Klió 1994/2.

3. évfolyam

XX. SZÁZAD

Michael Zurowski:

A második lengyel hadtest és a brit politika

Az 1941-ben megkötött Sikorski–Majszkij egyezménynek az volt a legfontosabb következménye, hogy lengyelek ezreit bocsátották szabadon a Gulágtáborokból. Ezekben a táborokban rengetegen meghaltak, főleg gyerekek, asszonyok, öregek, és több mint 20 000 tisztet, köztük civileket is kivégeztek Katynnál.

Sztálin 1941 augusztusa után részben azért járult hozzá a lengyelek szabadon engedéséhez, mert szüksége volt a britek és az amerikaiak anyagi segítségére, részben mert a saját céljaira akarta felhasználni a foglyokból felállítandó csapatokat. A foglyok egy része Gulág-táborokban élt, más része gyűjtőtáborokban, melyeket az NKVD felügyelete alatt lengyelek vezettek. Ilyen tábor volt Buzuluknál, majd később hasonló gyűjtő-, fogadótábort szerveztek Közép-Ázsiában, Szamarkand közelében. A foglyokból tömegek pusztultak el már a táborokhoz szállítás közben, ott azután tovább pusztították őket az éhség, a betegségek. A lengyel emigráns kormány 1941 őszétől kezdve számtalanszor megpróbált közbenjárni Sztálinnál honfitársai érdekében, élelmiszert küldött nekik, s ugyanerre rávette a brit és amerikai hatóságokat is; a szovjetek azonban nem mindig vették figyelembe a kívülről jövő tiltakozásokat, a küldemények pedig – a szovjet területeken jellemző káosz és rossz szállítási körülmények miatt – gyakran nem jutottak el a lengyel menekültekhez.

Az érdekelteknek – a brit, lengyel, szovjet és amerikai vezetőknek – két problémát kellett megoldaniuk: kimenekíteni valahogyan a katonai szolgálatra, esetleg más munkára sem alkalmas rabokat, és eldönteni, hogyan és hol használják fel a harcolni képes férfiakból megalakuló lengyel haderőt. A tanulmány a tárgyalások, az intézkedések, illetve a huzavona részletes krónikáját, s a felek indítékainak elemzését nyújtja.

A lengyel emigráns kormány Wladislaw Anderst nevezte ki e haderő parancsnokául. Andersnek együtt kellett működnie a lengyel nagykövettel, Stanislaw Kottal. Az együttműködés nem volt igazán harmonikus, mert az előbbi meglehetősen közel állt a lengyel fasizmushoz. Kot viszont engesztelhetetlen ellenzéke volt a Pilsudski-rezsimnek.

A lengyel hadifoglyok evakuálásáról írásban először Sikorski Churchillhez írott levelében, 1941. augusztus 10-én van szó. Négy nappal később létrejött a szovjet-lengyel katonai egyezmény egy szovjet földön létrehozandó lengyel hadseregről, melyet részben szovjet, részben nyugati felszereléssel látnak el. A moszkvai konferencián azonban a nyugatiak a szovjetekre hagyták az ellátás gondját. Október l-jén ugyan született egyezmény, mely szerint a nyugati szövetségesek a következő kilenc hónapban ellátják az oroszokat munícióval – de a lengyelekről nem volt szó. A nyugatiak nemtörődömségéből Sztálin valószínűleg azt szűrte le, azt tehet, amit akar. Azonnal le is állította a lengyelek szabadon bocsátását, és már csak két hadosztály felállításáról beszélt, holott eredetileg ez csak a kezdet lett volna.

Ilyen körülmények között a britek – figyelmen kívül hagyva az október 1-jei egyezményt – most már közvetlenül a lengyeleknek küldték segélyszállítmányaikat. 1941 szeptemberében a szovjetek – háborús veszteségeikre hivatkozva – közölték, csak egy lengyel hadosztály élelmezését és felruházását vállalják, azt is gyengén. Szeptember elején már 20 000 lengyel hadifogoly volt a buzuluki fogadótáborban, s további 10 000 volt útban arrafelé.

