanyagellátási és gépbehozatali nehézségek ellenére sokat nyert a külföldi
konkurencia kirekesztésével és a kontinentális piacok megnyílásával. Kevésbé
volt dinamikus, de nőtt a selyem- és a gyapjúipar termelése is és fontos
fejlődési tendenciák vették kezdetüket a vegyiparban is. A fémfeldolgozást
korábban egyértelműen válságágazatként értelmezték, ám a szerző véleménye
szerint ez alaposabb vizsgálatra szorul. A mezőgazdaság vonatkozásában pedig
azt állapítja meg, hogy domináns szektor volta ellenére sokkal kevésbé kutatott
terület, s ezért igazán csak a megválaszolandó kérdések feltevéséig jutottak
el.
Louis Bergeron: Les milieux d'affaires, la guerre et
la paix (1792–1815) [Az üzleti körök, a háború és a béke (1792–1815)]
A
tengeri nagykereskedelem összeomlása miatt Franciaország és a kontinens üzleti
élete súlyos árat fizetett a háború huszonhárom évéért. A nemzetközi
kereskedelem lelke a béke, a biztonság és az ügyfelek közötti bizalom volt. A
francia nagykereskedők a napóleoni rendszertől nem csak a belső stabilizációt
remélték, hanem az atlanti francia kereskedelem újjáéledését is.
Franciaországot. kereskedelmi nagyhatalommá kívánták emelni. A Napóleonba
vetett bizalmuk azonban szertefoszlott a háború állandó kiújulása miatt, s a
császár bukását megkönnyebbülten vették tudomásul.
Az
1793-tól hanyatló atlanti kereskedelemért a háború tudott némi kompenzációt
nyújtani. A francia külkereskedelem földrajzi átrendeződése a kontinens
irányába szerény élénkülést hozott Napóleon alatt. Köln, Strasburg, Frankfurt
és Bázel fejlődő üzleti központokká váltak.
A
háborús keresletet a hadseregszállítók tudták leginkább kihasználni. Egyedül
számukra volt mindig hasznosabb a háború, mint a béke. A háborús konjunktúrát
meglovagoló nagykereskedők és bankárok egy része az 1815-től beköszöntő
békeidőben is a kontinens üzleti életének vezetője maradt (pl. a Rothschildok).
Az
ipari nagyvállakozók helyzete bonyolultabb volt. A francia nagyiparosok
többnyire elveszítették eddigi, 1793 előtti atlanti piacaikat. Ezt a
veszteséget egészében nem lehetett pótolni. Egyes ágazatokban azonban
lehetséges volt a sikeres újrakezdés. A szerző a felső-normandiai pamutipart
hozta példának. Francois Guéroult roueni vállalkozó a forradalom első éveiben
kezdte meg a gépi fonás bevezetését angol technikával. A gépesítést azonban a
háború miatt nem tudta befejezni, csak Napóleon korára. 1795-től a gyapot, majd
az angol szén beszerzésével akadtak problémák. A nehézségek után a
századfordulótói fellendült az üzeme a kontinens kereslete miatt. Más
vállalkozók pályája is alakulhatott hasonlóan.
Bergeron
szerint a háború nem determinálta eleve a francia tőkés vállalkozás történetét.
Sok karriert vágott ketté, de nem tette tönkre az összes nagyiparost. A háború
korában új iparágak (vegyipar, gépipar) csírái is születtek, ahogy a technikai
megújulás lehetősége sem veszett el teljesen. A franciák által bekebelezett
Liége-ben modem textilgépgyár született a Coekerill-ház vállalkozásának
köszönhetően. A francia gazdaságban tehát egymás mellett élő folyamat volt a
tönkremenés és a háború következtében a sikeres meggazdagodás.
A
veszteségekhez képest kisebb jelentőségű gazdasági megújulás Franciaországon
belül némi földrajzi átrendeződést hozott. Párizs súlya, szerepe
felértékelődött az üzleti életben. Sok vidéki vállalkozó nyitott bankot,
üzletházat, képviseletet, a fővárosban. A lotharingiai származású
Seilliere-család – amely posztógyártással és -kereskedéssel foglalkozott –
bankot nyitott szűk ipari tőkés köröknek. A dauphiné-i Claude Perier az egyik
legsikeresebb vállalkozói dinasztiát alapította meg Párizsban. A languedoc-i Claude
Chaptal egy személyben volt tudós kémikus, üzletember és politikus. Elsőként
hirdette a kutatás és a vállalkozás összekapcsolásának szükségességét. Mint
magas rangú állami tisztviselő, az államnak a nemzetgazdaság fejlesztésében
való érdekeltségét hangoztatta.
Összefoglalóan
Bergeron hangsúlyozza, hogy a negyedszázados háború nem fejezte le a XVIII.
század második felében kialakult nagyburzsoáziát, de lehetőségeit
beszú1cítette, és jelentős veszteségeket okozott neki.
Florin Aftalion: Le financement des guerres de la
Révolution et de l' Empire"(A forradalom és a császárság háborúinak
finanszírozása)
A
szerző először a költségvetés és a hadikiadások viszonyát tekinti át. Az ancien
régime utolsó költségvetése 629 millió livre volt, amelyből 106 milliót (16,83
százalékot) költöttek a szárazföldi, 45 milliót (7,18 százalékot) a tengeri
haderőre. Békeidőben tehát kb. 150 milliót vitt el a hadikiadás. A legközelebbi
ismert költségvetés a IX. évből (1801-ből) való. (A költségvetést 1800-tól
terjesztették szavazásra a képviselők elé. 1801-ben ennek összege 514 millió
frank volt, s ebből 295 milliót (57,2 %) tett ki a szárazföldi haderők, 80
milliót (15,3 %) a tengerészet költsége. 1803-ban 632 millió, 1807-ben 706
millió, 1812-ben 1030 millió frank volt a költségvetés. 1807-ben a szárazföldi
haderő 321 milliót, (45.4 százalékot), 1812-ben 520 milliót (50,5 százalékot)
vitt el. A tengerészet kiadásai 1804-ben érték el a csúcsot 180 millióval, a
későbbiekben 110 millió frank körül mozogtak. (Anglia kb 160 millió frankot
költött évente haditengerészetére.) A költségvetés tehát 1792 és 1815 között
kb. 50 százalékkal nőtt, míg a hadikiadások kb. 3,5-szeresre emelkedtek.
