Klió 1994/2.

3. évfolyam

rule

 

NEMZETI KÉRDÉS KÖZÉP-KELET-EURÓPÁBAN

 

Ukrán folyóiratokról

 

Politikai gondolat

 

Nincs könnyű helyzetben az a politikai elemző, aki az ukrán napilapokból, folyóiratokból próbál valós képet alkotni a sokak szerint csak névlegesen független Ukrajna társadalmi, gazdasági és politikai folyamatairól. Konszolidált viszonyok között pedig a megbízható információkat „szállító”, a politikai irányzatokat markánsan megjelenítő sajtóorgánumok igen fontos forrásai az objektív elemzésnek.

Ukrajnában azonban a belpolitika rendkívüli kuszasága, a korábbi hírlapírói garnitúra szinte teljes érintetlensége és a lapok, folyóiratok létét is alapjaiban meghatározó, már-már a szükségállapotra jellemző gazdasági viszonyok majdhogynem lehetetlenné teszik mértékadó fórumok megjelenését és tartós fennmaradását. (A helyzet jellemzésére mellékesen jegyzem meg, hogy a kisebbségi magyar lapok közül a két legismertebb, a Kárpáti Igaz Szó, valamint a Kárpátaljai Szemle is nagyobbrészt csupán a magyarországi támogatásnak köszönheti létét.)

A kormányzati álláspontot tükröző, s természetszerűen állami támogatást élvező félhivatalosak, a Holosz Ukrajini (Ukrajna Hangja), vagy az Urjadovij kurjer (Kormánykurír) információi az irányultság ismeretében használhatók, Ugyanez áll a Vicse című, színvonalas elméleti folyóiratra. amelynek „gazdája” a Legfelsőbb Tanács. Az életképesnek bizonyult liberális és többé-kevésbé független, nívós lapok közé sorolható a Post-posztup, a Rada (Tanács), a Reszpublika, az Ukrajinszkij ohljadacs (Ukrán Szemle) és a Visztyi z Ukrajini (Ukrajnai Hírek). Az eleddig egyetlen számot megért, s alább bemutatandó Politicsna Dumka (Politikai Gondolat) című folyóirat abban különbözik a fentebb említettektől, hogy alapítója ugyan az Ukrajna Tudományos Akadémiája által működtetett Világgazdasági és Nemzetközi Kapcsolatok Intézete, anyagi támogatói között azonban különböző egyesületek és kereskedelmi cégek találhatók.

A két nyelven, ukránul és angolul megjelenő folyóiratot érzékelhetően annak a politikai törekvésnek a szolgálatába állították, amely az ukrán diplomáciát hivatott – így közvetve – segíteni kitörési szándékaiban. Közismert ugyanis, hogy a Szovjetunió felbomlása után a „közös” diplomatákon, s a külföldi ingatlanokon való osztozkodásnál Ukrajnával szemben inkább Oroszország jutott előnyökhöz. A követségek, kirendeltségek képzettebb, nyelveket beszélő emberei orosz szolgálatba szegődtek, s az épületek is orosz kézben maradtak. Hatásos továbbá Moszkva diplomatáinak az a törekvése, hogy Ukrajna függetlenségét valamiféle múló átmenetnek tüntessék fel. (Nem tekinthető hát véletlennek, hogy a folyóiratot Ukrajnán kívül Argentínában, Ausztráliában, Ausztriában, Belgiumban, Belorussziában, Bulgáriában, Brazíliában, Csehországban, Dániában, az Egyesült Államokban, Észtországban, Franciaországban, Görögországban, Indiában, Izraelben, Kanadában, Kazahsztánban, Kínában, Lengyelországban, Lettországban, Litvániában, Magyarországon, Moldovában, Németországban, Nagy­Britanniában, Oroszországban, Romániában, Szlovákiában, Spanyolországban, Svájcban és Svédországban terjesztik.)

A folyóirat első száma három nagyobb fejezetre tagolódik. Az első a posztkommunista Ukrajna politikai fejlődésének perspektíváit és ellentmondásait elemzi, a második az „Ukrajna és a nemzetközi együttműködés” címet viseli, míg a harmadik a folyóirat körkérdéseire adott válaszokat teszi közzé. Olvashatók továbbá gazdasági, jogi és politikai tanulmányok is az első számban, valamint egy összeállítás a Londonban 1993 áprilisában megrendezett „Ukrajna és az új Európa” című tudományos tanácskozás előadásaiból.

