Klió 1994/2.
3. évfolyam
XIX. SZÁZAD
Hellmut Seier:
Bismarck és a
kor áramlatai
Hellmut
Seier tanulmányának célja a három legfrissebb Bismarck-életrajz és egy
Bismarck-ülésszak előadásait összefoglaló kötet e1emző ismertetése. A három életrajz:
Ernst Engelberg kétkötetes munkája,[1] Otto
Pflanze háromkötetes könyve[2] és Franz
Herre a nagyközönségnek szánt népszerűsítő életrajza.[3] A
tanulmánykötetet Johannes Kunisch szerkesztette.[4]
Seier
abból indul ki, hogy a Bismarck-témában gyökeresen újat már nem lehet mondani.
Száz év kutatás után az adatok, tények teljesen föltártak. A megítélés
változott az idők során, de mára az is letisztult, a szélsőségektől mentessé
vált. Az első harminc év kritikátlan hősideálja az 1. világháború után
elhomályosult, minthogy a Bismarck által alapított birodalom és császárság
rövidéletűnek bizonyult. Bismarck megítélésének mélypontja Erich Eyck liberális
szellemű verdiktje volt, amely sokkélményt jelentett az egyetemi előadótermek
hallgatósága számára a II. világháború után.[5] Az
általa kiváltott viták eredményeképpen reálisabb és pozitívabb lett a
Bismarck-kép, és a személyér övező mítosz sem tért vissza. Az ennek megfelelő
szintézis megszületése azonban váratott magára. Az 1970-es években
generációváltás következett be, de az új generáció „Strukturgeschichtét” és
negatív teleológiát hozott, amely nem sok teret engedett a jövőre való
nyitottságnak és konstruktív törekvéseknek, így nem volt alkalmas a reális
szintézis megalkotására. Lothar Gall vállalkozott a feladatra 1980-ban.[6] Seier
Lothar Gal könyvét szkeptikus alaphangú, de kiegyensúlyozott értékelésnek
tartja.
A
Lothar Gall könyvének megjelenése óta eltelt, közel 15 évben megnőtt és
sokirányúvá vált a Bismarck-szakirodalom. Az anyag bőséges, az elemző számára
sok kérdés vetődik fel – mondja Seier -: az első, hogy mik a vitakérdés ek, és
ezek az 1980-as állapothoz képest miben mások; a Bismarckprobléma-csomópontjaihoz
– nevezetesen, hogy Bismarck életműve távlatilag sikeresnek tekinthető-e, hogy
acél és az eszköz, a szándékozott és az elért, a tradíció és a haladás hogyan
viszonyultak a korszellemhez – mit mondanak.
Az
új megközelítés, Seier szerint, elsősorban nem új forrásokat jelent – a levéltári
kutatások fontosságáról egyébként, láthatóan nincs nagy véleménnyel -, hanem az
új eredmények az ismert anyagok átgondolásával születnek, új
kérdésfeltevésekkel, a dimenziók változásával. A napi politika alakulása – a
hidegháború megszűnése és Németország újraegyesítése nem maradhatott
hatástalan a Bismarck-problémákkal foglalkozó történetírásra sem.
A
hosszas historiográfiai bevezetés után itt jut el Saier Ernst Engelberg
könyvéhez, amelyet megítélése szerint ugyancsak a hangsúlyváltások jellemeznek.
Engelbergről elöljáróban elmondja, hogy „1909-ben született öreg kommunista”,
„Nemzeti Díjas” (NDK állami kitüntetés), és „az NDK történetírásának nesztora”.
Könyvét alapvetően pozitívan ítéli meg. Fontosnak tartja, hogy az 1990-es
kiadás szerkezete megváltozott a 85-öshöz képest, kevesebbet foglalkozik
Bismarck ifjúkorával és családi körülményeivel, nem szentel olyan nagyrészt a
diplomáciai missziókban eltöltött éveknek és ezzel arányosan jelentősen többet
ír a birodalomalapításról és az 1871–90 közötti politikájáról.
