Klió 1994/2.

3. évfolyam

ÖSSZEFOGLALÁSOK

G. J. Barker-Benfield:

Az érzelmek kultúrtörténete

Mióta Norbert Elias könyvét, A civilizáció folyamata című, még az 1930-as években írt művét fölfedezte magának a történetírás és a szociológia (ez a hatvanas-hetvenes évtizedben történt), nő az olyan kutatások száma, amelyek Elias tézisét konkrét történeti anyagon gondolják újra. Barker-Benfield monográfiája is ebbe a sorba tartozik. Hiszen az amerikai historikusnak a 18. századi Angliáról szóló könyve azt a kérdést állítja előtérbe, hogyan ment végbe az „effektusok növekvő ellenőrzése” (Elias kifejezését használva), melyet Barker-Benfield a „magatartás reformjaként” határoz meg. A témaválasztást és a tárgy megközelítését emellett befolyásolja a napjainkban olyan divatos „gender”, mint szemléleti keret. Ez esetben arról van szó, hogy a társadalom nem emberekből, hanem kulturálisan definiált nemi szerepek biológiainak beállított, ám társadalmi státusok képviselőiből; férfiakból és nőkből állt és áll ma is. A gender-történetírás kettős tükörben látja a múltat: úgy ahogyan a férfiak, s úgy, ahogy – másként – a nők átélték. Az igazán izgalmas oldala e megközelítésnek a két nem változó kapcsolata egymáshoz, melyet egyedül belülről, a nemek közötti viszony változásának tulajdonított korabeli jelentés végett érdemes bemutatni.

Barker-Benfield forrásanyaga mindenekelőtt a 18. századi angol regényirodalom, a jól ismert, vagy a kevésbé köztudott szentimentális regények sora (Richardson, Fielding, Jane Austen, Sterne, Burney, Smollett, Dr. Johnson – csak az ismert írókat említve). A források másik csoportja a morálfilozófia és az elméleti feminizmus, vagyis Shaftesbury, Mandeville, Hume, Smith, valamint a kor igazán kiemelkedő feminista teoretikusa: Wollstonecraft.

Az érzékenység, s vele az érzelmesség kultusza sokat köszönhetett John Locke elméletének, amely szisztematikus megfogalmazását adta – newtoni kiindulópontokból – az érzékelés lélektanának. Locke tagadta a velünk született eszmék létét, s állította, hogy az embert az érzékelés segíti hozzá tudattartalmakhoz. Az érzékelés tárgyi előfeltétele pedig az idegrendszer fejlettsége. Az idegfiziológia és az érzékeléslélektan fogalmaival leírt emberkép azután behatolt a tágabb szellemi áramkörökbe: elterjesztésében kezdetben a költészet, majd hamarosan a szentimentális regényirodalom játszott kulcsszerepet; s persze a vallás új és új szektái (mindenekelőtt a metodizmus) hatottak ebbe az irányba.

A neurológiai emberkép, melynek nyomán közvetlen kapcsolat teremtődött a külvilág és az ember belső, lelki élete, sőt testi állapota (önérzékelése) között, problémává avatta a növekvő jólét fogyasztói hedonizmusát mint a lelki élet közvetlen meghatározóját. Mivel a feltűnő fogyasztás döntő mértékben a jómódú rétegek nőtagjainak vált kiváltságává, a morális értékkel felruházott, fokozott idegi érzékenység is egyre inkább afféle női attribútummá kezdett alakulni. Az érzékiség, a túlzott (idegi) érzékenység, az érzelmesség – mind-mind kifejezetten a nő biológiai alkatához tartozó jelentésre tett szert, ezzel szemben a férfiak állítólagos biológiai karakterét az intellektus a racionalitás, a fizikai erő stb. együttese alkotta. A nő, mint a fizikai és lelki finomság (és gyengeség) meghatározta lény (gondoljunk a nemegyszer fegyverként is szolgáló női hajlamra, a gyakori elájulásra), így lesz egyúttal kezdeményezője: a férfiak „civilizálásának”, a férfiviselkedés reformjának.

A férfi és női világ kettéválása, hagyományos elkülönülése megfelelt a külvilág és az otthon, valamint a szórakozás és a munka nemekhez kötött szétágazásának. A szentimentalizmus, vagyis az a kulturális átalakulás, amely az emberi ösztönmegnyilvánulások fokozott kordában tartását a „vadság” megzabolázását, az érintkezési formák finomodását eredményezi, Barker-Benfield értelmezésében elsőrendűen a férfi és a nő közti kapcsolat terében megy végbe. Már Elias érzékeltette a lovagi nőkultusz kapcsán e folyamat kezdeti előzményeit, kiemelve, hogy a két nem konfliktusos erőszak alkalmazásán nyugvó kapcsolata lassan teret enged az individuális szerepformálásra mindkét oldalon igényt támasztó „udvarias” és humánus viselkedési kultúrának. Ezt a reneszánsz által tovább táplált folyamatot (l. Castiglione 1528-ban írt, Az udvari ember című, nagyhatású viselkedési kézikönyvét!) erősíti fel a 18. században a kapitalizmus angliai expanziója. Az eszményi férfi merőben új kódja nyert ekkoriban megfogalmazást: a harcos férfi ideálját lassanként az illedelmesen viselkedő úriember fogalma, vagy csak kívánalma kezdte helyettesíteni. Ez az új férfiember-típus, állítják szerzőnkön kívül más történészek is, szoros kapcsolatban áll a kooperatív viselkedésre hangolt vállalkozó egyén, a fejlett személyiség iránt támasztott, növekvő társadalmi szükséglettel. Az elsősorban férfiakat érintő „magatartási reform” keretében változóban volt a közvetlen emberi környezet; új jelentésre és növekvő jelentőségre tett szert a kényelmes, meghitt otthon, vele a magánélet, mint a személyiség kiteljesedésének színtere. Módosult a szülő és gyermek kapcsolata, és átalakult a fogyasztással összefüggő attitűd. Nemcsak a környezet, valamint az emberi test tisztaságára helyezett új keletű hangsúly, hanem az emberi jellemet jótékonyan formáló örömök utáni vágy, tehát a fogyasztás felértékelődése szintúgy elválaszthatatlan része a viselkedés reformjának.