Az első fejezet egyik tanulmánya a többpártrendszer előzményeivel, valamint a jelenlegi pártszerkezet e1emzésével foglalkozik (Szerzői: Artur Bilousz, Olekszij Harany, Mihajlo Paskov és Mikola Tomenko.) Eszerint a mai Ukrajna területén a XIX. század második felében és végén alakultak ki azok az ukrán nemzeti pártok, amelyek vagy az Osztrák–Magyar Monarchia (főleg Galícia), vagy az Orosz Birodalom (Balparti Ukrajna) többpárti politikai rendszerébe épültek be. Az 1917 novemberében kikiáltott, rövid életű Ukrán Népköztársaság Központi Tanácsa kihirdette a többpártrendszer kialakulását lehetővé tevő választójogi törvényt, ez azonban a háborús, majd polgárháborús viszonyok miatt nem lépett életbe. (Érdekességként említhető, hogy a pluralizmus utolsó maradványai 1925-ig léteztek Ukrajnában; ekkor szüntették meg az Ukrajna Kommunista (bolsevik) Pártjával szembenálló Ukrán Kommunista Pártot.) Az egypártrendszer több évtizedes monotóniáját és monopóliumát a jogvédő Ukrán Helsinki Szövetség törte meg, majd később a peresztrojka tette lehetővé különböző társadalmi szervezetek és mozgalmak megtűrésével a többpártrendszer alapjainak lerakását. 1993. áprilisi adatok szerint Ukrajnában tizenkilenc bejegyzett politikai párt működött, amelyek a legmerészebb becslések szerint is csupán 200 000 tagot tartottak nyilván. (Ez a választópolgárok egy százalékát jelentette akkor.)

Egy másik tanulmányban Jevheny Bisztrickij a kulturális megújulásnak az ukrán politikában betöltött szerepével foglalkozik. Az ismert történelmi okok – az önálló államiság évszázados hiánya, a hosszantartó nemzeti elnyomás stb. miatt Ukrajnában, talán hangsúlyosabban, mint a térség újra függetlenedő országaiban, a politikai pártok legitimáltsága erősen függ attól, mennyire vállalják a nemzeti újjászületés és a kulturális identitás eszméjét. Ezt a függetlenségi küzdelmek idején legmarkánsabban a Ruh tette magáévá, akkori népszerűsége ennek köszönhető. A korabeli eufória elmúltával s a gazdasági gondok szaporodásával azonban ezt az ukrán közéletben sajátosan erős politikai konzervativizmust új kihívások érik. A tanulmány szerzője szerint ugyanis a Szovjetunió nem a különböző köztársaságok gazdasági szembenállása következtében, hanem a nemzeti-etnikai, valamint a kulturális különbözések miatt hullott szét. A függetlenségét elnyerő Ukrajna számára ezért talán ennek a széthullásnak legriasztóbb kísérőjelensége az, hogy az egykori Birodalom egységes gazdaságszerkezete alig változott, a nacionalizmust, s a nemzeti identitást ebben a dimenzióban is szükséges (újra)értékelni.

Ez pedig a gazdasági konszolidáció hiánya következtében nem is egyszerű feladat.

Ezt példázza a második fejezetben Jurij Pahomov „Ukrajna és Oroszország az európai értékek kontextusában” című tanulmánya is. A tanulmányból az a következtetés vonható le, hogy Oroszország területi nagysága, nagyhatalmi státusa, nemzetközi tekintélye és elismertsége ugyan nem vonható kétségbe, a hagyományos európai értékek hordozója azonban vele szemben mégis Ukrajna. S bár vitathatatlan, hogy Oroszország történetileg inkább ázsiai, mint európai hatalom, s Ukrajna inkább hordozója az európai mentalitásnak, a bizonyítás némileg meghökkentő és elgondolkodtató. Eszerint ugyanis az ukrán társadalom a kozák autonómia hagyományainak, a magdeburgi jogot alkalmazó városainak, a Litván Nagyfejedelemség, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia liberálisabb viszonyainak köszönhetően „genetikailag” (!) áll közelebb az európai értékrendhez. Nincs terünk hosszabb elemzésre, érjük be annyival, hogy társadalompolitikai-históriai szövegkörnyezetben e fogalom emlegetése tájainkon baljós emlékeket ébreszt.

