Klió 1994/2.

3. évfolyam

NEMZETI KÉRDÉS KÖZÉP-KELET-EURÓPÁBAN

Az ukrán Kárpátok: etnikum, történelem, kultúra

Az 1991. decemberi népszavazáson az önállóságot és függetlenséget választott ukrán nép tudományos életének vezetői napjainkban nagy lendülettel igyekeznek pótolni mindazt a hiányt, amit annak idején a cári Oroszországban a Valujev belügyminiszter által kiadott rendelet (1863) és az emsi egyezmény (1876), majd a hetven évig tartó szovjet rendszer nem tett lehetővé: a kultúra és a tudományanyanyelven történő ápolását és fejlesztését. 1993-ban Ungváron hagyta el a nyomdát 2000 példányban az a 610 lapos előadásgyűjtemény, amely 68 tudós és közéleti személyiség konferencia-előadását gyűjti össze, és „Az ukrán Kárpátok” címet viseli.

Nomen est omen

Az „Ukrajna” terminus és a belőle alkotott „ukrán” melléknév, mint az etnikum, a nyelv és a nemzet megjelölésére szolgáló elnevezés etimonja az ún. óorosz nyelvhez vezethető vissza, amelyben a határ menti, határszéli helyet, az ország határvidékét jelentette („u” elöljárószó + „kraj” főnév). Az „Ukrajina Halicsszkaja” már 1189-ben előfordul az Ipatyevszkij krónikában, de természetesen a fenti s nem a mai értelemben. Andrej Kurbszkij (1528–1583) számára „Ukrajna” az Oka folyó jobb partján kezdődött, lévén ez a hely a moszkvai fejedelemség területének kezdete avagy vége. Az első pszkovi krónika a város határvidékét jelöli meg „Ukrajnaként”. 1654-től, amikor is az ukrán területek csatlakoznak a moszkvai fejedelemséghez, kezdődik az ún. kisoroszok (maloroszi) lakta területnek Ukrajna néven történő emlegetése, minthogy ez a vidék a fejedelemség szélén terült el.

A „Malaja Rosszija” (Kis Oroszország) elnevezést viselte az ősi Rusznak az a része, amely a Dnyeper és mellékfolyói mentén terült el, Halicstól és Volhiniától Szmolenszkig és Kurszkig terjedt. (Vö. Paul Magocsi: Historical Atlas of Ukraine).

Kezdetben volt ugyanis R U S Z, mindennemű attribútumok nélkül. A keleti szlávok ősei sohasem nevezték és nem is nevezhették magukat „régi vagy ősi”, „kijevi vagy moszkvai” Rusznak. A később keletkezett új elnevezések (belaja, golubaja, csomaja, cservonaja, malaja, velikaja) sohasem jelölték sem a terület mértékét, sem a nép hajának, arcának, szemének vagy ruhájának színét, sem az égboltot vagy a politikai hovatartozást. A történeti nyelvészet, amely a maga sajátos útját járja, azt igazolja, hogy a Megálé Rósía, a Velikaja Rusz, amely elkülönül az eredeti (déli és nyugati) résztől, valójában nem Joannesz Kontakuzénosz okiratában keletkezett kifejezés 1347-ből, hanem hazai szláv talajon saját szükséglet-kielégítésére jött létre, amely elsősorban az új területre, mint lakhelyre utal. A kifejezés tehát nem a „nagy”, a „többi rész felett álló” Ruszt jelentette, amint ez formális an érthető lenne, hanem az újonnan bekebelezett, kolonizált, távol fekvő Ruszt. (Vö. Graecia – Magna Graecia; Moravia – Velika Moravia; Bretagne – Nagy Britannia!)

A „Mikra Rósía” kifejezés a konstantinápolyi patriarkai hivatalban először 1292-ben fordul elő, és hamarosan a „latin nyugat” értelemben kezdik használni (Vö, a litván fejedelmek és lengyel királyok által felszabadított területeket!) A „Russia Minor” kifejezés 1355-ből datálódik.

