Klió 1994/1.

3. évfolyam

A XX. SZÁZAD TÖRTÉNETE

Szlipij bíboros, az ukrán katolikus egyház újkori hőse

A jó nevű amerikai történész ötkötetes dogmatörténete és Augustinus hagyományával foglalkozó több közismert műve után az utóbbi években főként az ukrán görög katolikus egyház két e századi vezéregyéniségével foglalkozott. Így az egyik leghivatottabb szakember abban az egyre vitatottabb kérdéskörben, amelyet az ukrán görögkatolikusság újjászerveződése vetett fel. Pártatlan félként, de mégis baráti szeretettel igyekszik bemutatni Joszif Szlipij bíborost, az ukrán egyházfőt, aki végül Rómába menekülve, 92 éves korában, sokaktól tisztelve s még többektől elhagyottan halt meg. Nem véletlen, hogy ezt a „Kelet és Nyugat között felörlődött Hitvallót” nemegyszer a másik Rómába került keleti névrokonával, Mindszenty József bíborossal együtt emlegetik.

A szerző különleges érdeme az, hogy nem hagiográfiát tervezett, hanem tárgyilagos történelmi leírást, amelyben a háttér, „Joszif Szlipij öröksége” ugyanolyan fontos szerepet játszik, mint maga az életrajz. Csak alapos történelmi bevezetés után válik érthetővé annak a „kelet és nyugat közötti egyháznak” a helyzete, melynek ebben a században először Andrej Septickij, majd pedig a Szovjetunióban 18 évi börtönbüntetésre ítélt Szlipij bíboros volt az érseke. Természetesen már az ukrán egyháztörténelem leírása is a főhős kategóriái és emlékiratai fényében történik. Így az ezer éve megkeresztelt „Rusz” Ukrajnával való azonosítása kissé sértő is lehet a mai orosz népre és orthodox egyházra nézve. Cirill és Metód örökségének bemutatása után sor kerül az 1595-ben kezdeményezett breszti unió részletes ismertetésére is, főként ennek a részegyháznak a firenzei uniós zsinattal való kapcsolatában. Az első rész főszereplői mégsem az unió megszervezői, hanem a századunk első évtizedeiben egész egyházát újjászervező Septickij metropolita, akitől az utód nemcsak a keleti gyökerekhez, hanem a Szentszékhez való ragaszkodást is örökölte. A szerző külön kötetet is ígért erről az ukrán görög katolikus egyházat két világháborún át hűséges en vezető érsekről, akinek életműve mindmáig igen vitatott maradt.

Az ukrán kultúra és keleti teológia sok részletkérdésének föl vetése és a katolikus sajátosságok tisztázása után tér rá a szerző „Joszíf Szlipij hivatásának” vizsgálatára. Teológiailag a „szláv akcentussal képviselt tomizmus” nem túl hízelgő meghatározás, de a görög katolikus teológia alapproblémáját is híven tükrözi. A disszertációjában tomista érvekkel megvédett „Filioque” apológiája ugyankatolikus körökben sokáig népszerűvé tette az ukrán teológust, de nem vitte sokkal közelebb a keleti Szentháromságtan forrásainak hiteles értelmezéséhez. Mindenesetre már ekkor elkezdte tervezni azt a tudományos intézményrendszert, amelyből majd a Rómában megalapított Ukrán Katolikus Egyetem jött létre. Aztán a latin sémákba kényszerült teológiai rendszer mellett sok szó esik azokról a tisztázó törekvésekről is, amelyeket a lembergi szeminárium rektoraként vállalt föl a főhős. Négy hónapos főpásztori működés után már a börtönben található ez „a nem közönséges rab”, akit a szovjet hatóságok minden törvényes jogcím nélkül 1945–1963 között tartottak fogva. Ennek ellenére a rabságban töltött 18 éve sem múlt el nyomtalanul, hiszen Szibériában is foglalkozott lelkipásztori teendőkkel. s főként egyházának a továbbfejlesztését tervezgette. S noha az ortodox egyház részéről sok megaláztatásban volt része, mégis egyre ökumenikusabb állásfoglalásokat tett. Mihelyt szabadlábra helyezték, intenzíven kezdett dolgozni az egyházak egységéért. Egy tízoldalas írásban foglalta össze „a keleti és nyugati kereszténység megosztottsága” révén kialakult helyzetet: „Emiatt már senki sem lehet közömbös Jézus Krisztus egyházának egysége iránt, főként manapság, amikor már egyáltalán a vallás és istenhit léte vagy nemléte forog kockán, A mai vallási lelkület harcmodora is egységre hív fel”. Később pedig az ortodox egyházakhoz intézett enciklikájában ezt vallotta: „Mi is ugyanúgy ortodoxok vagyunk, ahogyan ti, katolikusok!”

Majd a kiszabadulása utáni vatikáni száműzetés újabb konfliktusok kirobbanásához is elvezetett, többek között a Kúriával. A római kongregációk ügyvezetése láttán nemegyszer arra a megállapításra jutott, hogy a szovjet ateistáktól sem részesült soha olyan csúnya bánásmódban, mint amilyet katolikus testvéreitől és paptársaitói Rómában elszenvedett. A Rómában maradt nagyérsek a Vatikán keleti politikáját azért is bírálta, mert az orosz orthodoxiával való kibékülés folyamatában az ukrán katolikus egyház feláldozásának veszélyét látta. Saját magát az egész világon szétszóródott ukránok főpásztorának tekintette. Ezért érzett nagy felelősséget még a tengerentúli ukrán szórványnak a liturgia és egyházszervezet terén való megtisztításáért. Elődjéhez hasonlóan élete végéig harcolt azért, hogy az ukrán egyházat ne csak a katolikus világegyház részegyházaként, hanem igazán önálló keleti egyházként is elismertesse. Ebben a törekvésében már nem a bazilita rendre támaszkodott, hanem a hiteles keleti monasztikus alapon megreformált sztuditákra, akik számára Róma mellett monostort is alapított. Sokat küzdött a keleti liturgia hiteles helyreállításáért, de nemegyszer hevesen bírálta az olyan ritualizmust, amely már nem ismer különbséget a lényeges és triviális között. A teológiai hagyománynak újfajta feldolgozásáért szállt síkra, ahol a tradicionalizmus veszélyét is áthidalja a kreativitás. A legnagyobb problémákat a pátriárkai cím vindikálása okozta, amelyet a Szentszék ökumenikus okokból megtagadott tőle. Ez ugyanis főként a moszkvai patriárkátussal való tárgyalásokat jelentősen megnehezítette volna. Bár a bíboros élete „új és váratlan kapocs lett kelet és nyugat egyházai között”, de igen sértőnek érezte azt a szemléletet, amely szerint a görög katolikusság a keleti és nyugati egyházak közötti közeledés ökumenikus folyamatának akadálya lett. Azt a Moszkvával való tárgyalások során fölvetett megoldást pedig, hogy Ukrajnában csak a római katolikus egyház legyen helyreállítva, egyenesen „halálos ítéletként” értelmezte. Az ukrán görög katolikus egyház létét így igyekezett biztosítani a legnehezebb évtizedekben is.

Jaroslav Pelikan: Confessor BetweenEast and West. A Portrait of Ukrainian Cardinal Josyf Slipyj (Egyház kelet és nyugat között. Az ukrán Joszif Szlipij bíboros portréja) Grand Rapids, Michigan William B. Eerdmans Publishing Comp. 1990, XIV + 249 p.

Orosz László