Klió 1994/2.

3. évfolyam

KORA ÚJKOR

Ivan Párvev:

A Habsburgok és az Oszmán Birodalom a 17. század végén

A szerző a szakirodalom alapján, de visszamenve egészen Hammer-Purgstallig és végezve a legújabb feldolgozásokon, meg a kiadott források alapján ad teljes képet, nem az eseménytörténetről persze, hanem a háború problémáiról. Rámutat arra, hogy Lengyelország, 1684-től Velence, 1686-tól pedig Oroszország is részt vett a háborúban. Felvetődik a kérdés, mikortól kell tekinteni az Oszmán Birodalom hanyatlását, Szülejmán halálától, vagy a lepantói ütközettől, ahogy szokás. Utal arra, hogy a birodalom még 1669–76 közt is szerzett újabb területeket. A háborút három szakaszra tagolja, ez első 1689-ig tart, Vidin bevételéig, és erre a nyugati koalíció fölénye a jellemző, a második a zalánkeméni ütközetig (1691), ez az oszmán erőgyűjtés korszaka, végül a harmadik a zentai csatáig (1697), itt az erők kiegyensúlyozottsága mutatkozik meg. Ebben a magyar rendi felkelés játszott nagy szerepet.

Az első szakaszban a nagy fordulópontok Bécs felmentése, Buda visszavétele és Belgrád elfoglalása (1688). Bécs elfoglalására az oszmánoknak volt lehetőségük, hiszen az aknaharcban fölényben voltak. Érsekújvár ostromának felhagyását a szerző hibának tartja. Vitás a felmentő hadsereg etnikai összetétele, de kétségtelen a németek túlsúlya. Bécs felmentése szimbolikus jelentőségű is, sokan innen számítják a keleti kérdés kezdeteit. Sokat emlegetik az oszmánok kegyetlenkedéseit a hadifoglyokkal, de a nyugatiak ugyanolyan kegyetlenséggel bántak velük. Közben pedig az ellenfelek kereskedtek is egymással. A szerző kiemeli XI. Ince szerepét a hadjárat szervezésében. Még III. Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem is küldött sereget.

Az oszmánok katonai szempontból még mindig jelentős erőt képviseltek, Buda 1684-es ostroma 108 nap után sikertelenül végződött. Kitér a szerző Thököly szerepére is, hangsúlyozva, hogy végig kitartott az oszmánok mellett. Utal arra, hogy a magyar történészek nyilván kedvezőbben ítélik meg. Felveti a kérdést, meddig tekinthetők a hadműveletek felszabadító jellegűeknek, s mikor kezdődik a területi hódítás, s bár nem foglal állást, de inkább az utóbbi mozzanatot tekinti fontosnak.

1688 szeptemberében jelentette be XIV. Lajos a háborút, Lipót októberi kiáltványában vállalta a kétfrontos harcot, nem fogadta el a XIV. Lajos által felkínált kompromisszumot. A hadsereg jelentős részét a Balkánon hagyta, még mindig voltak tervek Konstantinápoly elfoglalására.

A második szakasz Musztafa Köprülü nagyvezéri kinevezését hozta.

Engedményeket tett a keresztényeknek, arra számított, hogy felhasználhatja a nyugati és a keleti kereszténység ellentéteit az oszmán uralom megerősítésére. Ekkor indult Thököly újabb támadása. 1690-ben az oszmánok visszafoglalták Vidint, Nist és Belgrádot, másfél hónap alatt, amire a nyugatiaknak egy évre volt szükségük. Már Bécs erődítésén dolgoztak, Musztafa azonban visszatért Konstantinápolyba. A következő évben pedig a vesztes zalánkeméni ütközetben maga is elesett.

A harmadik, kiegyensúlyozott szakaszban Badeni Lajos elhagyta a balkáni hadszínteret. 1695-ben II. Musztafa szultán személyesen vezette a sereget. A császári hadvezérek tehetségtelenek voltak. Fordulat csak Savoyai Jenő kinevezésével ment végbe. Ennek volt köszönhető a zentai győzelem (1697). A következő évben gyakorlatilag már nem folytak hadműveletek, viszont a császári hadseregben nagy összeesküvés készülődött a hadjárat felszámolása, dezertálás érdekében, de ezt leleplezték.

A karlócai béketárgyalásokon a konstantinápolyi angol és holland követ is részt vett, első ízben került sor ilyen európai közvetítésre. Oroszország csak fegyverszünetet kötött. Velencével elhúzódtak a tárgyalások, csak Lipót közbelépésére tarthatta meg Moreát. Egyébként béketárgyalásokra már 1688-ban és 1689-ben is sor került. A Habsburgok a magyar korona igényeire hivatkozva Bulgáriát is el akarták foglalni.

Végül is nagy háborúról van itt szó. Az elesettek száma háromszázezer volt, ebből százhuszonötezer oszmán részről. Az Oszmán Birodalom 180 évvel korábbi határai közé szorult vissza. A magyar kérdés viszont fennmaradt, a Habsburg-birodalom fennállásának végéig. A szerző itt újból felveti a felszabadító misszió kérdését. Úgy látja, hogy a balkáni lakosság a kezdeteknél csakugyan felszabadítókként üdvözölte a nyugati seregeket, csak idővel vált ellenségessé.

Mária Terézia egy ízben úgy nyilatkozott, hogy a Balkánon nincs mit keresni, ott csak gonosz görögök (vagyis ortodox vallásúak) vannak. Parvev szerint ez úgy is tekinthető, hogy Bécsben tisztában voltak vele, további hódításokra már nem képesek.

Ivan Párvev: Habszburgite i Oszmanszkata imperija v kraja na XVII vek. Konfliktát ot 1683–1699 g. (A Habsburgok és az Oszmán Birodalom a 17. század végén. Az 1683–1699. évi konfliktus) Isztorieseszki Pregled 1993. 49. évf. 1. sz. 3–20. 1.

Niederhauser Emil