A körkérdések egyik válaszadója, Ihor Markulov, Ukrajna Liberális Pártjának elnöke azt fejtegeti, hogy országában jelenleg az állami érdekek fölötte állnak az egyén érdekeinek és jogainak. Miközben a függetlenség formai attributumai már valóságosan is léteznek, a társadalmat még nem hatotta át a demokrácia eszméje. Ezt törvényszerűnek tekinti, mert addig nem jöhetnek létre a demokrácia működőképes intézményei, amíg a gazdaságot különböző politikai csoportok sajátítják ki, tekintet nélkül a társadalom érdekeire.

Andrew Wilson, a London School of Economics munkatársa az ukrán pártok külpolitikai irányvonalát elemzi. Véleménye szerint a jobboldali pártok olyan tabukat feszegetnek, amelyek sok tekintetben tükrözik a visszafogottságra kényszerülő állami adminisztráció hivatalnokainak titkos gondolatait. Biztonságpolitikai prioritásnak tekintik az atomerő fenntartását, Ukrajna kilépését a FÁK-ból és csatlakozását bármilyen oroszellenes katonai szövetséghez. Fellépnek a szomszédos országokban élő „etnikai ukránok” mellett, „érdekükben” nem zárva ki az annektálás lehetőségét sem. A nemzeti­demokraták sok vonatkozásban mutatnak hasonlóságot a jobboldal pártjaival. Egyértelműen oroszellenes beállítottságúak, s a remélt gyors nyugati segítség elmaradása után gazdasági és katonai viszonylatban az önerőre való támaszkodás hívei. A FÁK-ból való kilépés mellett a szomszédos országokkal kívánnak szövetségi rendszert kialakítani. A tömegbázissal főként Közép- és Kelet-Ukrajnában rendelkező centrista pártok az ukrán függetlenség híveiként is óvakodnak a túlzott oroszellenességtől. Az Oroszországot Európától elszigetelni hivatott cordon sanitaire felállítását, amelynek Ukrajna fontos eleme lenne, a stabilitás szempontjából végzetes lépésnek tekintik. A jobboldallal szemben erős kétségeik vannak Ukrajna és a közép-európai országok szoros szövetségének realizálhatóságával szemben. A baloldal pártjai nyitott határokat és a kettős állampolgárság intézményének bevezetését kívánják a volt Szovjetunió köztársaságai között, mérsékelten bírálják az amerikai és német orientáltságú politikai erőket. A mérsékeltebbek között a Szocialista Párt is osztja azt a ma radikálisnak számító nézetet, hogy szükséges a Szovjetunió valamilyen formájú helyreállítása.

A másik oldal, az orosz politikai erők Ukrajnával kapcsolatos álláspontját Jeremy Lester, az angliai Reading University munkatársa elemzi. A tanulmány szerint még a nyugatorientált külügyi adminisztráció is leplezetlenül törekszik arra, hogy Ukrajna módszeres lejáratásával keresztbe tegyen legnagyobb riválisának. A szerző ennek okát abban az elkeseredett küzdelemben látja, amely a nyugati támogatások megszerzéséért folyik a két ország között. Az ukrán függetlenséget kérdőjelezi meg a centrista erőknek az a történetszemlélete, mely szerint az orosz államiság az eurázsiai térségben unikális jelenség, amelynek itt külön küldetése van, ilyen módon magát a FÁK-ot is átmeneti politikai képződménynek tekintik. A nemzeti-hazafias erők szerint Oroszország csak „erős államként” létezhet. Elfogadják azt a hagyományos nyugati vélekedést, hogy Oroszország sohasem volt nemzeti állam, melyet csak megerősít az a hivatkozás, hogy „az oroszok valójában sohasem tudták, s ma sem tudják, hol ér véget az országuk”. Ebből kiindulva utasítják el a volt szovjet térség dezintegrációját, politikai céljuknak a birodalmi vagy szovjet restaurációt tekintik. A leginkább marginalizált helyzetű, ún. baloldali demokraták elutasítják Nagy-Oroszország és az eurázsiai dominancia gondolatát, viszont megfelelő történelmi pillanatban szükségesnek vélik a volt szovjet államszerkezet „önkéntes” alapon való visszaállítását. Úgy vélik, hogy a Szovjetunió széthullásával az utódállamokban a birodalmi lényeg továbbra is fennmaradt, inkább arról lehet beszélni, hogy a „birodalmi struktúrának tizenöt változata jött létre”. Vezetőik, mint például az ukrán elnök, „az államot magántulajdonuknak tekintik”. Némileg az internacionalizmus hamisnak bizonyult eszméjére emlékeztetően, az egyén jogát a nemzetek joga fölé helyezik. Ezekből a pártideológiákból, valamint a küldetéstudatú orosz nacionalizmussal szembehelyezkedő ukrán nemzeti ideológia párharcából az a következtetés vonható le, hogy növekedni fog az Ukrajnára nehezedő orosz nyomás. Még abban az esetben is, ha a jelenlegi, a Nyugatra tekintettel lévő Jelcin-adminisztráció marad hatalmon. Erősödik majd az a törekvés, amely Ukrajnát minden vonatkozásban a FÁK-ba kívánja integrálni, s ukrán szempontból (is) rendkívül aggasztó az az orosz kisebbségpolitikai doktrína, amely szabad cselekvést biztosít Moszkvának a „közeli külföldön” élő orosz etnikum érdekvédelmében. Moszkvai kormány- és kurzusváltás esetén ettől sokkal aggasztóbb forgatókönyvek is számításba jöhetnek.