A
finanszírozási formákat illetően elég annyi, hogy az 1790-es évek végére az
állam bevételei nem bizonyultak elegendőnek. A századfordulón a bevételeknek
kb. 50 százaléka származott a közvetlen adókból. A másik nagyrészt a nemzeti
javak kiárusításából befolyó törlesztések, az indirekt adók visszaállítása és a
megszállt, bekebelezett területek „hozzájárulásai” adták. A forradalom alatt az
állam papírpénz kibocsájtással próbálta a költségvetést egyensúlyban tartani. A
papírpénz azonban elértéktelenedett. A nehéz pénzügyi helyzeten a direktórium
és a konzulátus sem tudott változtatni.
Egyedüli
megoldásként a meghódított gazdag európai régiók megadóztatása maradt. Ezt
részben már a konvent idején alkalmazták, s Napóleon kiterjesztette. 1812-re a
bekebelezett területek évi 226 millió frank adót fizettek. A legyőzött, de el nem
foglalt államokat (Ausztria, Poroszország és Oroszország) pedig háborús
kártérítésre kötelezte a császár. Így a konzulátus korától „a háború eltartotta
a háborút”. 1809-től azonban ezek a források sem bizonyultak elegendőnek. A
győzelmek nem hoztak annyi pénzt, mint amennyibe kerültek.
A
háborús költségeknek közvetett hatásuk is volt. Az infláció e1szabadulása a
piacra termelést fogta vissza, s rontotta az élelmiszerellátást. Az
emberáldozatokon és az anyagi javak pusztulásán túl, a termelés egy aktív réteget
is nélkülözött. A világ felé a napóleoni rendszer igyekezett elfedni pénzügyi
gondjait, hogy élvezze a pénzügyi és a vállalkozói körök bizalmát. Az állam
eladósodását Napóleon valójában nem engedte elszabadulni, viszont 1810-re
súlyos hitelhiányban szenvedett.
Jeffrey G. Williamson: The Impact of the French Wars
on Accumulation in Britain: Another Look (A francia háborúk hatása a
felhalmozásra Nagy-Britanniában – új megközelítés)
A
szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy az első ipari forradalom
időszakában más országok későbbi iparosítási tapasztalataival ellentétben,
miért a termelékenység javulása játszotta a döntő szerepet a gazdasági
növekedésben, s hogy ebből következően miért volt olyan alacsony a korabeli
brit beruházások szintje? A korszakban a brit bruttó megtakarítási ráta 9-10
százalék körül mozgott, szemben pl. a meidzsi korabeli Japán 15 százalékos vagy
az 1870-es évekbeli USA 23 százalékos arányával. A polgárháború előtti Egyesült
Államok-beli adattal (kb. 1,5 %) összevetve, hasonlóan alacsony színvonalú (kb.
0,3 %) volt az egy főre eső nemzeti jövedelem évi növekedési üteme is az 1815
előtti időszakban. Korábban ezért az alacsony felhalmozási szintért
egyértelműen a háborút tették felelőssé; nevezetesen, hogy a felhalmozódott tőkének
hitelek formájában szerepet kellett vállalnia a brit háborús erőfeszítések
finanszírozásában. Mások viszont rámutattak, hogy hollandiai pénzügyi források
fedezték Nagy-Britannia háborús erőfeszítéseinek jó részét. Ha viszont ez így
van, akkor továbbra is megválaszolatlan a fenti kérdés.
Williamson
véleménye szerint a legfontosabb magyarázatot nem a háborúban, hanem abban kell
keresni, hogy Nagy-Britanniában az ipari forradalomnak ebben a korai
időszakában csak nagyon csekély befektetés történt olyan területeken, amelyek a
későbben iparosodott országok esetében már nem voltak elkerülhetők, Elsősorban
városi szociális jellegű beruházásokra gondol, amelyek alacsony színvonala
lecsökkentette a befektetések iránti igényt, viszont készleteket szabadított fel
az élelmiszerfogyasztás és más, alapvető szükségleti cikkek céljaira. Ennek
azonban az lett az ára, hogy a városok túlzsúfoltakká és szennyezettekké
váltak, s a városi szegénység körében magasak voltak a morbiditási és
mortalitási ráták. Miért voltak tehát olyan alacsony színvonalúak az ilyen
jellegű beruházások? A lehetséges okokkal kapcsolatban egyelőre csak találgatni
lehet. Elképzelhető, hogy a korabeli közegészségügyi eljárások kezdetleges
volta, vagy az játszott benne szerepet, hogy a városi szegénység jövedelmi
viszonyai nem tették lehetővé nagyobb lakás beruházások finanszírozását.
Közrejátszhattak a tőkepiac bizonyos hiányosságai és a túlzsúfoltság háború
alatt tapasztalható megnövekedése is. Ezek konkrét vizsgálata azonban a jövő
feladata.