Közelebbről nézve mindez azt vonta maga után, hogy a férfiak és a nők kezdtek mind jobban hasonlítani egymásra, pontosabban: a férfiak mindinkább „elnőiesedtek”, ahogyan fokozatosan lemondtak hagyományos férfias szerepeikről (a nőkkel szembeni durvaságról, a kizárólagos nyilvános férfivilágról). Azzal, hogy maguk is „domesztifikálódtak”, otthoni szerepre (is) vállalkoztak, valamint hogy feleségeik – éppen a fogyasztás kultiválásával – maguk is szert tettek nyilvános szerepekre, megjelenhettek a nyilvánosság színe előtt, sőt elvegyülhettek a férfiakkal a nyilvánosságban, hamar zavar támadt a tulajdonképpeni férfiidentitás körül. Nem vitás, ennek hátterében a megszokott férfi hatalmi túlsúly, s a nők teológiailag is igazolni szokott nemi alárendeltsége, pontosabban e hatalmi helyzet megrendülése állt. Mint a század elméleti-filozófiai gondolati reprezentációjának az elemzése mutatja, komoly az aggodalom férfi oldalon, hogy e kulturális reform vesztesei a férfiak lesznek. Ám az is a kor vezető elméinek közhelyévé lesz, hogy a modor csiszoltsága, a viselkedés választékossága, vagyis a férfiak elnőiesedése a kereskedelem fejlődésének előfeltétele, s ez az egész nélkülözhetetlen az egyéni boldogság eléréséhez.

Kevesebb ambivalencia kísérte e folyamat megítélését női oldalon. A mindenféle termelőmunkából lassanként teljességgel kizárt középosztályi nőtársadalom tagjai előtt megnyílnak a művelődés csatornái: első helyen kell említeni az alfabetizációt, melynek gyümölcse a 18. század szembetűnő női olvasáskultúrája és írásbelisége. Talán nem újdonság, hogy a szentimentális regények fő olvasói a nők; szinte nekik írják az írók a műveiket. Ezért is használhatja a történész forrásként a 18. századi angol regényírók műveit, hiszen az ábrázolt problémák, a hősnők lelki élete nem csak a normák, de a korabeli valóság megközelítően hű tükrei egyúttal. Sőt, elszaporodik a levelezgető, irodalmi babérokra is törő, az önkifejezés írásos formái iránt ellenállhatatlan kényszert érző tollforgató nők köre. Az ő részükről nem, de a férfiak oldaláról gyanakvás kíséri a nők mind nyilvánvalóbb fogyasztói beállítottságát s nyilvános szerepekben való tetszelgését. Kitűnő terepe ennek a században kifejlődő fürdőkultúra, mint társaséleti időtöltés, melynek Bath a fő központja. Ne feledjük: a szóban forgó kulturális reform terméke az is, hogy a családok együtt élvezik a fürdőidényt valamely divatos üdülőhelyen, ami ekkor még csak a felső rétegek kiváltságának számít. Összhangban a szakirodalomban újabban meggyökeresedő felfogással, amely az angol ipari forradalom fontos előfeltételei között tartja számon a korban relatíve magas brit fogyasztói szükségletszintet, a luxus- és mindinkább tömegfogyasztásba merülő angol közép- és felső rétegek e kulturális praxisának központjában a nők állnak. Ők azok, akik rendelkeznek a fogyasztói kultúra fő kellékével, a választékos ízléssel, ami nélkül nincs mód a választásra, a döntésre az eladásra kínált tárgyak és termékek sokfélesége között. S miután a magán- és a közélet színterei, az otthon és a nyilvános (nagyobbrészt továbbra is férfiak által monopolizált) intézmények (klub, kávéház) egyaránt a női ízléskánon jegyében ölt civilizált, tehát polgári külsőt, az angol élet teljes spektrumát kezdi áthatni az „érzékenység” új kulturális kódja. Így egészíti ki egymást a kapitalizmus ipari világot teremtő férfiaktivitása és a civilizált életformát és környezetet, polgári érzésvilágot és mentalitást kialakító női „aprómunka”. Talán ebben összegezhetjük Barker-Benfield elemzéseinek fő mondanivalóját.

G. J. Barker-Benfield: The Culture of Sensibility. Sex and Society in Eighteenth-Century Britain. (Az érzelmek kultúrtörténete. Szex és társadalom a XIX. századi Nagy-Britanniában) The University of Chicago Press, Chicago and London, 1992. 520 p.

Gyáni Gábor