A leendő hadsereget kezdték Anders-hadseregnek nevezni. A jövőjét illetően különböző elképzelések születtek. A szovjetek – érthetően – ellenezték, hogy egységes, kommunizmusellenes hadsereg legyen belőle, ráadásul a londoni emigráns kormány irányítás a, s a „reakciós” Anders vezénylete alatt. Ők szét akarták szórni a katonákat a keleti fronton, természetesen szovjet parancsnokság alatt. Egyrészt valóban szükségük lett volna újabb emberanyagra a fronton, másrészt nem akarták, hogy a lengyel hadsereg, mint ütőkártya, Sikorski kezében maradjon, nehogy majd a háború után Lengyelország érdekében felhasználhassa. Ezzel szemben Anders – természetesen – egy kézben tartott hadsereget akart. Csak akkor kívánta bevetni katonáit, ha befejeződik teljes felszerelésük, mert enélkül – Anders tartott tőle – a szovjetek ágyútölteléknek használhatnák a lengyeleket. Anders tábornok egyébként inkább a bakui olajmezők védelmére indult volna katonáival. Ezt a tervet Churchill is helyeselte.

Október elején már 40 000 főből állt a lengyel hadsereg, ám Anders minden erőfeszítése ellenére sem sikerült ezt a számot 70 000-re felvinni. Sőt, a szovjetek visszairányítottak lengyel hadifoglyokat Üzbegisztánba, más hadifoglyok tartózkodási helyét pedig nem voltak hajlandók a lengyelek tudomására hozni. Sikorski december elején Moszkvába érkezett, ám a tárgyalásokat állandó veszekedések jellemezték. A lengyelek 150 000 ember elbocsátását követelték, az oroszok csak 30 000-ről akartak tudni. A táborokba küldött segélyellátmányok elvesztek az úton, a szovjetek azt sem engedélyezték, hogy legalább a nők és a gyerekek számára külön ellátmányt küldhessenek. Igaz, valami keveset javítottak a foglyok egészségügyi és technikai körülményein a november 14-i Kot–Sztálin megbeszélés után. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy közben a britek a lengyelek segítségére siettek, s a szovjet külügyminisztériumnak november 3-án átadott feljegyzésükben kérték, engedjék szabadon az összes lengyel foglyot, lássák el az élethez szükséges dolgokkal, továbbá azt javasolták, irányítsák a foglyokat dél felé, hogy Perzsiából és Indiából élelmezhessék őket.

A britek és amerikaiak ugyanis – látva a szovjet körülményeket – úgy vélték, Perzsiában kellene kiképezni a lengyeleket, mielőtt kiküldenék őket a keleti frontra. Ez volt a Churchill és Roosevelt által hangoztatott hivatalos vélemény. Titokban azonban a britek szívesebben látták volna a lengyeleket a Közép-Keleten harcolni. Végül tehát az evakuáció, és a Kaspi-tengeren át Perzsiába vezető út mellett döntöttek. Ezzel szemben viszont a december 3-án megtartott Sztálin–Sikorski–Anders tárgyaláson világossá vált a lengyelek számára, hogy a lengyel deportáltak folyamatos szabadon bocsátására csak addig számíthatnak, amíg a leendő lengyel hadsereg szovjet földön állomásozik. A civil foglyok sorsa pedig teljesen a hadsereg ügyétől függ. Ezért végül Sikorski csak azt kérte, engedjenek kb. 25 000 légi és tengeri kiképzésű katonát Britanniába, majd onnan a Közép-Keletre távozni. Sztálin ekkor mindent megígért: folytatják a lengyel hadtest toborzását, és minden tekintetben javítják a foglyok körülményeit. A következő hónapokban ennek megfelelően valóban javulást tapasztaltak a lengyel foglyok. A segélycsomagok nagy tömegekben áramlottak Perzsiából szovjet KözépÁzsiába (pl. ruhanemű 105 000 ember számára). A brit külügyminisztérium közben belátta, hogy eredeti tervét, miszerint a lengyeleket majd Rommellel szemben Észak-Afrikában fogja bevetni, el kell ejtenie.

