Klió 1994/2.
3. évfolyam
XX. SZÁZAD
Boris Fausto:
A Sao Paulóba
irányuló bevándorlás historiográfiája
A
brazil Editora Sumaré kiadó ezzel a kis kötettel indította azt a sorozatát melynek
egyes darabjai a Sao Paulo Államba irányuló bevándorlás kérdésévei foglalkoznak
az 1880-1960 közötti időszakban.
A
hetvenes évek végétől kezdődően Brazíliában egyre inkább előtérbe kerültek a
társadalomtörténeti, szociológiai kutatások, ezen belül pedig fokozatosan az
„informális társadalom”, illetve a hétköznapi emberek életének, történetének
vizsgálatára helyeződött a hangsúly. Így sok tanulmány született olyan témában,
mint pl. a munkásság vagy az agrárnépesség mindennapjai; a nők helyzete, helye
a brazil társadalomban; a városi lakosság sorsa; a nyomortelepek – a favelák –
élete; vagy éppen a prostituáltak társadalmi helyzete, szerepe. Ebbe a
tendenciába illeszkedett a brazil történeti kutatás ma már klasszikus ágának, a
bevándorló csoportok vizsgálatának kibontakozása is. E tanulmányok között, a
kilencvenes évek első felében a Boris Fausto kötetével induló sorozatnak az ad
különös jelentőséget, hogy olyan etnikai csoportokat (arabokat, örményeket,
zsidókat stb.) állít a középpontba, melyeket a történeti irodalom azelőtt
elhanyagolt.[1]
Más
szempontból is érdekes ez az IDESP[2]
kutatásait közreadó vállalkozás. Míg korábban a bevándorlók sorsának elemzése
jórészt azok agrármozgalmaihoz kapcsolódott, addig az említett sorozat célja,
hogy az immigrációkutatást az ipari-városi társadalmi fejlődéshez kösse.
Boris
Fausto is a már említett szempontoknak megfelelően szelektál
historiográfiájában. Munkája két részre tagolódik. Az első fejezet a társadalmi
mobilitással, míg a második az integráció, illetve a kulturális sokszínűség
témakörével foglalkozó művekről ad áttekintést, főként az 50-es évektől
kezdődően napvilágot látott publikációkról, doktori értekezésekről. Ezek pontos
adatait a kötet végén lévő bibliográfiában találjuk. A brazil kutatási
eredmények mellett gyakran találunk argentin párhuzamokat is. E két latinamerikai
ország történetében egyaránt meghatározó szerepet játszottak a bevándorlók.
Igaz, a brazilok és az argentínok különböző irányból közelítették meg az
immigráció kérdéskörét. Míg az előbbiek a rasszok viszonyaira, keveredésére
helyezték a hangsúlyt; addig az utóbbiak elsősorban azt vizsgálták, hogy milyen
szerepe volt az európai, bevándorlóknak, mint a modernizáció fő mozgatóinak
abban a folyamatban, mely a tradicionális Argentínát modern társadalommá
változtatta.
Az
amerikai kontinens népességének jellemzése kapcsán két, gyakran egymással
szembenálló nézettel találkozhatunk a szakirodalomban: az olvasztótégely
(melting pot) elmélettel és a multikulturális elvvel. Ez a helyzet Brazília
esetében is, írja Fausto, rámutatva arra, hogy az utóbbi, az újabb keletű
felfogás, még nem érvényesül kellőképpen az immigrációkutatás területén.
Sao
Paulo államban egy úgynevezett „új társadalom” kialakulásának lehetünk tanúi a
századfordulótói kezdődően, amelyet a brazilok és a bevándorlók leszármazottai
együtt alkotnak. Az 1800-as évek utolsó harmadától, a rabszolgamunka fokozatos
visszaszorulása és a kávékonjunktúra következtében egyre több külföldi telepest
vonzottak a monokultúrás ültetvények. A tömeges bevándorlás első hullámával
döntően agrárnépesség került Brazíliába.
Fausto
kötetének első fejezete azokat a kutatási eredményeket foglalja össze, melyek a
bevándorlók városba áramlásának folyamatát kísérik figyelemmel. Azt is
vizsgálja, hogy mi jellemezte az így kialakult városi-ipari munkásságot pl. a
letelepülés módja, a szakértelem, a rétegződés, az újabb bevándorlókkal való
kapcsolat, vagy éppen a munkásmozgalmi szervezhetőség, ideológiai
befolyásolhatóság szempontjából. Korábbi nézetek szerint a bevándorlás
történetében létezett az erős közösségi szellemmel áthatott „aranykor”. Fausto
ezzel szemben arra a következtetésre jut, hogy a brazíliai bevándorlókat mindig
is gyenge etnikai- és osztályhűség jellemezte, s a legfőbb céljuk kezdettől
fogva az volt, hogy „megcsinálják a szerencséjüket”, tehát egyénileg
boldoguljanak új hazájukban.
A
városba áramlással vetődik fel az asszimiláció, illetve a különböző hagyományos
kultúrák megőrzésének kérdése. Ezzel a témakörrel a kötet második része
foglalkozik. Itt találjuk a bevándorlók szervezeteivel, iskoláival újságaival,
egyházaival foglalkozó kutatások áttekintését csakúgy, mint a politikai életben
való részvételükre, vagy az őket sújtó diszkriminatív intézkedések történetére
vonatkozó megállapításokat. Fausto úgy véli, hogy sokak állításával
ellentétben, Brazíliában igenis érvényesült/érvényesül bizonyos előítélet, sőt
diszkrimináció faji vagy etnikai alapon. A társadalmi státust meghatározó tényezők
között azonban ez önmagában sohasem volt olyan erős, hogy megakadályozhatta
volna a bevándorlókat a társadalmi felemelkedésben, vagy abban, hogy Sao Paulo
– illetve bármely más brazil állam – társadalmának alakítóivá legyenek.
Kötete
lezárásaképpen Boris Fausto a további kutatási irányokról fejti ki véleményét.
Fontosnak tartja a bevándorlók és az anyaországok történetének párhuzamos
vizsgálatát (pl. az elvándorlást kiváltó körülményeket, vagy a kivándorlottak
szülőföldhöz való viszonyát stb.). Hangsúlyozza az etnikai csoportok sorsával
foglalkozó összehasonlító elemzések szükségességét is. A szerző szerint az
említettek feltárásával teljesebbé tehető a Sao Paulo államba irányuló
bevándorlás historiográfiája.
Boris
Fausto: Historiografia da Imigracáo para Sao Paulo (A Sao Paulóba irányuló
bevándorlás historiográfiája). Sao Paulo, Editora Sumarc – Serie Imigracáo,
1991.
Szilágyi Ágnes Judit