Klió 1994/2.

3. évfolyam

KÖZÉPKOR

Mariusz Misztal:

Bankett az Erzsébet-kori Angliában

A történelem tanulmányozása során sokkal könnyebb ismereteket szereznünk a háborúkról, szerződésekről, hősi- és gaztettekről, mint pl. az egykori adórendszerről vagy kereskedelmi kapcsolatokról, vagy netán arról, hogyan laktak, öltözködtek és táplálkoztak elődeink. Pedig érdemes néha kirándulást tenni a történettudomány határaival szomszédos kultúrtörténet ezen területeire. A Klió olvasóinak figyelmébe most egy olyan írást ajánlunk, amelynek szerzője – a Krakkói Pedagógiai Főiskola tudományos munkatársa – hosszú ideje az újkori Anglia társadalom- és kultúrtörténetét kutatja. A cikk az olvasók számára már nem ismeretlen Mówia Wieki hasábjain látott napvilágot.

VIII. Henrik leánya, a Tudor-dinasztiából származó Erzsébet, nemcsak arról volt híres, hogy őszintén szerette alattvalóit, hanem arról is, hogy lépten-nyomon eszükbe juttatta: ő az uralkodó. Ebben nemcsak több ezer, egyenként egy-egy falu árával felérő pompás ruhája segítette, hanem az a korábban soha nem látott fényűzés, amellyel magát és udvartartását vette körül. Nemhiába mondta egyik tanácsadója: „Az uralkodás titka a díszes ünnepségekben

rejlik”. A források szerint Erzsébet politikai játékaiban valóban nagy szerepet kaptak a bankettek és díszebédek.

Az ebédhez való készülődés – ne felejtsük el, az angolok a mai napig más étkezési szokásokhoz tartják magukat, mint a közép-európaiak; a „dinner” szót jobb híján fordítjuk „ebédnek” – már jóval a kitűzött időpont, azaz öthat óra előtt elkezdődött. Kertészek, mészárosok, halászok, serfőzök és pékek egész hadserege szolgáltatta a nyersanyagot a százhatvan udvari szakácsnak, akik naponta több mint ezerötszáz vendégnek főztek. A királynő asztalának már a megterítése is bonyolult ceremónia mellett ment végbe, függetlenül attól, hogy azon Erzsébet soha nem vett részt. Az abroszt két udvaronc hozta be. Háromszor hajoltak meg, mielőtt mély tisztelettel az asztalra terítették. A sótartót, tányért és kenyeret másik két udvaronc tette az asztalra, akik távozás előtt ismét meghajoltak. A sótartó egyébként a megterített asztal legfontosabb tartozéka volt. Gyakran aranyból vagy ezüstből készült, különleges formája hattyút vagy földgömböt ábrázolt, mérete meghaladta a fél métert. A kisebb sótartókat az udvari ranglétra alacsonyabb fokán álló vendégek kapták. Ezek után egy férjezett és egy hajadon hölgy vonult be, mindketten fehér selyemruhában. Az étel kóstolásához szükséges kést tették az asztalra. Háromszor meghajoltak, majd egyikük kenyérrel és sóval törölte át a királynő tányérját. Az ezüst- vagy aranytányérokat kínálásra használták.

„Egyéni” terítékként nagy szelet fekete kenyeret használtak, arra tették a húst és szószokat. Amikor a kenyér megszívta magát a hús levével, egyszerűen kidobták, a kutyáknak adták, vagy – szegényebb társaságokban – megették. Kenyér helyett később kis fadeszkákat kezdtek használni, amelynek szélén mélyedést alakítottak ki a sónak.

Ha a királynő tányérja már készen állt, fedetlen fővel, skarlátszínű öltözékben, hátukon hímzett arany rózsákkal testőrök érkeztek. Huszonnégy fogást hoztak be. A tálakat az asztalra helyezték. A már ott várakozó fehér ruhás dáma mindegyik testőrnek adott egy falatot az ételekből. A terítés teljes ideje alatt tizenkét harsona és két dob fenséges zenével töltötte be a termet.

A ceremónia végeztével udvari hölgyek egész csapata mély hajlongások közepette behordta a tálakat a királyné magánebédlőjébe. Az uralkodó kiválasztotta a neki megfelelő ételeket, a többit a vendégek és udvaroncok fogyasztották el. A királynő ritkán tisztelte meg a lakomázó társaságot jelenlétével. Rendszerint keveset evett, és asztalához csak néhány legkedvesebb udvarhölgyét hívta meg.

Akkoriban kanállal és kézzel ettek. Az ételekhez vizet, bort és sört fogyasztottak – erősebb alkoholt csak gyógyászati célokra használtak. Minden vendég – ahányszor csak megszomjazott – új kupát kapott, amit használat után visszahelyeztek a polcra.

Az ételek száma napról napra változott. Olykor háromszáz, a böjtös napokon „mindössze” hatvan fogást tálaltak. A közhiedelemmel ellentétben a gazdag angolok változatosan táplálkoztak. Főtt és sült húsokat, vadat, édesvízi és tengeri halakat fogyasztottak. A kenyér, bor, sör, és kisebb mértékben a zöldségek és gyümölcsök minden nap megjelentek az asztalon. Angliában régóta ismerik az almát, körtét, meggyet és földiepret. A XVI. századtól kezdett elterjedni a sárgabarack, málna, sárgadinnye, datolya, mazsola, füge, mandula, dió, sőt a narancs és a citrom. Újdonságnak a „szerelem almája”, a paradicsom számított, ami Mexikóból került Angliába, és a Chiléből származó burgonya. E két zöldség kétszáz éven át a ritka és igen drága élelmiszerek közé tartozott. A kávét és teát az angolok a XVII. századig nem ismerték.

Az Erzsébet-kori Anglia királyi és főúri asztalain a legnagyobb szenzációt a cukor megjelenése keltette, ami gyakorlatilag kiszorította az addig használt mézet. Ezzel párhuzamosan katasztrofálisan leromlott az arisztokrácia fogazatának állapota. Maga Erzsébet is állandó fogfájásra panaszkodott – fogai ráadásul feketék voltak. A fogak fehérítésére alabástromport vagy aqua fortist, azaz nitrogénsavat használtak, ami néhány „kezelés” után tönkretette a fogzománcot. Ilyenkor aztán – a források szerint – szükségessé vált, hogy „az ebéd elfogyasztásához kölcsönkérjük barátaink műfogsorát”... ,

Végezetül tekintsünk bele egy korabeli étlapba, amelyekből – az ételek elkészítésének receptjével együtt – számos fennmaradt az utókor számára: – marcipángolyócskák, – malagaszőlő piskótával, – borban főtt sonka grapefruittal és cukorral, – borban főtt sertésnyelv, – sült borjúhús, – rostonsült pacsirta citromos mártásban, – rostonsült fürj, – mandulás galambpástétom – három vendégre két galambot számítva, – mandulával és sajttal töltött liba fahéjjal ízesítve, – mandula fokhagymamártásban, – mortadellával és egész hagymával párolt galamb, – főtt borjú láb sajttal és tojással, – körte marcipánszószban.

Mariusz Misztal: Jak to z jadlem bywalo. Bankiet w Ezbietariskiej Anglii (Bankett az Erzsébet kori Angliában) Mówia Wieki 1993/12. (415). 19–21. o.

Nagy László Kálmán