Klió 1994/2.

3. évfolyam

KORA ÚJKOR

Uram, bocsáss meg nekik,

mert tudják, hogy mit tesznek

Karl Kraus

Marcin Jerzy Witan:

Jean Calas pere

(A XVIII. századi francia vallási intoleranciáról)

1762. március 9-én Tolouse városi parlamentje Jean Calas helybeli polgárt, fia meggyilkolása miatt kerékbetörésre és máglyára ítélte. A bíróság véleménye szerint a protestáns hitű vádlott azért akasztotta fel Antoine nevű gyermekét, hogy megakadályozza áttérését a katolikus hitre. Az apa a gyilkosságot állítólag feleségével, másik fiával, annak barátjával és a szolgálóval együtt követte el. A vád kétes tanúk kétes vallomásain alapult. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy az öreg, beteges ember képtelen lett volna felakasztani a huszonnyolc éves fiatalembert – legalábbis dulakodás nélkül –, márpedig Antoine boncolási jegyzőkönyve semmilyen testi sérülésről nem tesz említést. Ráadásul az ügyben érintettek vallomása teljesen egybehangzó volt: azon a bizonyos tragikus napon – 1761. október 13-án – együtt vacsoráztak. Vacsora után a szemmel láthatóan rosszkedvű Antoine elhagyta a szobát. Egy idő múlva a másik fiú (Pierre) kikísérte barátját (Lavysse-t), így találtak rá Antoine holttestére. Azonnal fellármázták a család többi tagját, orvosért és a bíróságra rohantak. Bár az áldozat nyakán kötél nyomai éktelenkedtek, a családtagok kezdetben azt állították, hogy Antoine-t a földön találták, tehát nem önkezével vetett véget életének. A korabeli viszonyok ismeretében hazugságuk érthető: törvény írta elő, hogy az öngyilkosok meztelen holttestét egy lovak által vonszolta rácson a város szélére kell vinni. Szokás szerint ilyenkor az utca népe szidalmakkal illette és kövekkel dobálta a szerencsétlen halottat és családját. Ráadásul Calasék katolikusok között élő hugenották voltak...

A per nyilvánvaló megcsúfolása a jognak és igazságosságnak. A halotti bizonyítványt meghamisították, a tanúknak tudtára adták, milyen vallomást várnak tőlük. Az ítéletet eltitkolták, és soha nem hirdették ki. Mindössze az egyházi bíró moritóriumát olvasták fel a templomok szószékeiről – egyházi átokkal sújtva az ügyről fecsegőket. A bírák fanatikus an, a tényeket eltitkolva terjesztették a „hite miatt meggyilkolt” hős verzióját.

A protestáns ifjú Calasnak egyébként esze ágában sem volt katolikus, hitre térni. Ilyen szándékáról mindenképpen tudott volna a katolikus szolgáló es a szintén katolikus harmadik fiútestvér. Nem létező bizonyítékok alapján a halottat a katolikus egyház mártírjának nyilvánították, és díszes temetésben részesítették. A nép szentnek tartotta és imádkozott lelki üdvéért.

A látszat ellenére az ítéletet a bírák nem egyhangúan hozták meg. Tizenhárom bíró közül hét szavazott az apa kivégzése mellett. A valóságban a vád nem rendelkezett kellő bizonyítékokkal, a bírák beismerték, hogy nem biztosak benne történt-e bűncselekmény. Abban reménykedtek, hogy a megkínzott vádlott majd beismerő vallomást tesz, és elárulja cinkosai nevét. Vajon mit érezhettek, amikor Jean haláltusája alatt is ártatlanságát ismételgette, és kérte Istent bocsásson meg gyilkosainak. Hogy lehet, hogy a bírákban fel sem vetődött: miért ölte meg az apa hite miatt fiát, amikor jól megfért a szintén katolikus Loudvikkal, és miért vált cinkostárssá a gyilkosságban a buzgó katolikus szolgáló, ha egyszer Antoine katolikus hitre szeretett volna térni? És mi lett volna Lavysse indítéka?