Boris V. Anan'ich–Sergei Lebedev: Russian Finance
during the French Revolution and the Napoleonic Wars (Oroszország pénzügyei a
francia forradalom és a napóleoni háborúk idején)
A
szerzők mindenekelőtt a külföldi hitelek szerepét vizsgálják az ország finanszírozásában,
amelyek éppen a forradalmi háborúk időszakában kezdtek jelentős mértékűekké
válni. A francia forradalom kirobbanásakor Oroszország már nagy összegű
hiteleket vett fel genovai és antwerpeni bankházaktól, ám ebből a szempontból a
legfontosabb város Amszterdam volt. Amikor 1795-ben a franciák elfoglalták
Hollandiát, ez megfosztotta Oroszországot legfontosabb hitelforrásától. Az
innen származó hitelek nagysága ekkorra elérte a 88 millió guldent. Ezt
követően, a tilsiti békéig terjedő időszakban, londoni és hamburgi bankok
vették át a fő hitelezői szerepkört, sőt, 1798 decemberében angol–orosz
egyezményt írtak alá, amely Anglia pénzügyi támogatását biztosította az ország
háborús kiadásainak fedezésére. Ennek megfelelően, az 1799-ben Hollandiában partraszálló
orosz csapatok kiadásait londoni, az itáliai expedíciós erők költségeit pedig
főként hamburgi bankok fedezték, de közvetlen osztrák és porosz állami pénzügyi
segítség is szerepelt ezekben.
A
hitelfelvételi akciók lebonyolítására az orosz kormányzat igen gyakran külföldi
születésű udvari bankárokat alkalmazott, és 1798 márciusában ebből a célból
létrehozták az Udvari Bankárok és Meghatalmazottak Hivatalát, amely 1811-ig
állott fenn.
A
XIX. század első évtizedében a francia hadsereg sorra foglalta el az orosz
hitelek folyósítóinak székhelyeit, csak London maradt kívül a francia csapatok
„hatótávolságán”. Ebből a forrásból azonban igen jelentős anyagi eszközökhöz
jutott Oroszország, hiszen egyedül 1807-ben 614 183 fontot kapott. A tilsiti
béke, Oroszország csatlakozása a kontinentális blokádhoz, a háborús állapot
beállta Angliával megfosztotta az országot ettől a támogatástól is. Az ezt
követő időszakban a francia ellenőrzés alatt álló európai, illetve közvetlenül
francia bankokból próbálták meg fedezni hiteligényüket – mérsékelt sikerrel.
Ezek után az orosz kormányzatnak nem maradt más választása, mint a belső
erőforrások még fokozottabb igénybevétele, vagyis az erőteljes adóemelés.
Ugyanakkor
a kontinentális blokádhoz való csatlakozás igen súlyosan érintette az ország
kereskedelmét és iparát. Pozitív hatása volt viszont, hogy Oroszország
fokozottabb szerepet tudott játszani az Amerika felé irányuló közvetítő
kereskedelemben, míg Ogyessza Ázsia vonatkozásában tett szert hasonló
funkcióra. A Franciaországgal kirobbant új háború a katasztrófa szélére sodorta
az ország pénzügyeit. A költségvetés hiánya elérte a 360 millió rubelt, és ezt
az újból meginduló brit segélyek sem tudták lényegesen mérsékelni. Újból
működtetni kezdték a bankóprést, a hiteleket pedig megpróbálták átütemezni.
Érdekes, hogy Hollandiának az utolsó részleteket csak 1891-ben fizette vissza
Oroszország.
A
szerzők szerint a háborúk egyik legfontosabb, hosszú távú hatása az volt, hogy
Oroszország igen széleskörű kapcsolatrendszert épített ki számos európai
bankházzal, és ezek némelyike az egész XIX. század folyamán meghatározó maradt.
Karl Ottmar von Aretin: Les conséquences économiques
des guerres de la Révolution en Allemagne (A forradalmi háborúk gazdasági
következményei Németországban.)
1792
és 1801 között a leglényegesebb változás az a területi-politikai átrendeződés
volt, amely 1806-ban a német-római császárság végleges felbomlásához vezetett.
A régi német államok felekezetileg viszonylag zártak, az újak viszont kevertek
voltak. A felekezeti megoszlás a katolikus német államokban és
egyházfejedelemségekben volt lényeges. A napóleoni rendszer ugyanis
szekularizálta az egyházi javakat. A szerző szerint ez a folyamat jelentős
birtokváltozást hozott.
A
német gazdaságra a politikai események különös súllyal hatottak. 1792 és 1795
között Németország egésze háborúban állott Franciaországgal. A bázeli béke
(1795) után azonban az észak-német protestáns államok semlegesek lettek, s
gazdaságuk is prosperált. Ezzel szemben a katolikus Dél tovább háborúzott, s a
századvégtől a katonai hadműveletek térségévé vált.
1803
és 1806 között új szakasz kezdődött: Napóleon új államokra osztotta
Németországot, bevezette a kontinentális zárlatot. Ez utóbbi szétszakította a
német területek eddigi külgazdasági kapcsolatait. Az angol tengeri blokád
hatása korábban is érződött. A Rajna-vidéken és Szászországban azonban volt egy
szerény ipari fellendülés. Ez csupán lelassult 1806 után. Mindkét terület
lényegében a francia gazdaság sorsában osztozkodtak,
A
továbbiakban Aretin az egyházi javak szekularizációjával foglalkozik. A
birtokok elkobzását az 1798-as rastadti ülés határozta el. A szekularizáció nem
volt teljesen előzmény nélküli: a felvilágosult abszolutizmus is törekedett pl.
a kolostori birtokok kisajátítására. Most azonban ez a folyamat sokkal
jelentősebbé vált, s külső, francia nyomásra kezdődött el. Az egyházi javak
kiárusításának legfőbb haszonélvezői a déli és a nyugati német államok voltak.
Ezeken túl a magas rangú állami tisztviselők és a gazdag polgárság is jelentős
birtokokra tett szert.
A
kiárusítás hatására a katolikus régiókban jelentősen csökkent a föld ára, míg
az északi és a keleti német államokban (protestánsok) – itt nem volt kiárusítás
– erősen emelkedett. A szekularizáció és a kiárusítás egészében véve csak
módosította a földbirtok-megoszlást, de alapvető változást nem hozott.
Végül
a szerző megállapítja, hogy a huszonhárom éves háborús periódus alatt a német gazdaságra
a politikai szféra sokkal erősebb hatást gyakorolt, mint 1792 előtt, s mint
1815 után. A háború nem hozott sem nagy gazdasági prosperitást sem katasztrófát
a német gazdaság számára.
