Klió 1994/2.

3. évfolyam

XX. SZÁZAD

Hipólito de la Torre Gómez:

Az Ibériai-félsziget országainak kapcsolatai (1931–1936)

Nem véletlen, hogy éppen az egyetemi levelező oktatás spanyol országos központjának (U. N. E. D.) extremadurai regionális központja vállalkozott a portugál–spanyol viszony jelzett időszakának bemutatására. A tartomány ugyanis, mint határvidék, elsősorban volt érdekelt és érintett a két ország kapcsolatainak mindenkori alakulásában.

Nem ismeretlen, de kevésbé végiggondolt tény, hogy Spanyolország és Portugália politikai ciklusai a 20. század nagyobb részében szinte állandó aszinkronitásban voltak. Az 1910. október 5-én lezajlott portugál forradalom liberális és laikus köztársaságot teremtett, amelyet a spanyol monarchia potenciális veszélyforrásnak tekintett, míg a portugál kormányzat saját monarchista ellenzékének a támaszát látta a madridi kormányban. Fokozta a portugálok veszélyérzetét az 1923. szeptember 13-án létesített Primo de Rivera-féle diktatúra.

Változott a helyzet 1926 májusától, amikor Gómes de Costa tábornok katonai puccsa nyomán a portugál jobboldal a spanyolországihoz sok tekintetben hasonló, mind zártabbá váló diktatórikus rendszert alakított ki. A kapcsolatok enyhülése azonban nem tartott sokáig. A spanyol diktatúra 1930. januári, majd a monarchia 1931. áprilisi bukása után ezúttal Spanyolországban alakult hangsúlyozottan laikus, sőt antiklerikális polgári köztársaság. Ennek nyomán a portugál diktatúra üldözött ellenzékének emigránsai előszeretettel vették igénybe a befogadásukra kész második Spanyol Köztársaság vendégszeretetét; innen áramoltatták diktatúra ellenes propagandájukat elhagyott hazájukba.

De la Torre Gómez érdeme, hogy a két ország kapcsolataiban mutatkozó feszültségeket nem kizárólag a politikai ciklusok eltéréseire vezeti vissza. Emellett nagy szerepet tulajdonít az „ibérizmus” és az „antiibérizmus” ellentétének is. A spanyol politikában ugyanis a különböző előjelű politikai rendszerek hajlottak arra, hogy a félsziget fejleményeit összefüggő folyamatként, magát a félszigetet pedig egységes földrajzi-gazdasági és politikai entitásként értelmezzék. Ez viszont gyanakvást és aggodalmat keltett az Ibériai-félsziget aránytalanul kisebb luzitán államában. A portugálokban mindmáig meglepően élénk annak a hatvan évnek az emléke, amikor (1580 és 1640 között) II. Fülöp trónutódlása révén a portugál államot Spanyolországhoz csatolták és (különösen III. Fülöp, illetve Olivares helytartó évtizedeiben) önkényuralmi eszközöket is igénybe véve kormányozták. Ez a történelmi kitérő, amelynek az 1640. decemberi lisszaboni felkelés és a portugál Branca-ház uralomra kerülése vetett véget, megkerülhetetlen tapasztalatként szívódott föl a portugál politikai tudatba. Annál inkább, mert emlékeztető injekcióként erősítette ezt a gyanakvást az az 1801–1808-as spanyol–francia kísérlet, hogy Portugáliát Napóleon égisze alatt felosszák.

De la Torre könyve a címében jelzett problémakört két időszeletben már korábbi könyveiben feldolgozta. (Antagonismo y fractura peninsular. Espana-Portugal 1910–1919. Espasa-Calpe, Madrid 1983., illetve Do'perigo espanhol' á amizade peninsular. Portugal-Espanha 1919–1930. Estampa, Lisboa 1985.) Az 1931–1936-os időszakot három szakaszra bontva vizsgálja, a kor diplomáciai jelentései alapján, amelyekből a kötet végén bő válogatást közöl.

Az első, 1931 áprilisától 1933 októberéig tartó periódust, amelyben a Spanyol Köztársaságot a republikánus-liberális polgárság és a szocialisták kormányozták, „A Spanyol Köztársaság titkos háborúja” címmel tárgyalja. Kiderül: a portugál kortársak egy része az események szerencsétlen, talán nem is egészen spontán összjátékát látta abban, hogy mindössze tíz nappal a madridi április 14-i republikánus fordulat előtt republikánus katonai-politikai lázadás robbant ki Madeira portugál szigetvilágában amely utóbb az Azori-szigetekre és Portugál Guineára is kiterjedt. Ezt a lázadást csak közel egy hónapos harc után sikerült elfojtani. A szerző különösen súlyosnak tartja, hogy „a félelmetes Spanyol Köztársaságot éppen az autoriter rendszer kiépülési és megszilárdulási folyamatának a kellős közepén kiáltják ki, és erre különösen súlyos és hosszan tartó diktatúraellenes felkelés tetőpontján került sor”.