A tények a vádlottak ártatlanságát bizonyítják. A bíróság, mint említettük, bűnösségük mellett tört kardot, de egyedül az apát ítélte halálra. Az anyát, a cselédet és Lavysse-t elengedték, Pierre-t száműzték. Ezt a minden szempontból igazságtalan és logikátlan ítéletet azonban nem tarthatjuk pusztán tévedésnek, vagy a lelkiismeretlen bírói gyakorlat következményének. Ugyanis egyáltalán nem az volt a fontos, milyen körülmények között halt meg Antoine. Azért ítéltek halálra egy ártatlan embert, mert nem a XV. Lajos által képviselt abszolút monarchia vallását gyakorolta.

Már XIV. Lajos uralkodása alatt, 1685-től „állami programmá” vált a vallási intolerancia. A hugenották válaszút előtt álltak: vagy elkergetik őket, vagy átkeresztelkednek. Vallásuk további gyakorlásáért gályarabság vagy halál járt, nem űzhettek számos mesterséget, gyermekeiket elvettek tőlük, és A Hit Terjesztésének Házaiban nevelték őket. A vallási üldöztetések hol gyengültek, hol pedig újra fellángoltak. XV. Lajos uralkodásának végén a vallási fanatizmus és üldöztetések fémjelezték, különösen Tolouse környékén, ahol a protestánsok kisebbséget alkottak. Az intoleranciát, amely ugyanazon uralkodó alattvalóit fordította egymás ellen – Voltaire szerint – a klérus szította. Tolouse-ban rendszeresen megemlékeztek a hírhedt Szent Bertalan-éjszakai vérengzés évfordulójáról (1572. augusztus 23-24. éjszakán több ezer hugenottát gyilkoltak meg), holott Párizs hivatalosan már betiltotta ezt az „ünnepet”. A város százévenként különösen ünnepélyes körmenettel demonstrálta ortodox katolicizmusát.

Mint a legtöbb éles nemzeti, nemzetiségi vagy vallási konfliktusban, itt is nagy szerepet kaptak a burkoltan jelentkező gazdasági érdekek. A hugenották szerint a munka által történő anyagi gyarapodás Isten által ránk bízott kötelesség, a gazdagság pedig e munka méltó jutalma. Éppen ezért a hugenották általában szorgalmasabbak és tehetősebbek voltak a „pápistáknál”. Mindehhez tegyük hozzá, hogy XV. Lajos uralkodásának idejét elsősorban nem a gazdasági stabilitás jellemezte. A franciák elvesztették korábbi biztonságérzetüket, és élénkebben reagáltak az őket körülvevő valós és vélt veszélyekre, többek között a vallási szférában jelentkező „másság” problémájára. A bírák és hivatalnokok gyakran megszegték a törvényelőírásait. Voltaire a felvilágosodás szellemében következetesen küzdött a Franciaországban uralkodó bírósági túlkapások, a kerékbetörés, az elevenen megégetés és egyéb tortúrák ellen, amelyek a büntető gyakorlatban bizony mindennaposak voltak. A bajokat betetőzte, hogy a hivatalukhoz rendszerint pénzért jutó bírósági tisztviselők nem értettek munkájukhoz. A hugenottákat érintő különösen súlyos és kegyetlen ítéletekben azonban az irántuk táplált vallási gyűlöletnek jutott a fő szerep.

Jean Calas története a véletlennek köszönhetően maradt ránk, sőt, váratlan fináléval zárult. A száműzött Pierre Genfben elpanaszolta Voltaire-nek családja szerencsétlen sorsát. Voltaire szívós közbenjárására a párizsi Parlament 1765. március 9-én ünnepélyesen rehabilitálta Calast.

Marcin Jerzy Witan: Sprawa Jana Calasa (o nietolerancji religijnej we Francji) [Jean Calas pere (a XVIII. századi francia vallási intoleranciáról)] Mówia Wieki 1993/11. (414.) 30–31. o.

Nagy László Kálmán