Az
1985-ös kiadásról gunyorosan állapítja meg, hogy idézetek „díszítik”,
„szerencse által támogatott leletek” családi és baráti levelezésekből, a
„szemmel láthatóan kimeríhetetlen” friedrichsruhi állagokból, magdeburgi és
greifswaldi aktákboi, és az Engelberg számára elsőként betekinthető moszkvai
Gorcsakov-papírokból. Az egész könyv arra van kihegyezve – írja Seier , hogy a
nemzetállam megalapítása „felülről jövő forradalommal történt” és „a
nemzetálIam megalapítását borussophil és osztálypolitikai buzgalommal ünnepli”.
Ebben a tekintetben az 1990-es kötetet tartózkodóbbnak látja, amely kevésbé
kihegyezett, nem annyira bőséges, az életrajzi adatokban spórolós,
ideológiailag visszavonulóban van. Az anyag egységesebben elosztott, az 1870-es
éveknek alig szentel többet, mint az 1880-asoknak. A kül- és belpolitika is
nagyjából egyensúlyban van. Viszont a személyes részeket nagyon
összeszorította, ellenben „messze utakon kígyóztatja a nehezen áthatolható
aktákat az úttalan Balkánbozóton át”, és zömében úgy, mintha államközi
diplomáciatörténetet írna és nem egy államférfi életrajzát. A mérleg azonban,
amit Engelberg megvon, hogy a bismarcki békeőrzés politikája biztosította a
birodalomalapítást, és részletesen lehetővé tette a haladást is, már eltér a
tankönyvi szentenciáktól.
Seier
kimutatja, hogy Engelberg történeti-ideológiai alapállása nem változott:
hegeliánus, dialektikus és materialista. A tanulmány gerincét ezeknek a
világnézeti, szemléleti kérdéseknek a boncolgatása alkotja. Engelberg könyvéről
írt fejtegetéseinek végső kicsengése abszolút pozitív, Seier a megítélésbeli
különbségek ellenére tiszteleg Engelberg szakértelme előtt.
Otto
Pflanze, Engelberghez hasonlóan, hallgató kora óta foglalkozik a
Bismarck-témával. Így évtizedek munkája fekszik könyvében, amely elsősorban a
birodalomalapítás és korai császárság időszakához nyújt újat. Részben
történetpszichológiailag szembesíti Bismarckot a saját belső formálódásával,
részben pedig a motivációk és a döntések felől az általa létrehozott művel és
annak hátterével. Kiemelten foglalkozik a „szükségszerűség” és a döntési
„szabadság” kérdésével, de a legjobban a bismarcki hatalomgyakorlás módszere és
funkciója izgatja.
A
könyv olvasmányos, könnyen áttekinthető, apró fejezetekre tördelt, részenkénti
összefoglalásokat tartalmaz – mondja Seiler. Az első kötet zömében régen
publikált forrásokon alapszik, és csak igen kis részben egészítette ki Pflanze
új levéltári anyagokkal. Kronológiailag 1871-ig terjed. A második kötet az
1870-es évek, a harmadik 1880-nal kezdődik. Ezek markánsan belpolitikai
megközeIítésűek, és nagyon sok közigazgatási aktát tartalmaznak.
Engelberg
munkájával összehasonlítva kevesebb levéltári anyagot dolgoz fel.
Tulajdonképpeni témája a birodalomalapítás, a birodalom őrzése és az alapító
maga. Pflanze történeti keretek közé helyezi ezeket a kérdéseket, amelyeket a
porosz tendenciák és tradíció oldaláról vizsgál.