A terjedelmi korlátok csak arra adtak alkalmat, hogy vázlatosan mutassuk be ezt, a posztszovjet Ukrajna társadalmi, gazdasági és politikai problémáival őszintén szembesülni kívánó folyóiratot. Reméljük, hogy a politikai és a gazdasági helyzet nem teszi lehetetlenné további számok megjelenését.

 

Politicsna Dumka, (Politikai gondolat) 1993/1. Kijev

 

Genezis

 

Az Oroszországhoz és a FÁK-hoz – a történelmi terheltségek miatt – ambivalensen viszonyuló, már-már független Ukrajnában egyszerre mutatkozik szükség és hiány átgondolt és időtálló politikai ideológiák és megoldásváltozatok iránt. Az eddigi, a nemzeti és függetlenségi küzdelmekben magyarázhatóan hang- és túlsúlyos nacionalista ideológia, amely meg­megújuló flörtöt folytat a nemzetállam kialakításának gondolatával, napjainkra túljutott a delelőjén, jelenleg főként a területi integritás „megóvásának”, a külső fenyegetettség pszichózisának ébrentartásával és gerjesztésével legitimálja magát. A jelenség elfogulatlanságra törekvő szemlélője úgy látja, ez a gondolkodás esetenként indokolt. A bukovinai érdekeltségét hivatalosan is hangoztató román politika, a Kárpátalja iránt revíziós nosztalgiát mutató cseh és szlovák pártok, a történelmi kiegyezés felé haladó, ám sok tisztázatlan mozzanattól terhelt ukrán-lengyel viszony, a jelentős számú ukrajnai orosz lakosság, a belpolitikai manipulációkra igen alkalmas orosz-ukrán „flotta­viszály”, s a Krím-félsziget hovatartozásának kérdése valóságos, megoldásra váró problémák. S bár a vezetés, valamint a mértékadó pártok és körök a gazdasági felemelkedést tekintik elsőrendű feladatnak, nem kétséges, hogy a föntebb vázolt gondolkodás még sokáig fontos eleme marad az ukrán politikai közgondolkodásnak.

Ez olvasható ki az 1992 februárjában alakult Harmadik Köztársaság nevű párt Alapelvei-ből is, amely az említett párt Geneza (Genezis) című, háromezer példányban megjelenő elméleti folyóirat márciusi információs mellékletében látott napvilágot. A Harmadik Köztársaság, amely értelmiségiekből, diákkörök tagjaiból és fiatal politikusokból tevődik ki, s 11 megyében van szervezete, nem azonosul maradéktalanul a többi ellenzéki párttal, a liberalizmust és a konzervativizmust tekinti vezérlő elvének, a nyilatkozatok szerint egyértelműen „európai Ukrajna” létrehozására törekszik. A vázolt elvek ismeretében, s azokhoz képest az említett dokumentum meghökkentő kitételeket tesz. A Harmadik Köztársaság szerint „csökkennie kell ama tény jelentőségének, hogy az ukrán nemzet eredetére nézve nem egységes.” „A Párt mindazok számára elismeri az ukrán nemzethez való tartozás jogát, akik az ukrán történelem örököseinek tekintik magukat, jelenüket és jövőjüket elszakíthatatlanul Ukrajna sorsához kötik. Ez a felfogás perspektivikusan, akárcsak a nemzeti államokban a „nemzet (nacija) és a nép (narod) fogalmak egybemosódásához vezet.” Eközben a „nemzeti kisebbségek jogokkal és lehetőségekkel bírnak nyelvük, kultúrájuk és szokásaik fejlesztésére.”