A portugál aggodalmak forrása – a több mint hetven oldalon sorakozó követi jelentések tanúsága szerint – csak részben a Spanyol Köztársaság valósága. Legalább ilyen fontos az a szemüveg, amelyen át a spanyol eseményeket Lisszabonban szemlélték. „A köztársaságot – írja a berni (korábban madridi) követ jelentése – nem a polgári és szabadelvű demokrácia eszméitől áthatott intellektuális elit kiáltotta ki. Nem. A köztársaságot a szocialisták, a kommunisták, az anarchisták és a szindikalisták együttese hozta létre, az április 12-i szavazás által megerősítve.” Persze, ha tudjuk, hogy a kommunisták száma akkor legfeljebb néhány százra rúgott, hogy ezek sem tekintették saját ügyüknek a köztársaságot, hanem a burzsoázia belső magánügyének, osztályelnyomó rendszernek, az erősebb anarchisták pedig olykor terrorba is átcsapó, ádáz harcot vívtak ellene, az ábrázolás elég önkényesnek tetszik.

De la Torre könyve tulajdonképpen nem a dokumentumok és a korabeli spanyol, illetve portugál diplomáciai tevékenység kritikus analízisét nyújtja. Inkább ezek szellemiségének, politikai reflexióinak lehetőség szerint teljes ábrázolására törekszik. Elsősorban azokat a mozzanatokat sorakoztatja föl gondosan, amelyek alkalmasak voltak rá, hogy a kor portugál elitjében a „spanyol veszély” érzetét keltsék.

A második, a félszigeti kapcsolatok szempontjából oldódást hozó periódust a szerző az 1933 novembere és 1936 februárja közötti, több mint két évben határozza meg „Békés közjáték” címmel. Ez az időszak, amelyet a spanyol történetírás általában „két fekete év” (biento negro) megjelöléssel tárgyal, Spanyolországban a konzervatív és kasztíliai-centrista ellenreformok kora – eleinte alkotmányos keretben. A „félszigeti” enyhülést előmozdítja a két kormányzat egymáshoz közelítő értékorientációja, még ha Spanyolországban a jobbratolódás parlamenti keretek között zajlott is. Ebben az időszakban elhalkultak a két állam föderációjáról szőtt korábbi tervek, és fölvetődött – hivatalos körök által is támogatva – megnemtámadási szerződésük lehetősége is. Sőt: a spanyol kormány kifejezi hajlandóságát politikai és gazdasági barátsági szerződés aláírására is, „a portugál kormány által előnyben részesített formában”. A szerződés azonban késlekedett. A portugál vezetés ugyanis – állapítja meg a szerző – csak az 1934. októberi forradalmi próbálkozások határozott leverése nyomán szerzett bizonyságot a Spanyol Köztársaság „ellenforradalmi irányú eltolódásáról”, és csak ez után kezdett hitelt adni Madrid „mosolyoffenzívájának”.

Ez a késedelem nagy jelentőségre tett szert. A folyamatot ugyanis 1936 februárjában megszakította a spanyol baloldali pártszövetség választási győzelme. Itt kezdődik „A béke lehetetlen” címmel tárgyalt rövid, mindössze öthónapos szakasz. „A portugál diktatúrának – írja a szerző – már annak a puszta gondolatára is égnek áll a haja, hogy a baloldaliak visszatérhetnek a hatalomba.” Ráadásul javában dúltaz olasz–etióp háború, s nem volt kizárható, hogy ez nemzetközi konfliktussá szélesedik. S nem volt elég fenyegetés „a radikális polgári köztársaság és Manuel Azafia kormányának demokratizáló törekvése”, ezzel párosult „ezek kifejezett szövetsége a szociális forradalom erőivel”.

Ebben a periódusban nem elsősorban 'az ibérizmus spanyolországi megjelenése ijeszthette a portugál kormányzatot; inkább az a nagyarányú kapcsolatbővülés. amely a két állam baloldali csoportjai, elsősorban a mindkét országban erős anarchisták félszigeti együttműködése formájában veszélyeztetett. Közli a szerző Salazarnak a cenzori hivatalhoz küldött utasítását, amely elrendeli: ezúttal „a sajtó kapjon szabad kezet a Spanyolországban dúló káosznak és erőszaknak az ábrázolásában!” Igaz: spanyol részről maga Azafia elnök nyilvánította ki a portugál követnek, hogy a spanyol kormánynak szándékában áll folytatni a baráti kapcsolatépítést. Mégis érzékelhető volt, hogy a portugál diktatúra ellenfelei hátországuknak tekintik a radikalizálódó Spanyol Köztársaságot. Hiábavalónak bizonyult Azafia követének, a kiváló Sánchez Albornoznak júniusi békemissziója, Salazar Portugáliája az új rendszert már ellenségei közé sorolta.

Itt fejeződik be De la Torre Gómez 120 oldalas bevezető tanulmánya július 18-ával, a köztársaság elleni felkeléssel. „Ilyen körülmények között jött el a nagy alkalom – írja –, hogy halálra sebezzék a kettős fenyegetés rémét”, vagyis „a portugál társadalom rendjét és nemzeti függetlenségét” veszélyeztető forradalmat. S ez magyarázza – tehetjük hozzá – azt a tevékeny segítséget, amelyet Salazar és kormányzata nyújtott Franco tábornok hadseregének a polgárháborúban. Ez a kiinduló pontja az 1939-ben végre megszületett „ibériai paktumnak” is, amely egészen 1974 áprilisáig, a „szekfűk forradalmáig” a két diktatúra szinte felhőtlen viszonyának a korszakát nyitotta meg.

Hipólito de la Torre Gómez: La relación peninsular en la antecámara de la guerra civil de Espafia 1931–1936. (Az Ibériai-félsziget országainak kapcsolatai (1931–1936) Universidad Nacional de Educación a Distancia. Centro Regional de Extrernadura, Mérida é. n. (kb. 1989) 201 p.

Harsányi Iván