Pflanzeval
ellentétben Franz Herre nem sokat törődik azzal, hogy munkája részletekbe
menően pontos legyen. Herre tapasztalt rádiós újságíró, aki már több ilyen
rövidebb lélegzetű politikuséletrajzot írt. Bismarck-életrajza ujjgyakorlat,
ugyanakkor azonban a történettudomány legújabb eredményeinek tükröződése. Franz
Herre szemében Bismarck nem az az államférfi volt, akinek ő saját magát
tartotta, aki csupán kihasználta korának lehetőségeit, hanem a „nagy ember”,
aki a körülményeket megragadta és irányította, röviden szólva
„birodalomkovács”, „előütő kalapáccsal”. Herre előszeretettel alkalmaz ilyen
újságírós megfogalmazásokat, amelyek időnként terminológiai pontatlanságokhoz
vezetnek. A közölt adatok és idézetek azonban általában pontosak és nagy
szakirodalmi ismeretet árulnak el. Seier megfogalmazása szerint Franz Herre
könyve; történeti házikosztot nyújt, táplálóan megfőzve és borssal fűszerezve”.
A
tanulmánykötet, amely tizenhét előadás szövegét foglalja magában, egy 1990
augusztusában tartott berlini szimpózium anyaga. A szimpóziumnak többek között
a Porosz Történeti Bizottság volt a rendezője, és az apropót az a kiállítás
szolgáltatta az ülésszakhoz, amelyet a Német Történeti Múzeum Bismarck
menesztésének 100. évfordulója alkalmából rendezett. A tanulmányok tematikája
széleskörű politikai problémák, Németország politika, alkotmánykérdések,
külpolitika, szociális kérdések, gazdaság, sajtó, ideológia, művészet és
történetírás. Az előadók a legismertebb Bismarckkutatók Németország mindkét
feléből, köztük maga Hellmut Seier is.
Seier
szerint az előadások zöme a történettudomány addigi eredményeit összegezte,
újszerűt közülük kevés tartalmaz. Így például Eberhard Kolb kétségbe vonta,
hogy Bismarck egyértelműen a „kisnémet” megoldás híve lett volna. Klaus
Hildebrandt szerint 1871 után Bismarck külpolitikájának nem volt reális
alternatívája, a parlamentalizálás a külső expanziót inkább elősegítette,
mintsem gátolta volna; Hans Boldtnak az a következtetése, hogy az általános
választójog a parlamentalizálás esélyeit inkább csökkentette, mint növelte
volna, Seier szerint különösen konstruktív; Winfried Baumgart Bismarck
gyarmatpolitikájával kapcsolatban a „Gladstone-szindrómát” és ezzel a várható
német trónváltozást emelte ki; Gregor Schöllgen szerint pedig a német keleti
politika egyáltalán nem volt olyan önzetlen és tétlen, mint arra Bismarck
szavai, az „egy pomerániai gránátos csontjait sem szabad feláldozni!”
következtetni engedne.
A
többi tanulmány színvonalával Seier kevéssé elégedett. A legrosszabb
véleménnyel Heinz Wolternek a forradalom problémájáról szóló előadásáról van,
„amelyből mindenki számára érthető, hogy az NDK-történetkutatás 1990-ig milyen
kevéssé tudott elszakadni a régi nyelvcsapásoktól- eltérőn Engelbergtől”.
Mérlegelve
az elmondottakat, Seier arra a végkövetkeztetésre jut, hogy változatlanul
hiányzik a korszellemnek megfelelő szintézis, amely meg tudná haladni
kérdésfeltevéseiben Lothar Gall 1980-as munkáját. A kérdések pedig, amelyek
megválaszolatlanok maradtak, szerinte a következők: 1. Milyen volt a német
nemzetállam megalakulásának tendenciája, annak kiterjedése és profilja? 2. Az
új birodalom hogyan volt beilleszthető környezetébe, Európába, és milyen volt
az európai állása? 3. A birodalom fejlődésének csírái, amelyeket Bismarck
ültetett el, valamint az általa alapított intézmények mennyire voltak képesek
funkcióváltásra, vagyis milyen volt a birodalom életképessége?
Helmuth
Seier: Bismarok und „Strom der Zeit”. Drei neue Biographien und ein Tagungsband
(Bismarck és a kor áramlatai. Három új életrajz és egy ülésszak) Historische
Zeitschrift, 1993. június, 689–709. p.
Kazári Mónika