Klió 1994/2.

3. évfolyam

ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK

Alpesi fény nélkül

„Munka és közösség”, mint ideális típus a svájci néprajztudós, Arnold Niederer művében

Aki ma Bochumban, Saarbrückenben vagy Rostockban a kocsitetőre szereli sílécét, hogy a zsúfolt autópályákon átverekedje magát üdülőhelyéig, Zermattig vagy Saas Feeig, az álomszép hegyvidékre utazik. De olyan hegyvidékre is, amely az újabb svájci néprajznak kutatási laboratóriumaként szolgált. Wallisról van szó. Arnold Niederer (1980-ig a Zürichi Egyetem néprajztanára) ennek a helynek szentelte életművét, amely most kivonatosan előttünk áll.

„Wallisi közmunka” a címe Niederer disszertációjának, amely egyidejűleg legfontosabb műve is, és problémái bőségét tekintve minden későbbi gondolatának alappontjává válhatott. „Közösségi munkának” nevezték a wallisi munkákban azt, amit egy csoport másoknak (egyes szomszédoknak vagy társaságoknak) ingyen végzett, a mezőn vagy a szőlőhegyen, egy új fogadó építésekor vagy a rendkívül bonyolult öntözőberendezések előállításakor, amelyek a gleccserek több kilométeres vízjárását a völgyben levő mezőkig igénybe vették. Az életet és a mindennapokat alakította, sőt uralta a munka. Csaknem kizárólag arra szolgált, hogy a táplálkozás, öltözködés és lakás alapvető szükségleteit fedezze, és ezzel elősegítette a gazdasági függetlenségre való törekvéseket. A csere nem pénz, hanem munkaszolgáltatások útján történt. A gyermektől az aggastyánig, a falu bolondjával bezárólag fizikai képességeinek megfelelően mindenkire szükség volt, mert a munkákat mindenki megtanulhatta és tökéletesen végezhette.

A gazdaság természet okozta nehézségei minden gazdasági önmegvalósításnak szűk határokat szabtak. Természetesen létezett tulajdon és egyéni szükséglet, de a víztársulások mellett voltak szükségszerűen másfajta kúttársaságok, alpoki társaságok, szomszédságok is. A munkaszervezésnek ebben a módjában rejlő egyenlőség, amelyet egyedül a különböző fizikai erő és ügyesség módosított, ezeknek a munkaszervezeteknek intézményes keretei közt is elterjedt, sőt még a falvakban is. Hivatalokat vállalni kötelesség volt, emiatt gyakran udvarról udvarra jártak, így akadályozták meg a basáskodást és a hatalom szétforgácsolódását.

A munka az ünnepeket nem kevésbé határozta meg, mint a hétköznapokat, mivel ahol csak a közmunka engedte, szórakoztató munkává vált – ajándékokban, szokásokban és dalokban gazdag kultúra fejlődött a munka köré. Azt a bort, amelyet a turisták a II. világháború előtt ittak, olyan szőlőből préselték, amit a Val-d' Anniviers község szüreti munkásai síposok és dobosok zenéje mellett szüreteltek.

Ez talán a bányászok és az elmúlt világ, az elmaradott svájciak megdicsőülése? Annak a valóságnak romantizáló kontrasztképe, amelyet a magát ma tapasztalati kultúrtudománynak nevező legújabb német néprajz szükség- és terrorközösségnek nevez?

Niederer távol áll attól, hogy idealizálja hegyi parasztjait. A népies etika, ami szerint a közösség érdeke az egyéni érdek elé kerül, mindenekelőtt a természeti erők hatása, a területi elkülönülés és a csekély pénzforgalom kényszerítő hatására valósul meg. A körülmények egészen az 1950-es évekig szűkösek voltak, legjobb esetben elégedettség uralkodott, egyébként inkább szegénység, mint jólét. Ez nem akadályozza meg Niederert abban, hogy a régi időkről pozitív aspektusokat nyerjen, hiszen a közmunka és az általa létre hozott közösség végül is még humánusabbnak tűnik neki, mint a gyár és a hozzá tartozó közösség. „Az ember sohasem volt egyedül”, de amit az emberek kényszernek éreztek, azt a szűkölködés hiánya bőségesen kiegyenlítette, mivel „az ember sohasem volt egyedül”.

