Klió 1994/2.

3. évfolyam

KORA ÚJKOR

Daniel, H. Kaiser:

Városi háztartások a XVIII. századi Oroszországban

A történészek mindeddig úgy vélték, a kora újkori Európában az egyszerű családtípus (szülők + gyerekek) volt a jellemző, átlagosan öt személlyel (Peter Laslett és cambridge-i kutatócsoport ja). Az e felfogást ért bírálatok következményeként ma többen azt tartják, hogy Nyugat-Európában – a késői házasságkötés, a magas halandóság és egy új háztartás megfizethetetlen költségei miatt – valóban az egyszerű család volt az általános, ám Kelet-Európában és Ázsiában a korai házasodás és különböző kényszerítő anyagi körülmények inkább a kiterjedt és többnemzedékű családszerkezetet honosították meg (John Hajnal és P. Laslett újabb cikkei). A feltevések szerint Oroszországban szintén a nagy, komplex családok, háztartások domináltak legalább az iparosítás kezdetéig.

Az újabb kutatások ellentmondásos eredményeket hoztak felszínre Oroszországra vonatkozóan. Gondot okoz, hogy bizonytalan értékű források állnak rendelkezésre, vagy hogy a kimutatás okat bizonyos célzatossággal készítették, például az 1700 előtt készült összeírások az adófizető háztartásokat vették számításba, s így csak a felnőtt férfiakat jegyezték fel. Az ezek alapján (a férfiak számának megkétszerezésével) készült (egyáltalán nem megbízható) adatok azt mutatták, hogy az újkor elején Oroszország középső részén a paraszti közösségek háztartásaiban átlagosan 2,5–3,9 férfi élt, amelyből az következik, hogy az átlagos háztartás 5–8 személyből állt. Ezekből a töredékes eredményekből végül is az szűrhető le, hogy az eddig tanulmányozott vidéki közösségekben az egyszerű családtípus dominált a XVII. században Oroszországban.

Kevesen foglalkoztak viszont a kora újkori Oroszország városi háztartásaival, holott ehhez rendelkezésre állnak az orosz állam által készíttetett lakossági összeírások. Nagy Péter, néhány erélytelen próbálkozás után, 1710-ben az új tartományi közigazgatási rendszer bevezetéséhez elrendelte, vegyék számba a lakosságot, „... egyenként férfit és nőt, minden szolgát és dolgozó népet” „háztartásonként”. A korábbi, XVII. századi leltárakhoz képest az 1710-es cenzus kiszélesítette a számításba veendő társadalmi rétegek számát, mert most fel kellett tüntetni az eddigi paraszti és városlakó kategóriák mellett a városi szolgákat, és a városban állomásozó katonaságot is.

A felmérés nem volt igazán sikeres, és csalódást okozott, mert nem mutatta a várt lakossági létszámemelkedést. Ezért újabb népszámlálást rendeltek el 1715 decemberében. Ekkor a helyi hivatalnokoknak pontosan lajstromba kellett venniük minden információt Oroszország minden adófizetőjéről, férfiról, nőről, fiatalról, öregről egyaránt. A tulai cenzus például városrészenként haladt, felvette a papokat, kormányhivatalnokokat, ezután végighaladt az egyes utcákon. A családi feljegyzés rendszerit a legidősebb férfival indult, majd a feleség, a fiúk, a lányok következtek, ezután már minden más, a családdal együtt lakó személy, rokonok, unokák és nem rokon ott lakók. Feljegyezték a személyek életkorát is.