A folyóirat Fukuyama nagy vihart kavart tanulmányai („A történelem vége” és „A történelem végének másik oldalán”) mellett ukrán szerzőktől közöl írásokat. Egyebek között Ihor Koliuskonak, az 1991 októberében Vilniusban megrendezett „Liberalizmus és nacionalizmus” nemzetközi szemináriumon „Ukrajna nemzeti-felszabadító mozgalmainak liberális koncepciója” címmel tartott előadásának szövege olvasható a folyóiratban. A szerző, aki parlamenti képviselők tanácsadója, azt fejtegeti, hogy a liberalizmus és a nacionalizmus nem egymást kirekesztő fogalmak, mert a nemzeti­felszabadító mozgalom politikai stratégiájának létezhet liberális koncepciója. Koliusko nem tartja elfogadhatónak azt a liberális felfogást, hogy a nemzeti függetlenség nem lehet öncél, hanem csak az egyén szabadságának eszköze. Véleménye szerint jelenleg a világ országainak túlnyomó többsége nemzetállami elveket vall magáénak. Ebből következően egy ilyen világban Ukrajna csak úgy válhat szabaddá, ha olyan nemzeti állammal (kiemelés tőlem – T. I.) rendelkezik, amely polgárát képes megvédelmezni a külső fenyegetéstől.

Ennek megvalósítása azonban számos nehézségbe ütközik, mert „a köztársaság lakossága származásának sokfélesége következményeként alacsony a nemzettudat-színvonala, a nemzeti mozgalomnak nincs vezetője, gyenge a nemzeti elit.”

Retropolitika című rovatában az „Ellenállás a fasizmussal szemben” című tanulmányt közli a folyóirat, amely az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus lényegének leírása mellett a „vörös antifasizmus” kiváló jellemzését adja. Ukrán eredetije ugyan elveszett, lengyel, szlovák, francia és angol nyelvre fordítva azonban fennmaradt az utókor számára. Szerzője, Jarlan (polgári nevén: Jaroszlav Sztaruh) történelmi figura. Területi vezetője volt az UNO-nak (Ukrán Nacionalisták Szervezete), s főparancsnoka a Külföldi Ukrán Felkelő Hadseregnek. 1947-ben, 37 évesen vesztette életét a Wisla­akcióban. A tanulmányt és a szerzőt bemutató soraiban I. Markov, a folyóirat főszerkesztője elmondja, hogy Jarlan írását a Felkelő Hadsereg katonáinak politikai oktatására használták. Sok gondolat található ezekből az eszmékből két szerző, Brzezinski és Fridrich 1956-ban megjelent „Diktatúra és autarchia” című híres könyvében. Markov megállapítja, hogy a két világháború között az UNO ideológiáját a „nacionalista” totalitarizmus eszmerendszere hatotta át, véleménye szerint azonban a második világháború idején az ukrán mozgalom – immár történelmi távlatból nézve – a társadalmi szabadság oldalán állt. Ebből következően a jelenlegi ukrán mozgalmak abban az esetben győzhetnek, ha a térség liberalizálását új nemzetállamok (nacija­derzsava) felépítésével valósítják meg. A tétel- e felfogásban – fordítva is igaz: az új nemzetállamok megerősödése a liberalizálás gyorsaságának és hatékonyságának függvénye. (A már saját korukban is – finom an szólva ­ antidemokratikus és kirekesztő ideológiák ilyesfajta „felfrissítése” nem szokatlan a használható előzmények után kutató ukrán historiográfiában és politikai irodalomban. Tudnunk kell azonban, hogy a II. világháború idején honi hasonlattal élve „két pogány közt egy hazáért” harcba szálló ukrán honvédő alakulatok igen zavaros nacionalista ideológiát vallottak magukénak, s jobb sorsra hivatott küzdelmeikből nem hiányoztak a véres testvérgyilkos leszámolások sem. Már csak emiatt is sajnálatos és veszélyes, hogy egyes nacionalista pártok, amelyek az ukrán belpolitikában mértékadónak számítanak, úgyszólván „korszerűsítés” nélkül hirdetik ezeket az ásatag eszméket.)

