Klió 1994/1.

3. évfolyam

A XIX. SZÁZAD TÖRTÉNETE

Oroszországi bankházak (1860–1914)

Az 1914 előtti orosz magánbankok első monografikus feldolgozását vehettük kezünkbe. Az orosz történészeknek nyugati kollégáiktól eltérően, ahol az ún. businesstörténet a historiográfia egyik ágaként fejlődött, eddig nem volt forrásokkal jól megalapozott, a XIX. sz. második felétől az első világháborúig az orosz hitelrendszerben egyre jelentősebb szerepet játszó magánbanki szféra strukturális és funkcionális változásairól átfogó képük. A bankhálózaton belül főleg a részvénytársasági kereskedelmi hitelintézetek kötötték le figyelmüket. Magyarázható ez persze azzal is, hogy a bankházak tevékenységéről jobbára közvetett forrásokból értesülhetünk, ügyirataik csak hézagosan maradtak fenn, és elég zárt családi vállalkozásokként működtek. A forráskutatási nehézségek ellenére a szerző, B. V. Ananyics komoly levéltári anyagot (a Központi Állami Történeti Levéltár különböző fondjaiból), orosz és nyugati feldolgozásokat használt fel, és kamatoztatta a washingtoni W. Wilson Központ által 1978-ban rendezett orosz-szovjet vállalkozástörténeti konferencián szerzett tapasztalatait.

Nos, ha a bankházakról külön orosz monográfia nem készült, Ananyics historiográfiai bevezetőjében fontosnak tartotta megemlíteni I. I. Levin: Részvénytársasági kereskedelmi bankok Oroszországban (Petrográd, 1917, 1. köt.) és I. F. Gildin: A bankok és az ipar Oroszországban (Leningrád, 1927) című művét. Ananyics könyvében a bankszakma fejlődésének általános karakterisztikáját, orosz pénzügyi rendszerbeli helyét, működési mechanizmusát és a kormányzatnak a bankszférával kapcsolatos politikáját vázolja fel. Mindehhez hozzátartozik a bankházak tipizálása, jogi státuszuk jellemezte, és a tulajdonosok vállalkozási módszereinek elemzése. Műfaját tekintve, Ananyics írásának legfontosabb része a három legnagyobb bankházról szóló vázlat (a 3–5. fejezetek).

A mű 1. fejezete: A magánbankszakma Oroszországban a XIX. század közepéig. A. L. Stiglic – az utolsó udvari bankár címet viseli. Noha ezen időszakról elég kevés adat maradt fenn, Ananyics szemléletes képet ad Moszkva, Pétervár, Lengyelország, a nyugati kormányzóságok, a Baltikum és Odessza hitelintézeteiről, Pétervár üzleti életében XVIII. sz. második felétől vált érezhetővé az udvari bankárok szerepe és ez megőrződött a múlt század közepéig. Stiglic fő tevékenységi területe a külföldi kölcsönöknek a kormányzat részére történő biztosítása volt. Ugyanakkor az 1850-es évek végére az orosz gazdasági életben szaporodtak a válságjelenségek (meginogtak a vasúttársaságok, csökkentek a tőzsdei árfolyamok, stb., amiben persze szerepet játszott az 1858–59-es nemzetközi pénzügyi válság is), amelyek elkerülhetetlenné tették a bankrendszer reformját. Az udvari bankár kivételezett helyzete már nem felelt meg az új, nyugatról Oroszország felé is terjedő Saint Simon-i hitelpolitikai elveknek. Így az 1860-as évek

elején először a francia Credit Mobilier-hez hasonló próbálkozásokra került sor, de az igazi kiutat a magánbankházak létrejötte jelentette.

A második fejezetben Ananyics az orosz hitelintézetek 1880–1914 közötti jogi helyzetét elemzi. A vizsgált törvényhozási törekvések, maguk a törvények (az 1889. június 26-i, az 1894. július 3-i, az 1895. május 29-i és az 1913–14. évi tervezet formájában felmerülők) szigorú állami ellenőrzésre irányultak, amit azonban a kormányzatnak a gyakorlatban elérnie csak részben sikerült. Fölmerült az az elvi kérdés is, hogy mennyiben tekinthető magánvállalkozásnak a bankszakma. A pénzügy- és az igazságügy-minisztérium ugyan egyetértett abban, hogy a magánbankok tevékenységét jogilag szigorúan szabályozni kell, velük szemben azonban a vállalkozók – a leghatározottabban az odesszai tőzsdebizottság – a nyugat-európai üzleti gyakorlatra hivatkoztak. A kormányzat így a szigorú ellenőrzést nem tudta megvalósítani a polgári társadalmi szervezetek ellenállása miatt, megszorításokat viszont kikényszerített.