A hatóságok minden sürgetése, fenyegetése ellenére, azonban ez a felmérés is hiányos maradt, ezért 1721-ben még egyszer megkíséreltek számbavenni a lakosságot. E cikk szerzője ezekkel az 1710 és 1720 között keletkezett, és eddig alig feldolgozott népesség-nyilvántartásokkal foglalkozik, ezekből próbál képet nyerni tíz oroszországi város lakosságáról, családszerkezetéről, népesedési tendenciáiról. A tíz város: Ustyuzna, Uglics, Viatka, Zarajszk, Rjazany, Tula, Bjelev, Malojaroszlavec, Borovszk és Toropec. A városok különböző földrajzi, történelmi környezetben találhatók, a déliek például sokat szenvedtek a mongol támadásoktól, a nyugatiak, például Toropec és Bjelev, időről-időre litván uralom alá kerültek. Tula – eredeti szerepe szerint a krími tatárokkal szemben védő erődítmény – például elismerte I. Áldimitrijt, 1605-ben két év múlva Bolotnyikov foglalta el a várost, majd Sujszkij cár csapatai tartották ostrom alatt több mint három hónapig.

Tulajdonképpen egyik város sem számított nagynak, az azonban bizonyosnak látszik, hogy az 1618-as népösszeírási adatokhoz képest a XVIII. század elejére mindegyik város lakossága gyarapodott. Tula számított a legnépesebbnek 5300 adófizetőjével. A többiek 4, 3 és 1 ezer adófizetőnek adtak lakóhelyet.

A cikkíró a létszámok után a nemek arányát veszi számba. Mint várható, s amint a táblázatokból látható, az arányszámok a nők javára billennek, méghozzá az átlagosnál is erősebben (100 asszony mellett sokszor csak nyolcvan-valahány férfi élt). Ennek okai lehettek Nagy Peter cár háborúi, továbbá, hogy Péter idején e városokból is nagy tömegeket vittek kényszermunkára, elsősorban Szentpétervár építésére.

Mivel a népesség-nyilvántartást a kormány részére készítették, az adófizetők, a munkára és katonáskodásra kötelezettek felmérése céljából, ezért ezek a dokumentumok nem terjedtek ki a városok lakosságának egészére. Nem foglalkoztak például az adómentes nemesek háztartásaival, mely réteg a legfőbb haszonélvezője volt a cári adópolitikának. A nemesség létszámáról ugyan nincs biztos adatunk, de a becslések szerint az egész népesség 4-6 %át tehették ki, s a városokban ennél kisebb arányban élhettek.

Hiányoznak a képből a parasztok is. Ez a társadalmi osztály a népesség 80–90 %-át alkotta Oroszországban a XVIII. század elején, mivel azonban a parasztság vidéken élt, a szóban forgó városi cenzusok rájuk nem terjedtek ki. A városok népességének háromnegyed részét az úgynevezett városlakók, a poszádbeliek tették ki, ezekhez jöttek hozzá az egyházi emberek, hivatalnokok, földnélküli parasztok, háztartási cselédek, és más kisebb csoportok, esetleg, ha éppen hadsereg is állomásozott a városban, a katonák. A háztartások személyi átlaglétszáma a vizsgált városokban soha nem haladta meg a 7,2-t a XVIII. század elején, s az átlag 5,7 fő volt. Az alacsonyabb számot mutató orosz városok közel álltak tehát a kora újkori Anglia városi adataihoz, s a magasabb létszámú háztartások átlaga is csak igen csekély mértékben haladta meg hosszabb távon az angol átlagot.

Némely történészek feltételezték, hogy a cári adópolitika – azzal, hogy Péter uralkodása utolsó idejéig inkább a háztartásokra, s nem a bennük lévő személyekre rótta ki az adót – arra ösztönözte a lakosságot, hogy az adó elől menekülve inkább nagy családokba tömörüljön. A XVIII. század eleji cenzusok azonban azt mutatják, nemigen folyamodtak ilyenfajta csaláshoz az emberek, hiszen nem voltak nagyok a háztartások, sőt némely városban határozottan kis létszámúak voltak.

A háztartások lélekszámát inkább a szegénység formálta. Az adatgyűjtők külön csoportba sorolták az adófizetőket és az adó fizetésére képteleneket. Toropecben például a háztartások 25 %-a volt adómentes, „mert szegény volt..., mert Krisztus nevében tartották el”. Az adómentesség okait nem részletezik a felmérések, csak néhol derül ki, hogy gyerekekkel magukra maradt özvegyasszonyokról vagy béna, sebesült férfiakról van szó. Az azonban bizonyosan leszűrhető az 1710-20-as években készült népszámlálásokból, hogy az adómentes családok kisebbek voltak, mint az adófizetők (3,6, illetve 6,5 a két átlagérték).