Jaroszlav Hricak „Ukrajna: a nemzeti azonosság sajátos esete?” című írásában az ukrán önazonosság kérdését kutatja. Elfogadja az ukrán politikai elitnek azt a felfogását, hogy az „új ukrán nemzet” elsősorban nem etnikai, nyelvi, vallási, vagy kulturális jegyek alapján határozható meg, hanem „Ukrajna politikai, gazdasági és területi egységének” elve alapján. Ezeknek a törekvéseknek az ideológiai alátámasztására Lipinszkijt, a lengyelből ukránná lett huszadik századi gondolkodót idézi, aki 1926-ban megjelent „Levelek a földműves testvérekhez” című politikai írásában a nemzet- és államépítés Ukrajna számára is követhető modelljét az Egyesült Államok példája nyomán valósítaná meg. Lipinszkij így ír: „Az Egyesült Államok területén a különböző népek és osztályok együttéléséből megvalósult tehát az Amerikai Nemzet. Metropolitájuktól, vagy Államuktól nem a nacionalizmus (üsd az angolokat!), vagy a szocializmus jelszavával (üsd az urakat és a burzsujokat!) hanem politikai jelszavakkal távolodtak el: mi, Amerika lakói – osztálytól és nemzettől függetlenül – megalkotjuk saját Amerikai Államunkat!”

Az ukrán politikusokat és gondolkodókat nem véletlenül foglalkoztatja a nemzeti azonosság és a nemzettudat kérdése. Az ukrán nemzetet terület­nyelv-valláskultúra közösségének egységében ugyanis már csak azért sem könnyű meghatározni, mivel még sokáig hatni fognak a korábbi évtizedek oroszosító politikájának következményei. Így a jelentős számú nem-ukrán népesség mellett nagyon magas azoknak az ukránoknak a száma, akik az oroszt vallják anyanyelvüknek, s e szokatlannak tűnő kettősségben – a nacionalisták nagy bánatára – sem szenvednek identitászavaroktól. Azonban ha tekintetbe vesszük a nemzetállam támogatóinak a különböző mozgalmaktól és pártoktól legitimált, egyáltalán nem jelentéktelen táborát, nem túlságosan nehéz megjósolni, hogy ez az egyébként elvinek tűnő vita igen könnyen csaphat át gyakorlati konfliktusokba.

Ihor Markov tanulmánya, „Ukrajna függetlenségének kikiáltása történelmi perspektívából” a huszadik századi függetlenségi mozgalmak sorát és tevékenységét tekinti át. Ha nem ismernénk a történelmi okokat, ukrán paradoxonnak is vélhetnénk, hogy a területi követeléseket is magukban foglaló nemzeti mozgalmak, elsősorban az osztrák, majd lengyel fennhatóság alá tartozó nyugati területeken – Bukovinában, Galíciában, s halványabban a Magyarországhoz, majd Csehszovákiához tartozó Kárpátalján – bontakozhattak ki. Ahogyan a fentebb már idézett Lipinszkij fogalmazott, az ukrán állami függetlenség szempontjából a „nyugat-ukrajnai tényező megkerülhetetlen”. A szerző elismeri, hogy az „ukrán nemzeti mozgalom területi programját, azaz az ukrán földek egyesítését egy államban” a második világháború után ugyan a Szovjetunió segítségével valósították meg, ám éppen ezért tulajdonít nagy jelentőséget annak a ténynek, hogy a nyugati szomszédok, Lengyelország és Magyarország, „akiknek hagyományosan területi követeléseik voltak velünk szemben” még az 1991-es decemberi népszavazás előtt elismerték a független Ukrajnát. Ebben a gesztus ban annak a geopolitikai felismerésnek a megerősítését látja a szerző, hogy ezeknek a „nem-lengyel és nem-magyar területeknek” a jövőjét az említett országok a független és egységes Ukrajna keretein belül képzelik el. Ezzel kívülről is eleve megakadályozva bármiféle szeparatista törekvést Galíciában és Kárpatalján.

A folyóirat írásai azt mutatják, hogy az ukrán politikai gondolkodást ­ ellenzéki oldalon is – erősen foglalkoztatja a nemzeti kérdés. A térség újdemokráciáinak más országaiban is zajló folyamatokat szemlélve ezen nincs különösebb csodálkozni való. Egy most születő államban pedig ez még inkább természetesnek tekinthető. A recenzens abban szeretne reménykedni, hogy az európai integrációt óhajtó, s talán egyszer mégis a gazdasági felemelkedés és a demokrácia útjára lépő Ukrajnának sikerül elkerülnie e folyamat másutt véres küzdelmekbe torkolló keserves útvesztőit, s hogy a csapdákat kikerülve, békés úton valósítja meg céljait.

 

Geneza (Genezis) 1992. március.

 

Tóth István