Irena Kostrowiczka: Influence des guerres de
Napoleon sur le dévelopment socio-économique du Grand-Duché de Varsovie
(1807–1815) (A napóleoni háborúk hatása a Varsói Nagyhercegség
gazdasági-társadalmi fejlődésére)
A
szerző öt pontban foglalja össze a francia hódítás következményeit. 1. A XVIII.
század végén három részre osztott Lengyelország egy részéből hozta létre
1807-ben Napóleon a Varsói Nagyhercegséget, elindítva ezzel a feudális rendszer
bomlását.
2.
A francia befolyás alatt álló új állam gazdaságában a roboton alapuló majorsági
gazdálkodás volt a meghatározó ágazat, mely exportra termelt. Az állami
költségvetés kiadásainak 70 százalékát a francia–lengyel hadikiadások
emésztették fel. Ezek rohamos növekedése következtében 1814-re az államadósság
már háromszorosa volt a bevételnek. A fejletlen gazdaságú Nagyhercegségben az
egy főre jutó adó mennyisége tízszerese volt a XVIII. század véginek.
3.
A Nagyhercegség politikai berendezése francia indíttatású volt, de a lengyel
körülményekhez igazodott. Az 1807-es alkotmány az 1800-as francia alkotmány
mintájára készült. Meggyengítette a feudális rendszert, de a lengyel nemesi
privilégiumok jó részét meghagyta. Deklarálta a személyi szabadságjogokat, a
törvény előtti egyenlőséget és a polgári tulajdonjogot, de a paraszti földeket
a földesúr kizárólagos tulajdonának nyilvánította. A lengyel jobbágy
személyében szabad lett, de tulajdon nélküli, és a robot is megmaradt. Az
alkotmány kiszélesítette a választójogot, a nagyhercegnek alkotmányos uralmat
biztosított, erős végrehajtó hatalommal.
4.
A Nagyhercegség gazdaságpolitikája a kontinentális blokádhoz igazodott.
Protekcionizmusa a lengyel ipar fejlesztését szolgálta. Engedélyezte a szabad
vállalkozást, de a céheket és a kereskedelem szabályozását nem törölte el. A
kontinentális blokád egyhetedére csökkentette a lengyel gabonaexportot, igen
jelentős bevételektől fosztva meg a nemességet. A kiesett külső piacokat a
hadsereg megrendelései csak részlegesen helyettesítették. A háborús
konjunktúrából egy vékony hazai vállalkozó réteg is született, tagjai között
lengyel polgárokkal. A nemesi jövedelmek csökkenése a jobban gazdálkodó
majorságokat szerkezetváltásra ösztönözte: a gabonatermelés csökkentésére és az
állattenyésztés fejlesztésére. Az állam a nemesi élelmiszeripari manufaktúrák
létrehozását támogatta.
5.
A Varsói Nagyhercegség hétéves története nem tűnt el nyomtalanul Lengyelország
történelméből: hozzájárult a polgári reformtörekvések újjáéledéséhez, s így
összekötő láncszem a kapitalizálódás felé.
Erik Buyst-Joel Mokyr: Dutch Manufacturing and Trade
during the French Period (1795–1814) in a Long Term Perspective (A holland ipar
és kereskedelemfejlődésének hosszú távú következményei a francia periódusban)
Minden
kutató egyetért azzal, hogy Hollandia 1650 táján a kor mércéjével mérve nagyon
gazdag országnak számított. A XVII. századi virágkort követő hanyatlás után,
1750-től a gazdaság egyes szektoraiban a felépülés jegyeit lehetett
tapasztalni, ám az 1814-et követő relatív fellendülés ellenére, a XIX. század
közepére az országot mégis mindenki elmaradottabbnak tekintette a vezető
európai gazdaságoknál. A szerzőpáros véleménye szerint a korszak vizsgálatának
fontosságát az adja, hogy csakis ennek alapján lehet megérteni a fenti sajátos
fejlődési utat. A háborús periódust ugyanis egyértelmű visszaesés jellemezte, s
az ezt követő viszonylagos fellendülést csak a válságból való kilábalásként
lehet értelmezni. Ugyanakkor, a Batáviai Köztársaság időszakában olyan
kezdeményezések születtek, amelyek eredményeként a kereskedelemre és a
hajózásra s az ezeket csak kiegészítő ipari tevékenységre alapozódó gazdaság
modem ipari gazdasággá alakult át a későbbiekben. A francia periódus alatti
visszaesés volt tehát az az ár, amelyet az országnak a későbbi fejlődésért meg
kellett fizetnie.
1795-ben,
a Batáviai Köztársaság kikiáltásával Hollandia gyakorlatilag francia
protektorátussá vált, s óhatatlanul belesodródott a nagy szomszéd háborúiba. A
kereskedelmet súlyosan érintette a brit tengeri blokád, ám nagyjából 1806-ig
csempészettel, semleges – főként amerikai – hajók közbeiktatásával némileg
mérsékelni tudták a veszteségeket. A külkereskedelmi forgalom értéke így is
mintegy egyharmadával esett vissza 1784 és 1806 között. Ráadásul Hollandia
jelentős gyarmatait veszítette el, és Amszterdam szerepe is visszaszorult az
észak-német kikötők javára.
Minthogy
a korabeli holland ipar nagyon erősen kötődött a külkereskedelemhez és a
hajózáshoz, ennek termelése is jelentősen visszaesett. Ez jellemezte a besózó
ipart, a szeszfőzést, a cukor- és dohányipart valamint a hajóépítést. Különösen
tragikus hatású volt a halászati tevékenység drasztikus visszaesése, amely
súlyos élelmezési problémákhoz vezetett. A tőke mindezen tendenciák hatására
külföldre, főként Angliába próbált menekülni.