A könyv, nézetünk szerint legkitűnőbb része a három legnagyobb bankházról szól. Az „I. Je. Gincburg” bankház 1859-ben Péterváron jött létre. Széleskörű nemzetközi kapcsolatai révén (ez bonyolította a cári család és a kormányzat kölcsönügyleteit) Európa-szerte ismertté vált. Érdekkörébe tartozott tíz részvénytársasági kereskedelmi bank, két biztosítótársaság, finanszírozta a vasútépítést és az aranybányászatot. Az 1890-es évek elejének válságperiódusában teljesen átállt a szibériai aranykitermelésre (a munka kitér a Lénai Aranykitermelő Társaság egész történetére, bemutatja nemzetközi üzleti kapcsolatai a The Lena Goldfields angol–orosz társaság kialakulását). A bankháznak szoros kontaktusai voltak a kormánnyal és az Állami Bankkal; a kormányzati borkereskedelem haszonbérléséből halmozta fel tőkéjét, Az angol-orosz pénzintézet az aranybányászatot finanszírozta. Zsidó családként a Gincburgok az etnikai közösség liberális céljait támogatták, illetve III. Sándor uralkodásakor igyekeztek mérsékelni a nacionalista kurzust. Tevékenyen részt vettek az orosz főváros kulturális életében, őszintén szerették Oroszországot.

A három Poljakov testvér üzleti karrierje más volt, mint a másik két bankház tulajdonosaié. A legidősebb Sz. Sz. Poljakov a vállalatalapító, a „vasútkirály” volt. A középső testvér, Je. Sz. Poljakov Taganrogban 1877-ben hozta létre az Azov-Doni Kereskedelmi Bankot. A legsikeresebb a legfiatalabb, L. Sz. Poljakov kereskedelmi és földbankok, kereskedelmiipari biztosító társaságok és szállítási vállalatok egész sorát irányította. Ananyics új levéltári forrásokkal támasztotta alá, hogy vállalkozásai XX. század eleji csődjét – az általános gazdasági válságon kívül elsősorban gátlástalan tőzsdei manőverei okozták. L. Sz. Poljakov az előkelő moszkvai üzletemberek között nem volt népszerű (bankjainak főleg vidéki ügyfelei voltak), de azt túlzás állítani, hogy nem tartozott a moszkvai pénzügyi nagyságok közé.

A harmadik és egyben legstabilabb helyzetű moszkvai bankárdinasztiáról, a Rjabusinszkij testvérekről szól a könyv 5. fejezete. Már az is kiemelendő, hogy e vezető szerepet játszó család üzleti tevékenységét eddig nem kutatták. Ananyics kitűnő elemzését adja a harkovi gyáros és bankár, A. K. Alcsevszkij vállalatai 1901. évi csődbe jutásának és ezzel kapcsolatban Sz. Ju. Witte pénzügyminiszter és a Rjabusinszkij család manővereinek. Az utóbbiak így vetették meg bankházuk alapjait, amit tíz év múlva, az új körülményekhez alkalmazkodva részvénytársasági kereskedelmi bankká szerveztek át. Először lehetünk tanúi annak, hogy egy családi vállalkozás keretében a pénzügyi és az ipari (len- és fafeldolgozás, autógyártás) szféra szorosan összekapcsolódik, miután a Rjabusinszkij-dinasztia a termelésbe invesztálta a bankokban felhalmozott tőkét. Nem állja meg a helyét a család patriarchális üzleti módszereiről és az egyszerű vállalatszervezeti formákról szóló korábbi szakirodalmi beállítás. Ez a bankár család épp fordítva, a tőzsdei spekulációk elé helyezte az iparfejlesztés nemzeti útját, összekapcsolva az orosz tradíciókat a modern kapitalista gazdasággal. A Rjabusinszkij bankárok Európa újjászületésével együtt vélték elérni Oroszország felvirágoztatását. Sajátos „moszkvai patriotizmusuk” nem zavarta pl. a nagy európai cégekkel fenntartott kapcsolataikat. Egyszerű kereskedőházként indultak, és megjárva a banki szféra különböző fokozatait, a holding típusú társaságokig jutottak el. Ananyics szemléletesen tárja elénk, mennyire más volt a három család felhalmozási forrása. A Gincburgok a bor-haszonbérletből, a Poljakovok a vasútépítésből gazdagodtak meg, míg a Rjabusinszkij-dinasztia a kereskedelmi-ipari szférából kiindulva lett gyáros-bankár. Úgy véljük, itt kell szólnunk a szerző által összeállított táblázatokról, mellékletekről és a különböző bankok, társaságok, vállalkozói társadalmi szervezetek és gazdasági periodikák mutatóiról. Ezek, nézetünk szerint, nem kiegészítik a művet, hanem alátámasztják Ananyicsnak a magánvállalkozókról, a bankházakról és a korabeli orosz pénzarisztokrácia sajátosságairól levont következtetéseit. Különösen tanulságosak a mellékletek (I. a 158 hitelintézet 1913. január 1-jei állapotnak megfelelő ügyleteiről, II.: Sz. L. Poljakov