Egészen a XX. század végéig, pontosabban az első világháborúig Ukrajna népe kisorosznak és ukránnak egyaránt nevezte magát. Ma viszont, az ismert okok miatt, amelyek egészen Nagy Péterig vezethetők vissza (vö. „Kisorosz kollégium”, ahol csak az elnevezés „kisorosz”!) a régi elnevezés megtévesztő, sértő és megalázó lehet a „nagyorosz” politika tevékenysége miatt, még akkor is, ha a „kis” jelző csak a terület elhelyezésre utal. Ugyanakkor elgondolkodtató az a jelenség is, hogy egyes ukrán nyelvészek, köztük galíciaik is, már a VII. századtól létező ukrán nyelvről beszélnek, holott tudvalevő, hogy éppen az utóbbi terület népe az első világháborúig ruszinnak nevezte magát, s csak Kelet-Galícia Lengyelországhoz csatolása után „váltak” ukránokká. A lengyelek mind a mai napig a ruszin terminust használják.

Ami pedig konkrétan az ismertetett mű címében a Kárpátokkal kapcsolatos „ukrán” jelzőt illeti, utalnunk kell arra, hogy a XII–XIII. századi „orosz” évkönyvekben az Északkeleti-Kárpátok neve: Gori Ugorszkija, azaz Magyar Hegyek. Kézai 1283-as Gesta Hungarorumában viszont Ruthenorum Alpes szerepel, feltehetően abból kiindulva, hogy a déli részeken a betelepülő ruszinok itt kerültek érintkezésbe a magyarsággal. Ez a terület egy évezred során nem volt külön névvel jelölt önálló igazgatási egység. Egybetartozó fogalomként 1918 végén jelentkezett először a világ előtt. Ugyanis az 1918. december 21-én közzétett néptörvényben Máramaros, Bereg, Ugocsa es Ung megyék ruszin lakta területeiből Ruszka Krajna néven autonóm országrészt alakítottak ki. 1919 májusában csehszlovák és román csapatok szállták meg a területet, amelyet az 1919. szeptember l0-én aláírt Saint Germain-i békeszerződés Csehszlovákiához csatolt. (Erről a kérdésről az ismertetett műben M. Veges ungvári aspiráns értekezik). Ettől kezdve a területnek új és újabb elnevezései tűnnek fel. Érdekesen és a lényeget meglátva ír erről Ivan Olbracht (1882–1952) cseh író az 1931-ben megjelent „Név nélküli tartomány” című tudósításában. „A Saint Germain-i szerződés hivatalos névhasználata: Podkarpatszka Rusz. A nemzeti érzelmű oroszok, akik egy új cári nagyhatalomban hisznek és a hegyek túloldaláról néznek erre a földre Zakarpatszka Rusznak emlegetik. A kommunista és nacionalista ukránok, alapul véve az itteni etnikai csoportok nemzetiségi kapcsolatait a Szovjetunió-beli, galíciai és romániai ukránokkal, Zakarpatszka Ukrajnának mondja, vagy pedig, hogy elkerüljék a tiltott agitációért járó üldözést, egyszerűen Zakarpatszkonak. Az említett megnevezések mindegyikének határozott és teljesen világos politikai jellege van. (Kiemelés tőlünk: M. Z., U. A.) A régi módon Podkarpatszkóról beszélnek.”

A hazai szóhasználatban (XIX. század) fel-felbukkanó Kárpátalja puszta helymegjelölést jelent: a Kárpátok alján elterülő vidék. 1849 előtt Szepes vármegye négy járása közül az egyiket kárpátaljai járásnak hívták. 1889-90-ben egy munkácsi hírlap „Kárpátalja” címen jelent meg. A konkrét területet csak az 1930-s évekről jelölik Kárpátalja névvel – állapítja meg a szlavista Kiss Lajos.