A
kereskedelmi forgalom szinte teljes összeomlása azonban csak a kontinentális
blokád és az angol ellenintézkedések meghirdetése, illetve Hollandia francia
annektálása (1810) után következett be. Ugyanakkor megmaradtak a Hollandia és a
korábban annektált területek (Belgium, a Rajna balpartja) közötti vámfalak,
tehát a hollandok nem tudták a kontinens irányába sem átirányítani forgalmukat.
Ezzel, a holland ipar is szinte minden korábbi piacát elveszítette. A nagyon
súlyos válság egyetlen haszonélvezője a sörgyártás volt, ám az is csak a tea, a
kávé és a bor szinte teljes eltűnésének köszönhette a termelésnövekedést.
Mindennek
persze komoly társadalmi következményei is voltak. Jelentőssé vált a
középrétegek elszegényedése, a vagyoni egyenlőtlenségek növekedése. A
válságjellegéből adódóan a helyzet legsúlyosabb a nyugati tartományokban volt,
ahol csökkenni kezdett a városok népessége, míg a mezőgazdasági jellegű keleti
országrészek könnyebben átvészelték ezt az időszakot, Frízföld kivételével,
amely viszont erősen kötődött a halászathoz.
A
mérleg pozitív oldalán a már említett intézményes reformok (a modern,
centralizált államgépezet megteremtése, egységes adó- és mértékrendszer
bevezetése, a belső vámok eltörlése, a céhek megszüntetése stb. állnak, s ezek
nagyon fontosaknak bizonyultak a jövőbeli fejlődés szempontjából.
Leandro Prados de la Escosura: The Loss of Colonial
Empire and its Economic Impact on Spain. (A gyarmatbirodalom elveszítése és
ennek gazdasági hatása Spanyolországra)
A
spanyol gazdaság hanyatlásának magyarázatában hagyományosan fontos hely illette
meg a latin-amerikai gyarmatok elveszítését, amelyben közvetett módon a francia
háborúk is fontos szerepet játszottak. Azt hangsúlyozták, hogy a gyarmati
kereskedelemhez kötődő régiók – minthogy az ország részévé vált egy széles en
értelmezett európai munkamegosztásnak – képtelenek voltak hathatósan
átorientálni tevékenységüket a kontinens irányába. A szerző ezt a hagyományos
felfogást kívánja némileg – ahol és amennyiben lehetséges – kvantitatív adatok
segítségével árnyalni.
Spanyolország
1796-ban háborúba sodródott Angliával, s ennek következtében drasztikusan
visszaesett a gyarmatokkal folytatott kereskedelme, megszűnt az e vonatkozásban
meglévő kiviteli többlete, s ez még súlyosabbá tette az Európával folytatott
kereskedelmében már meg lévő deficitet. Különösen negatív hatású volt a más
európai országok termékeit a gyarmatokra szállító spanyol kereskedelmi
tevékenység látványos visszaesése (korábban csak spanyol hajók szállíthattak a
gyarmatokra ilyen árukat), amelynek következtében az exportban egyharmadról 10
százalékra esett vissza az iparcikkek részaránya, mivel a spanyol áruk
Európában nem voltak versenyképesek.
Mindez
a kincstár számára is jelentős veszteségeket eredményezett, minthogy korábban a
külkereskedelmi vámok és az Indiák küldeményei a bevételek egynegyedét
biztosították, s most ez l0 százalék körülire esett vissza.
Mindezeket
figyelembe véve, a gyarmatok elvesztése a nemzeti jövedelem 2,3–5,6 százalékos,
de legvalószínűbben 3–3,9 százalékos csökkenését eredményezhette a vizsgált
periódusban. Ezek az arányok pedig alacsonyabbak annál, amelyet a hagyományos
felfogás empirikus vizsgálatok nélkül hangsúlyozott. A gyarmati kereskedelem
visszaesésének súlyos hatása volt a hazai tőkefelhalmozásra is. A szerző
szerint ez, a hazai befektetések 6–16, de leginkább 8–11 százalékos
visszaesésért tehető felelőssé.
Escosura,
a gyarmatok elvesztésének az ip arra gyakorolt hatását tekintve is, hasonló
következtetésre jut. A spanyol ipar ugyanis csak nagyon kicsiny mértékben
függött a gyarmati nyersanyagoktól, s ez még a katalán gyapotfeldolgozó ipar
esetében is igaz volt. A korábbi gazdaságpolitika mesterséges előnyökhöz
juttatta ugyan a spanyol iparcikkeket, ám az adatok azt mutatják, hogy – néhány
ágazat kivételével – a hagyományos iparágak kiszorulása a gyarmati piacokról
mégis kezdetét vette, már jóval a gyarmatok elveszítése előtt. Ilyen volt pl. a
baszkföldi vas- és acélipar, amely termékeinek már csak egyharmadát szállította
a gyarmatokra a XVIII. század utolsó évtizedeiben s a katalán textilipar pedig
már ekkor is négyötöd részben a hazai piacra termelt.
A
szerző összességében tehát azt állapítja meg, hogy a gyarmatok elveszítésének
gazdasági következményei nem voltak olyan drasztikusak, mint azt korábban
feltételezték, sőt amennyiben hozzájárult az ancien régime bukásához, fontos
lépésként is értelmezhető Spanyolország gazdasági és társadalmi
modernizációjának folyamatában.
Denis Woronoff: Production d' armements, progres
technique et croissance économique pendant la Révolution et l' Empire
(Fegyvergyártás, technikai fejlődés és gazdasági növekedés a forradalom és a
császárság alatt)
A
fegyvergyártásra különösen hatott a háború. Vajon lehetett-e az egész gazdaság
számára húzóágazat?
A
háború a fegyvergyártáson kívül egy sor ágazatra hatott szükségleteivel. A
tömeghadsereg a kenyértől a ruházaton át egy sor terméket is fogyasztott, s
ekkora hadsereget még sosem látott el gazdaság.
A
fegyver- és lőszerellátás a hadiköltségvetés 8 százaléka volt csupán 1806-ban,
a tengerészeti költségvetésből pedig 27–37 százalékkal részesedett. A hadiipar
számára a vasipar kulcságazatnak, a legfontosabb háttérágazatnak számított.