A családok létszámát erősen befolyásolta társadalmi helyzetük, foglalkozási ághoz tartozásuk is. Az átlagos városi lakosok háztartásai sokkal népesebbek voltak, mint a katonai háztartások. Szintén alacsony létszámú háztartásokban éltek a papok, egyházi emberek, s többnyire az írnokok, hivatalnokok is.

Ami a családok típusát illeti, a XVIII. század eleji Oroszország városaiban az egyszerű család volt az általános (50,1 %). A kiterjedt családok aránya 12 %, s a többgenerációs háztartások az összesnek 33.8 %-át adták. A foglalkozási ágankénti vizsgálat azt mutatja, hogy éppúgy, mint a háztartások lélekszámánál, a háztartások összetételénél sem az egyszerűtől az összetett család irányába tartó mozgás, azaz nem az adó elől való menekülés szabta meg a tendenciát, hanem megint csak a társadalmi helyzet a mérvadó. Érdekes megfigyelés, hogy a XVIII. század elején az orosz városokban az összetett háztartási struktúra nem a szegények között volt elterjedt, hanem inkább a gazdagabbak körében. Az is kitűnik a felmérésekből, hogy az adómentes háztartások általában egyszerűbb szervezetűek voltak, mint az adózók; az adófizető városi parasztok kétszer annyi esetben éltek többgenerációs családban, mint adómentes társaik.

Abból a megállapításból, hogy a szegényebb rétegek gyakrabban éltek egyszerű családban, mint gazdagabb társaik, az következnék, hogy az adózás így volt kedvezőbb. Azonban Daniel Kaisernek azonnal a keze ügyében vannak olyan adatok, amelyek ellentmondanak e következtetésnek: egyrészt voltak nagy, összetett családok, amelyeknek igen magas adót kellett fizetniük – vagyis a nagy családokba tömörülés nem hozott adócsökkentést –, másrészt egy nagy létszámú rétegen, a fizikai munkát végzőkön belül egyformán fizettek adót azok, akik többgenerációs, és azok, akik egyszerű családban éltek.

A szerző végül megállapítja: a XVIII. század elején, Oroszországban nem a „kelet-európai” háztartástípusok domináltak. Szerény méretű, egyszerű családokban éltek az emberek, nagyon hasonlókban azokhoz, mint amelyekről eddig azt gondolták, egyedül Nyugat-Európára jellemzőek. Ugyanakkor a kiterjedt és a többgenerációs családi háztartások szintén jelen voltak ebben a társadalomban, azonban inkább a tehetősebbek körében, s csak ritkán a szegényeknél.

Mindezek fényében a Nagy Péter előtti időkről eddig forgalomban volt általánosításokat újra át kell gondolni. Nem annyira az adóval kapcsolatos megfontolások befolyásolták a háztartások összetételét, mint inkább a foglalkozás és a társadalmi differenciálódás. A nagyobb, összetettebb háztartások a gazdagabb városi rétegeknél fordultak elő jelentősebb mértékben, míg a szegények, betegek, sérültek szerényebb, egyszerű családokban éltek. Nem egyedülállóak tehát a nyugat-európai tapasztalatok (csak sajnálhatja az ember, hogy a szerző nem közölt korabeli nyugat-európai népességi, családszerkezeti adatokat; ezek teljesebbé tették volna a képet. A másik fontos megállapítása a cikkírónak: az orosz városokról fent leírt kép drámaian különbözik a vidéki Oroszország paraszti közösségeire jellemző nagy, többgenerációs családmodelljétől.

Daniel H. Kaiser: Urban Household Composition in Early Modern Russia. (Városi háztartások a 18. századi Oroszországban) Journal of Interdisciplinary History, 23. évf. 1. szám, 1992. nyár, 39–71 p.

Fodor Mihályné