Az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszüneti szerződés értelmében Kárpátalja de jure visszakerül Csehszlovákiához, de facto viszont a Szovjetunió gyakorolja, a főhatalmat, és 1945. június 29-én a nép önrendelkezése és nemzetiségi hovatartozása alapján, de valójában a Kárpátmedencében történő megmaradás céljából Csehszlovákia Kárpátalját átadja a Szovjeuniónak. 1946. január 22-én Szovjet-Ukrajna keretében megalakul – Ungvár székhellyel- a Zakarpatszka Oblaszty elnevezésű közigazgatási egység, amelynek elvileg hivatalos nyelve az ukrán. Az elnevezés magyar változata – Kárpátontúli Terület – illetve a Kárpát-Ukrajna elnevezés nem honosudik meg hazánkban, minthogy ellentétben áll a Kárpát-medence egységéből kiinduló szemlélettel. Ugyanakkor (mint már utaltunk is rá), a jelenlegi politikai konstelláció alapján teljesen világos és érthető, miért adta (a kiadvány második lapján szereplő) szerkesztőbizottság a műnek „Az ukrán Kárpátok” címet, eltérően a nagy „ébresztő”, Duhnovics szemléletétől, aki még ruszinként a Beszkidek alján látta meg a napvilágot.

Sic volo, sic iubeo, stat pro ratione voluntas

Az „ukrán Kárpátok” alatt élő, hajdan „ruszinnak” nevezett etnikum a XIX. század elején jó félszázadnyi idővel elmaradt fejlődésében a történelmi Magyarország más nemzetiségeitől. Más írásunkban már kifejtett okok miatt ugyanis, vezető réteg hiányában nem alakult ki nemzetiségi mozgalom.

Hiányzik az öntudatos (világi) értelmiség, valamint a kis- és köznemesi réteg. (Erről a témáról a tárgyalt kiadványban Zadorozsnij értekezik). Amikorra viszont kialakul a „vezetőség” és megalkotja a nemzetiségi mozgalom ideológiáját, még nem jön létre a politikailag és kulturálisan is fejlett és öntudatos polgárság. Megszületik viszont Budapesten, a nemzetiségi mozgalmak központjában, elsősorban Ján Kollár evangélikus lelkész politikai és szellemi tevékenysége következtében a szláv kölcsönösség elmélete, amelyet a ruszin (egyházi) intelligencia azonnal magáévá teszi, s amelynek melegágyai és terjesztői a teológiai akadémiák, ahol a ruszin klérus-utánpótlás nevelődik. Az ungvári unió után ugyanis nyitottak előttük az európai egyetemek kapui.

Elsősorban Bécs az a hely, ahol a vezető szlávista tudósokat hallgatva (Kopitár, Kollár, Jagics, Dobrovszky, Miklosics) arusszofilizmus és páriszlávizmus hatása alatt kialakul a ruszin autochtonitás elmélete, amelynek célja bebizonyítani, hogy a ruszinság őslakója Kárpátaljának. Ezután a második lépés természetesen az anyanyelv ápolása; a nemzeti, az irodalmi nyelv megalkotása és kodifikálása.

„Az ukrán Kárpátok” című nagy műben – többek között – O. Baran, J. Bacsa, I. Vanat, N. Vihodovanec, V. Hancsik, V. Zadorozsnij, V. Orosz, A. Pekár és Sz. Szaboi (Zoreszláv) foglakozik ezzel a témával. Területi hovátartozás szerint a szerzők Kárpátaljáról, Szlovákiából, Galíciából és a „régi” Ukrajnából, valamint a „tengeren túlról” valók és – a volt Jugoszláviából érkezők kivételével- szinte természetes, hogy a nemzeti, az eredeti értelemben vett nacionalista eszme kapcsolja össze őket, miközben tudományos vonatkozásban lényeges és alapvető felfogásbeli különbségek is megfigyelhetők.

Jelenleg az autochtonitás elméletét óhajtjuk bonckés alá venni. A teóriát megalapozó szerzők (Bazilovics, Zsatkovics, Duliskovics, Lucskay, Duhnovics), majd a szovjet éra „tudósai” és végül a fentebb felsorolt mai szerzők álláspontját összevetve a filológiai hermeneutika alapján sine ira et studio megpróbáljuk levonni a következtetéseket.