Azonban a vasiparnak csupán az egyik nagy megrendelője volt: 1794-ben a nyersvastermelés
18 százalékát igényelte (Angliában 17 százalék körül mozgott a részesedése a
vasipar termékeinek fogyasztásából), 1800-ban 10 százalékát. A részesedés
csökkenése a háttéripar fejlődéséből adódott. 1793–94-ben még alig tudta
teljesíteni a megrendeléseket, míg a századfordulótói nem volt ilyen probléma.
Az
állam ugyan ellenőrzést gyakorolt a hadiipar felett, de állami tulajdonba
sohasem vette, s a vállalkozás viszonylagos szabadságát is megtartotta. Az
állam mindenekelőtt a hadiipar és termékei technikai fejlesztését ösztönözte.
Ez gyakran kockázatot jelentett a magánvállalkozás számára, anyagilag nem
térült meg a befektetés, vagy az újítás kudarccal végződött. A technikai
fejlesztést ösztönző állam ellentmondásba kerülhetett önmagával, mint fogyasztóval.
Pl. a creusot-i koksztüzelésű kohóból kikerült vas alkalmatlan volt
ágyúkészítéshez. Napóleon korától mérsékelte az állam a minden áron való
újítást, s inkább a hagyományos eljárások tökéletesítését szorgalmazta. Egy
korabeli mérnök szerint a sikeres újításhoz „idő, béke és nyugalom” kell.
1789-hez
képest 1809-ben a francia nyersvastermelés kb. 50 százalékkal volt több.
Különösen 1800-tól volt dinamikus a növekedés. Ezt azonban nem önmagában a
hadiipar ösztönözte. Egyrészt nőttek az egyéb ágazatok megrendelései is,
másrészt a szigorú protekcionizmus kizárta a külföldi konkurenciát. A növekedés
a költségek emelkedésévei járt, mert drágult a fa, a nyersanyag és a munkaerő
is. Így a századfordulótói csökkent a profit. A növekedés tehát ellentmondásos
volt.
Összegzésként
megállapítható, hogy a hadiipar ugyan élénkítője volt több jelentős iparágnak.
de nem vált húzóágazattá.
Sidney Pollard: Old and New Industrial Areas in
Britain during the Revolutionary and Napoleonic Wars (Régi és új ipari körzetek
Nagy-Britanniában a forradalom és a napóleoni háború időszakában)
Az
újabb kutatások erőteljesen megkérdőjelezték a francia háborúknak a brit
gazdaságra gyakorolt hatásáról kialakult hagyományos felfogás egyes elemeit,
másokat viszont megerősíteni látszanak. A szerző, annak eldöntésére, hogy
valójában milyen mértékben éreztették ezek a háborúk negatív hatásukat, az
egyes ágazatok regionális tanulmányozását javasolja.
A
pamutipar erőteljes, expanzív ágazat volt a korban, amelynek termelését a
háború háromféleképpen érintette. Először, felgyorsult az egyenruhák pamutból
való készítésének tendenciája, másodszor 1–2 évről 6–12 hónapra csökkent a
vállalkozók által felvehető hitelek futamideje, s végül a háború megzavarta a
pamutexportot is. Az ágazat termelését erőteljes hullámzás jellemezte a háborús
és a békésebb időszak váltakozásának megfelelően. 1808–10-től figyelhető meg az
export gyors felfutás a, amely rövid visszaesés után, 1812-től vett még nagyobb
lendületet. Az iparág regionális elhelyezkedésének tekintetében a háború
legfontosabb következménye az volt, hogy felgyorsította a termelés
Lanchasire-ben történő koncentrációját, és végleg háttérbe szorultak a kevésbé
versenyképes skóciai és észak-írországi körzetek.
Ha
kevésbé lendületesen is, de a gyapjúipar termelése is növekedett, és ezen
ágazat esetében is felgyorsult a regionális koncentráció, főként a jó minőségű
és új típusú árukkal jelentkező nyugati és déli körzetekben. Ebben az esetben
azonban ez csak a háborús fellendülés tartamára maradt érvényben, mivel hosszú
távon Yorkshire-ba helyeződött az ágazat központja.
A
vasipar szintén erőteljesen expanzív fázisban volt, melyet a hadiigények tovább
fokoztak, s a háború siettette a korábban a rúdvas jelentős részét biztosító
orosz és svéd szállítások visszaszorulását is. Itt is megfigyelhető volt egyes
régiók kiugrása a háború hatására. A folyamat legfőbb nyertesei akkoriban
Dél-Wales és Staffordshire voltak. Lényegében ugyanez mondható el a
széntermelés esetében is. Ugyanakkor a háború nem tudta megállítani a
hagyományos cornwalli ón- és rézbányászat stagnálását, majd hanyatlását.
A
hajóépítésnek igazi lendületet adott a háború s a legérdekesebb jelenség az
egyébként már hanyatló londoni-temzei hajógyártás időleges másodvirágzása volt.
Meglepő,
hogy Birmingham, amely a fegyvergyártás hagyományos központja volt, szinte
kimaradt a háborús konjunktúrából, sőt erőteljes válságot élt át. Ennek oka az
volt, hogy az itteni termékek luxus jellegűek és erősen exportorientáltak
voltak. Ugyanakkor a későbbiekben mégis az ország egyik legnagyobb ipari
központjává tudott válni.
Összegzésként
Pollard azt állapítja meg, hogy a háború kevéshosszú távú változást
eredményezett az ország gazdasági életében, inkább felerősítette a meglévő
tendenciákat, különösen a regionális koncentráció, s a már egyébként is
hanyatló régiók végleges háttérbe szorulása tekintetében, amelyek közül néhány
csak rövid „indián nyárnak” örvendhetett a háborús konjunktúra hatására.
John Komlos: Bohemian and Moravian Industry at the
Tum of the Nineteenthe Century (A cseh és morva ipar a XVIII–XIX. század
fordulóján).