Niederer tudja, miről beszél. Három éves lausanne-i kereskedelmi inaskodás után, 1933 óta dohányárus kereskedelmi utazóként járta a völgyeket és télen mint vándor-nyelvtanár dolgozott Wallisban. A „résztvevő megfigyelést” sokkal hamarabb gyakorolta, mint ahogyan azt a mai köznapi történészek módszerként dogma rangjára emelték. Niederert saját megítélése szerint az az igézet alakította, amelyet Karl Marx és Lukács György elolvasása gyakorolt rá, valamint az a „szocialista és politikailag aktív környezet” is, amelyben felnőtt. Olyan tudós ő, akinek élettörténete van: már éppen 50 éves volt, amikor egyetemi tanár lett, későn kezdett, második hivatásának kitanulása és hosszú szakmai tevékenység után.

Niederer először „átélt” és „megfigyelt”, aztán csoportosított, osztályozott, rendszerezett és elvonatkoztatott. Tapasztalati munkájának kötelező erejét történelmileg felülvizsgálta, és a munka és a közösség általa megállapított összefüggésére megtalálta a bizonyítékokat a késő középkori és kora újkori wallisi forrásokban. Ez annak a bizonyítéka, hogy a „Jongue durée” formációjáról van szó.

Amit Ferdinand Tönnies ragyogó okoskodásában a német „közösség” szóból csinált, mégpedig általános fogalmat, az itt mikroanalitikus bizonyítására talál. Valójában csak a körülmények véletlensége és a tudományos piacok irracionalitása okozza, hogy Robert Redfield „Little Community”-je a tudományos világ bestsellere lett, azonban Niederer „Közmunká”-ja nem. Mindkettő egy időben született. Ismereteiket mindketten összehasonlító módszerekkel, az ipari társadalom élettere és tárgya szembeállításával szerzik. A tárgy egyszer egy közép-amerikai falu, másodszor wallisi falvak. Mindkettő olyan világokat rekonstruál, amelyek a munka módjából fejlődtek ki. Mindkettő eltúlozza az általánosítást, Niederer is „a munka és közösség ideális típusának” nevezi saját rekonstruálását.

Niederer néprajza semmi esetre sem marad történelmi diszciplína. Nem kevésbé izgalmas an írja le az újkori irányzatok meghonosodásának és taszításának bonyolult dialektikus folyamatát, és mutatja be a hagyomány szerfölött nagy szellemi alakító erejét, amihez a Rhone-völgyi ipar már korán és beleérzőbben igazodott, mint a modem turizmus. Niederer semmit nem akar megtartani, de megköveteli, hogy tudományágát, a néprajzot vegyék figyelembe országa és az Alpok vidéke mai politikai döntéseiben. Ahol a „munkát” és a „közösséget” ilyen éles hangon vitatják, mint ahogyan az ma általános, nem lenne helytelen meghallgatni egy olyan politikust, aki az ipar előtti társadalomról szóló kutatási eredményeit már 1956-ban rendszerezte: „Az ember egész habitusát nagymértékben a munkához való kapcsolata formálja; ez határozza meg helyét a társadalomban”.

Arnold Niederer: Alpine Alltagskultur zwischen Beharrung und Wander. Ausgewahlte aus den Jahren 1956 bis 1991, (Alpesi hétköznapi kultúra állandóság és változás között. Válogatott munkák, 1956–1991.) Kiadták: Klaus Anderegg és Werner Batzing, Paul Haupt Kiadó, Bern–Stuttgart–Wien 1993, 518 oldal.

Peter Blickle (Bern)

Fordította: Iványi Zsuzsa