Az első ténybeli megállapításunk: az elmélet megalkotásának idején a történelemtudomány, ha nem is gyermek-, de még „kamaszcipőben” járt, s ami még döntőbb: az említett „szakemberek” nem voltak történészek. A kérdés első hivatásos történész kutatója Hodinka Antal volt. Az „alapozók”, tevékenységévei és eredményeivel kapcsolatban kiemelendő az ungvári Vihodovanec tanulmánya, aki Lucskaynak a kárpátaljai ruszinok történelmét és a XVII–XVIII. századi ukrán történelmi memoár-prózát ismertetve elsősorban a „történetíró” személyévei foglakozik. Lucskayval kapcsolatban felteszi a kérdést: Ki volt az az ember, aki ilyen erejét meghaladó tevékenységre vállalkozott: történész avagy fantaszta és misztifikátor? És mi van azokkal az általa közölt tényekkel, amelyeket semmilyen forrás nem igazol; irodalmi vagy történelmi művel állunk-e szemben? Megállapítja, hogy Lucskay esetében arról az elgondolt képről van szó, amely emelkedett hazafiúi érzelmi alapon kívánja igazolni az államalapítási koncepciót. Az elnyomók és leigázók, így a magyar királyok sem válogattak az eszközökben. Az ugyan igaz, amit Vinnyicsenko is megállapít, hogy az ukrán nép történelme siralmas, borzalmas és kétségbeejtő események sorozata, amelyeket nyugodtan szemlélni nem lehet, és ezért kerül előtérbe a nép felmagasztalása és piedesztálra állítása, de ez nem az objektív történetíró feladata.

Vihodovanec megállapítja, hogy az említett korok „történetírói”, így Lucskay is, nem történelmet írtak, hanem saját elképzeléseiket közölték a tárgyalt korról. A kárpátaljai történelmi legenda elfogadása érdekében az író emocionálisan tárja az olvasó elé a „csodákat, meséket és mítoszokat”. Így lesz természetes, hogy Rurik, Rusz első fejedelme, Augustus római császártól származik, Korjatovics Teodor, az első ruszin fejedelem pedig a Colormák római családjából. A történelmi igazság „nagy kárára” Lucskay azt is leírja, hogy „mindezek az elnevezések (ti. hunok, avarok, magyarok) a régieknél ismeretlenek, nem találhatók meg sem Hérodotosznál, sem Sztrabonnál vagy Ptolemaiosznál, annál kevésbé Homérosznál és Mózesnél”.

És az elmondottak után ugyanennek a kiadványnak a 367. lapján ugyancsak egy ungvári szerző, M. Orosz – ki tudja, milyen tudományos megalapozottsággal – megállapítja Lucskay művének „magasszintű tudományos értékét”, amely a szerző kutatásain, görög és római történészek elbeszélésein, hivatalos dokumentumokon, bizánci, nyugati és hazai írók adatain alapszik, azokén, akik megírták saját koruk és az előző társadalmak történetét.

Attendite a falsis prophetis... a fructibus eorum cognoscatis eos

A szovjet rendszerben megjelent ide vonatkozó művek szinte kivétel nélkül a történelem szemétdombjára dobhatók. A moszkvai „agytröszt” által megállapított tételeket (bár az autochtonitás „egyházi” eredetű, de erősítette a szovjet pánszlávizmust) tartani és igazolni kellett. Az altera pars véleménye le nem íródhatott. Az „össz-szovjet” tudomány képviselői közül I. Kolomijec és I. Kompanijec, a kárpátaljaiak közül pedig Bukovics, Gajdos, Boldizsár és Szikszai nevét említjük meg. (Vö. még az ismertetett műben Zadorozsnij cikkét).