A
szerző elöljáróban azt a véleményét hangoztatja, hogy a Habsburg Monarchia
nyugati tartományai részesei voltak a XVIII. század második felére jellemző
európai gazdasági fellendülésnek, hiszen itt a pamutipar évi 5, míg a nyersvas
termelés évi kb. 2,2 százalékos ütemben növekedett ekkoriban, tehát ezekben a
legfejlettebb tartományokban az ipari forradalom ténylegesen is elindult.
A
cseh és a morva ipari termelés esetében e lendületes fejlődés egyetlen
megtorpanását a francia háborúk eredményezték, de csak a századfordulótól
kezdődően, s ezt követően a legfontosabb ágazatok termelése erőteljesen
ingadozott a háborús és békés időszakok váltakozásának megfelelően.
Ugyanakkor
az adatok azt mutatják, hogy a kontinentális blokád hatása nem volt
kifejezetten jelentős.
Az
egyes ágazatok között azonban nagy eltérések is mutatkoztak. A visszaesés
súlyos volt a gyapjú- és üvegiparban, jelentéktelenebb a vászon előállításban,
míg a pamutipar és a fémgyártás termelése egyenesen fellendült. A francia
háborúk legfontosabb hosszú távú hatása, hogy a kereskedelmi nehézségek
következtében fonálínség jelentkezett, amely elősegítette a fonás gépesítését,
amelyet az addigi alacsony bérek is hátráltattak. A gépesítés ekkori mértékét
azonban nem szabad eltúlozni, mivel a legjobban ellátott Bunzlau megyében is a
gépi fonál a megye ipari termelése értékének csak 3 százalékát tette ki. A
visszaesés mértékére jellemző, hogy a vasipar 1820-ban, míg a pamutipar
termelése csak 1824-ben érte el a századfordulós szintet.
Stuart Wolf: The Mediterranean Economy during the
Napoleonic Wars (A mediterráneum gazdasága a napóleoni háborúk időszakában)
A
mediterrán térség is részese volt a XVIII. század második felére jellemző
európai fellendülésnek, ha ennek mértéke jóval alatta is maradt az atlanti
régiónak. A térség egyrészt fontos piacot jelentett az északnyugat-európai
hatalmak számára, másrészt pedig jelentékeny szerepet játszott KözépKelet-Európa
élelmiszer-, bor-, olaj-, luxuscikk- (ruhafélék, selyem) ellátásában, illetve
olcsóbb, főleg textilipari cikkeket szállított Észak-Afrikába és a hagyományos
levantei kereskedelem útvonalain, egyes kikötők pedig bekapcsolódtak a
gyarmatáruk említett térségekbe irányuló közvetítő kereskedelmébe is. Ez a
fellendülés legjobban a legnagyobb kikötőkben éreztette hatását.
Ezt
a helyzetet változtatta meg drasztikusan a háború kirobbanása. A térség
Franciaország számára politikai és stratégiai szempontból is nagy jelentőséggel
bírt. Ugyanakkor képtelen volt megszerezni az ellenőrzést a Földközi-tenger
medencéje felett, és a hajózás az abukiri (1799) és trafalgari (1805) győzelmek
után az angolok jóindulatától függött. Mindez igen súlyos helyzetet
eredményezett a nagy kikötők számár-a, minthogy az Appeninfélszigetet, majd a
Pireneus-félsziget legnagyobb részét is Franciaország tartotta ellenőrzése
alatt. A forgalom visszaesése 1796 és 1801 között vált jelentőssé, majd az
amiens-i béke rövid fellendülési periódusát még drasztikusabb zuhanás követte,
különösen a kontinentális zárlat meghirdetése után. Ekkor egyes spanyol és
itáliai kikötők tevékenysége gyakorlatilag a part menti hajózásra
korlátozódott. Jellemző, hogy Barcelona kikötőjét 1804-ben még 48 hajó hagyta
el, 1807-ben pedig mindössze három. De a francia kikötők legtöbbjének sem
sikerült átorientálnia forgalmát, s ez alól csak Marseilles jelentett némileg
kivételt.
A
háborúk egyértelműen negatív hatást gyakoroltak az itáliai államok pénzügyi helyzetére
és gazdasági stabilitására. Egyenlőtlen kereskedelmi szerződéseket
kényszerítettek az Olasz Királyságra, s különösen a selyemtermelést érintették
súlyos an a magas francia vámok. Kedvezőbb következményekkel kecsegtetett az a
terv, amely az Oszmán Birodalomból a Balkánon és a Pó völgyén keresztül érkező
szállítmányokkal próbált segíteni Franciaország gyapotellátási nehézségein. A
korabeli szárazföldi közlekedési viszonyok mellett ezt az útvonalat sohasem
tudták igazán hatékonyan kihasználni, de ennek legalább negatív hatása sem
volt. A gondokon – különösen a selyem esetében – a csempészkereskedelem tudott
némileg segíteni, amelyet nagymértékben lehetővé tett az angolok tengeri
fölénye.
A
negatívumok mellett persze bizonyos pozitív tendenciák is kibontakoztak,
ugyanis az itáliai területek francia megszállása nem csupán az angol, hanem a
bajor, osztrák és svájci konkurenciát is csökkentette az észak-itáliai
textilipar számára, s a franciák garantálta politikai stabilitás –
Spanyolországgal ellentétben – még külföldi vállalkozókat is vonzott erre a
területre, főleg Németországból és Svájcból. Murat Nápolyi Királysága pedig –
minthogy nagyobb önállóságot élvezhetett – kísérletet tett önálló,
protekcionista védővámok bevezetésére és állami iparfejlesztő politika
alkalmazására is.
A
háborús időszak legfontosabb hosszú távú következménye, hogy Itáliában nagyobbá
vált az Észak és Dél közötti gazdasági különbség, és az észak-itáliai
textilipar említett fejlődése megteremtette az alapokat a későbbi olasz gyáripari
rendszer kialakulásához.