bankházáról, III.: a pétervári pénzintézetek és társaságok 1914. márciusi adatok szerinti jegyzékéről), amelyek levéltári fondok alapján készültek.

A szerző műve befejező (6.) fejezetében a bankházaknak a reform utáni Oroszország gazdasági életében játszott szerepével foglalkozik. Elemzi a gründolás módjait, a nagy részvény társasági kereskedelmi és földbankok létrejöttének körülményeit, ügyleteiket. Megállapítja, hogy már I. I. Levin utalt arra, milyen nagy szerepük volt a bankházaknak a vidéki bankok alapításában, és közvetítőkent léptek fel a vasútépítési kötvények külföldi hitelintézetekkel való közös kibocsátásában. Noha az 1880-as évektől az orosz gazdaságban nagy részvénytársasági kereskedelmi bankok kerültek kulcspozícióba, a bankházak száma nem csökkent, sőt nőtt, és inkább belső szerkezetük alakult át. A családi vállalkozások mellett megjelentek a társasági hitelintézetek (lásd pl. Z. P. Zsdanov esetét!), amelyek aktívan befolyásolták a politikát is. A szindikátusi szövetségek gazdasági-politikai hatásáról részletesen szól a szerző. Az első világháború előtt a nagy részvénytársasági kereskedelmi bankoknak Ananyics szerint kettős hatása volt a vidéki bankrendszerre: egyrészt elnyeltek egyes bankokat, másrészt támogatták a bankhálózat bővülését, amiben a helyi pénzszakma is érdekelt volt. 1916 márciusában Petrográdon a bankházak tevékenységének szervezeti összehangolására összehívták a bankházak első összoroszországi kongresszusát, határozatai azonban a kialakult általános válsághelyzetben már nem lehettek hatással az orosz üzleti élet további fejlődésére.

A befejezésben Ananyics utal arra, hogy nem lehet egyértelmű választ adni arra a kérdésre, voltak -e orosz Rothschildok. Kétségtelen, hogy az orosz politikai rendszer magas fokú hatalomkoncentrációja korlátozta a magánvállalkozásokat, az 1860-as évek reformjai azonban bizonyos lehetőségeket nyitottak az üzletembereknek. Az orosz gazdasági-politikai változásokkal együtt átalakultak a bankházak is. Különböző típusú vállalkozásokként egyesek tovább működtek, míg mások tönkre is mehettek. Ezenkívül új, befolyásos üzleti nagyságok tűntek fel, és szaporodtak a vidéki hitelintézetek. Az üzleti körök és a kormányzat kapcsolatával összefüggésben a szoros kontaktusoktól a tartózkodó magatartáson át az oppozícióig igen széles skála alakult ki. Ananyicsnak abban feltétlenül igaza van, hogy a bankházak tevékenységének központi szabályozására irányuló erőfeszítések az első világháború előestéjén véglegesen kudarcot vallottak.

B. V. Ananyics: Bankirszkije doma v Rosszii. 1860–1914 gg. Ocserki isztorii csasztnovo predprinyimatyelsztva (Bankházak Oroszországban 1860 és 1914 között. A magánvállalkozás történetének vonásai) Leningrád, Izd. Nauka. 1991. 198 p.

Kurunczi Jenő