Feltétlenül szükséges foglakoznunk még a mai „tengeren túli” ukrán (volt ruszin) kutatók tevékenységével. O. Baran és az itt nem publikáló Sz. Pap, de A. Pekár és Sz. Szabol is állítja, hogy a Kárpátalján már létező kereszténységet a vándorló magyar törzsek számolták fel. Baran azt is megállapítja, hogy a magyarok nem népesítették be ugyan a Tisza-mentét, de izolálták a területet a nyugati és déli szlávoktól, így a magyarok honfoglalása után szláv hatás egyedül északról érkezhetett, s ez a szabad áttelepülésben oldódott meg. A Tisza mentén elterülő hegyvidék ugyanis lakatlan volt. Magyarország saját védelmére létrehozta a gyepű-stratégiáját (az ukrán „zaszicha” fogalom nem fejezi ki itt a lényeget!), ugyanis a határ szabadon maradt egy széles sáv senkiföldjeként, amely „általában barátságos magyarok vagy »semleges« népek által ritkán lakott terület volt”. Hivatkozik itt Tagányi Károlyra, majd közli, hogy az Árpád-ház nem törődött a hegyvidéki Tisza-mentével, ahol autochton szláv lakosság élt. A senki földjére később északról új elemek szivárognak át Galíciából és letelepedésüket a magyar királyok támogatták. Ezek a „Vlachi seu Rutheni”, akik a „sztároszták” (soltészek, kenézek) segítségével telepednek le. (Vö. Újj Anna: Adalékok az oláh vajdák, az oláh és az orosz kenézek intézményéhez hazánkban. In: Hodinka Antal emlékkönyv, Nyíregyháza, 1993)

Baran emlegeti ugyan az autochton szláv törzseket, de nem beszél a ruszinok őseiről, így felfogása közeledni látszik Hodinkához. Az viszont még a szovjet történelemfelfogás szerint is elismert tény, hogy a Kárpát-medencében élt szlávok már a X. században asszimilálódtak, minthogy „az egységes magyar nép kialakulásával egy időben folyt a magyar és szláv nyelv keveredési folyamata, amelyből az első került ki győztesen” (Világtörténet, m. k. 433.1.).

A mai európai garantált határok megváltoztathatatlansága és a más államokban élő nemzetiségek jogainak remélhető elismerése és gyakorlati megvalósítása után a tárgyalt kérdés megoldása gyakorlatilag nem is tűnik lényegesnek. A történelemtudománynak viszont feltétlenül feladata a mély kút feltárása. Ezért is örvendetes, hogy ma már az altera pars is hallathatja és hallatja is a hangját és a kutatás eredménye már magyar nyelven is olvasható. Amikor a ruszin nemzeti fellángolás alkotta teória az autochtonitásról megdőlni látszik, amikor a szovjet történelemhamisítás lelepleződik, amikor a teória tengerentúli képviselői a valóságtól kissé elszakadva, az első generációt követve még érvelni próbálnak, akkor feltétlenül oda kell figyelnünk a szintézisre törekvő új generáció tudományos eredményeire, amelynek rövid összefoglalása Kobály József megfogalmazásában (a tanulmány címe: A mai Kárpátalja területének népei a középkorban) és Soós Kálmán fordításában jelent meg az Ungváron szerkesztett és kiadott „Pánsíp” című folyóirat 1993/5, és 1994/1. számában: „A rutének tekintetében vizsgálódásunk kimutatta, hogy semmilyen genetikai kapcsolat köztük és vidékünk 6-9. századi ősi szláv lakossága között nincs.

A történeti források, az antropológia és az etnográfia adatai, a korai és jelenlegi ukrán (ruszin) települések elterjedésének megfigyelése mind arról tanúskodik, hogy a ruszinok (ukránok) a magyar honfoglalás után népesítették be a Kárpátok déli lejtőit. Különös lendületet vett az új területek meghonosítása a 13–14. században, és tartott egészen a 18. századig. A ruszinok (rutének, ukránok) különböző területekről – Bukovina, Galícia, valószínűleg Volhínia és Podólia – és különböző időben hatoltak be Kárpátaljára, ahol hamarosan a vidék lakosságának többségét kezdték alkotni.”

Kemény beszéd ez az ukrán nacionalizmus feltörekvése idején? Lehetséges.

De az illetékeseknek foglalkozni kell vele, minthogy: scientia nihil aliud est, quam veritatis imago.

Ukrajinszki Karpati: etnosz, isztorija, kultura (Az ukrán Kárpátok: néprajz, történelem, kultúra) Uzshorod, 1993. p. 610.

Medve Zoltán

Újj Anna