Gilles Paquet–Jean-Pierre Wallot: Les conséquences
économiques en Amerique du Nord des guerres de la Révolution et de l' Empire (A
forradalmi és a napóleoni háborúk gazdasági következményei Észak-Amerikában)
A
két ottawai történész tanulmánya bevezetésként áttekintést ad a negyedszázados
háború előtti amerikai viszonyokról. Nagy-Britannia az amerikai függetlenségi
háború győzelme után is az USA legfontosabb kereskedelmi partnere maradt. Az
északkeleti államok egyben konkurenciát is jelentettek a brit kereskedelemnek,
szemben a déli államokkal, amelyek csupán nyersanyagszállítókként csatlakoztak
a brit gazdasághoz. Az amerikai gazdaság 1806-tól az európai blokádba ütközött,
mind Nagy-Britanniával, mind pedig Franciaországgal meg szakította kereskedelmi
kapcsolatait, s csak 1810-től kezdődött a helyreállítás.
A
blokád éveiben Nagy-Britannia kisebb gyarmatai, így Kanada felé fordult, s
jelentősen bővítette velük kereskedelmi forgalmát. Kanada legfontosabb
tartománya Québec, az 1770-es években nem csatlakozott az amerikai
függetlenségi háborúhoz. mert Angliától jelentős kedvezményeket kapott. Sok
royalista amerikai települt le Québec-ben 1776 és 1783 között. Míg Québec
politikailag autonómiát nyert Angliától, gazdaságilag felerősödtek az
angol–québec-i kapcsolatok.
Az
európai háborúk hatásának megítélésében két, jól elkülöníthető vélemény alakult
ki a történetírásban. Douglas North szerint a háborúk megvetették az alapját az
USA 1815 utáni gyors gazdasági fejlődésének. North álláspontjával szemben
Donald Adams viszont arra a következtetésre jutott, hogy a negyedszázados
európai háború nem járt lényeges következményekkel az észak-amerikai gazdaság
számára.
G.
Paquet és J.-P. Wallot egyik véleményt sem osztja egyértelműen. A háborúk
idején az USA külkereskedelmi forgalma több mint ötszörösére nőtt. A
kereskedelmi fellendülésben csak 1803-06 között volt némi visszaesés. Az USA
sokat profitált semlegességéből, s sorban elfoglalta mind a brit, mind pedig a
francia kereskedelmi pozíciókat Észak- és Közép-Amerika kereskedelmi
kapcsolataiban. A külkereskedelem nagy fellendülése azonban döntően
reexportálásból állt, s kevés hazai (USA) termék vett részt benne. A gyapot
volt az egyedüli nagy tétel. Furcsa módon a déli állam oknak ez nem hozott
különösebb prosperitást, sőt inkább negatív volt a hatása: erősen növekedtek a
termelési költségek, s így csökkent az ültetvények profitja.
A
kereskedelmi fellendülést az északkeleti-keleti városok mozgatták: Boston, New
York, Philadelphia és Baltimore. E városok gyors fejlődése azonban kevésnek
bizonyult az USA egész gazdaságának a mozgatásához. A hazai ipar számára nem
hozott minőségi változást a reexportra épülő külkereskedelmi prosperitás. Az
említett helyeken és más északkeleti városokban viszont megélénkült a bankélet,
a biztosító társaságok működése és a hajóépítés. Nőttek a jövedelmek, s így a
fogyasztói piac is tágult. A valóság tehát az, hogy a huszonhárom évig tartó
európai háború ösztönözte az USA keleti-északkeleti államaiban az infrastruktúra
kiépülését. A külkereskedelmet szolgáló infrastruktúra az 1815 utáni gazdasági
növekedéshez igen kedvező feltételeket biztosított.
A
szerzők a továbbiakban a kanadai Québec tartomány gazdasági fellendülését
elemzik. Az európai kereskedelmi blokád következtében a brit gazdaság szálfa
szükségletének jelentős részét innen szerezte be. 1801 és 1806 között évente
még csak 30 000 tonna fát exportált a tartomány, 1810-ben már 120 ezer tonnát,
amelynek elszállításához 500–650 hajóra volt szükség. A québeci export 75
százaléka Angliába irányuló fa volt. 1800-ban, a tartományban mindössze
három-négy hajót építettek, 181l-ben már harminchetet. Amikor 1815 után
csökkent az európai kereslet, a québeci fa az USA keleti államaiban talált
piacot. Így a faipari fellendülés 1815 után is folytatódott. Québec gazdasága
és népessége az USA-hoz képest sokkal kisebb volt. 1790-ben kb. 165000 fő
lakott a tartományban, míg az USA-ban jó 2 millió. 1815-ben a népesség 300–325
ezer fő volt, szemben az USA, 4 milliós lakosságával. Egy ilyen kis gazdaságot
egyetlen kitermelő ágazat és a hozzá kapcsolódó kereskedelem is képes volt
fellendíteni. A faipar, illetve a faexport az egész québeci gazdaságot
elindította a modernizáció útján, gyorsan növelte a jövedelmeket, serkentette a
kikötő- és hajóépítést, a bankhálózat kialakulását stb.
Összegzésül
a tanulmány megállapítja, hogy északkeletről dél felé haladva az atlanti
partvidéken, csökkent az európai háborúk ösztönző szerepe. Míg Québec
gazdaságára igen jelentős hatást gyakorolt, addig az USA északkeleti államaiban
csak a külkereskedelmi forgalom fellendítéséhez járult hozza, a déli államok
gazdaságának pedig semmilyen lényeges impulzust nem adott.
Erik
Aerts & Francois Crouzet, eds. Economic Effects of the French,
Revolutionary and Napoleonic Wars (A francia háborúk és a napóleoni háborúk
gazdasági hatásai). Session B-l, Proceedings Tenth International Economic
History Congress, Leuven, August 1990, Erik Aerts, General Editor, Leuven
University Press 1990)
Papp Imre–Lévai Csaba