A cikk szerzője szerint a korszak egyik nagy rejtélye, hogy miért akarta Sztálin a lengyel csapatokat szovjet földön tartani. Olyan lengyel csapatokat, melyeket nem szórhatott szét, nem rendelhetett szovjet parancsnok alá, ráadásul e csapatokat a londoni lengyel emigráns kormány irányította. A szerző a következőképpen magyarázza Sztálin indítóokait: a csapatok leromlott állapotban voltak, felszerelésük alig volt; lelkileg is tönkretette őket a Gulágon töltött 1-2 év; talán mégis lesz lehetőség saját, szovjet célok érdekében manipulálni őket, hiszen megfélemlített emberekről volt szó, az NKVD emberei mindig köztük tartózkodtak, és az ellátmányukat mindig vissza lehetett tartani. Mindenesetre cikkünk szerzője bizonyos abban, hogy Sztálin soha nem tűrte volna el, hogy egy független, nem kommunista hadsereg szabadon masírozzon szovjet területeken. A Sikorski–Sztálin megegyezéssel kezdődő mézeshetek azután hirtelen véget értek; mindkét fél csalódott. Sztálin rájött, hogy rosszul ítélte meg az Anders-hadsereget, s most már egyszer s mindenkorra ki akarta űzni a lengyeleket a birodalomból. Sikorski ugyanezt akarta, de más indítékból, ugyanis látta, mi történik honfitársaival a lágerekben. A britek viszont tárt karokkal fogadták volna a katonákat a forró észak-afrikai sivatagban.

Ami a légi és tengerészeti erők evakuálását illeti, egy csoportjuk elhagyta a Szovjetuniót, és 1941 decemberében megérkezett Indiába. A következő csoport elengedését Sztálin azonban már attól tette függővé, bevethető állapotban vannak-e a lengyel szárazföldi csapatok a keleti fronton. Mivel ezek még nem voltak harcra készen, Sztálin türelmetlen lett, csökkentették az élelmiszeradagokat (ha lustán üldögélnek, minek etetni őket!), s a csapatok igen rossz testi és lelki állapotban voltak. A tél, az éhség mellett a tífusz is tizedelte őket.

1943 márciusában Anders felkereste Sztálint, hogy megoldják a válságot. A szovjet vezető ismét mindent megígért: 44 000 katona kivételével mindenkit szabadon enged. Sikorski és Anders között most sem volt egyetértés. Az előbbi ott akart hagyni 30 000 embert szovjet területen biztosítékként, hogy folytatódjék az evakuáció. Anders viszont mielőbb ki akarta hozni minden honfitársát a Szovjetunióból. Sztálin végül az andersi elképzelés felé billentette a dolgot: megüzente Andersnek, sietve hagyják el a lengyelek az országot. A sietség rengeteg ember életébe került, Anders tábornok mégis úgy látta, még mindig jobb, ha kevesebben is, de megmenekülnek, mintha mindenki ottmarad és elpusztul. 1942. március 23. és április 3. között 10 789 polgári és 33 069 katonai személy érkezett meg Perzsiába.

Az evakuáltak egy részét Palesztinában képezték ki, más részüket Angliába vitték, holott Sztálin még mindig ragaszkodott eredeti elképzeléséhez, hogy a kiképzettek térjenek vissza a Szovjetunióba harcolni. Közben folytak az alkudozások további foglyok menekítéséről, Kot például azt remélte, 160 000 gyermeket ki tud hozni a szovjet lágerekből. Elő is készítették az evakuáció második szakaszát. Ez 70 000 embert érintett volna, s a dátum augusztus eleje lett volna. Július elején azonban Sztálin váratlanul bezáratta a lengyel követségi hivatalokat, és letartóztatta az egyes táborokban tartózkodó követségi meghatalmazottakat, akik az evakuáció lebonyolítására felügyeltek. A vádak tipikusan sztáliniak voltak: kémkedés, szovjetellenes, illetve fasiszta propaganda terjesztése.

Eleinte mind az amerikaiak, mind a britek vonakodtak beavatkozni a dologba. Churchill ekkor éppen Moszkvában tartózkodott, de nem szólt a lengyelek érdekében. Zurowski szerint azért nem, mert a szovjetek azonnal ellentámadásba mentek volna, felemlegetve, hogy nem kapnak elég hadi ellátmányt nyugati partnereiktől. A lengyelek ekkor Roosevelthez fordultak.

Ezzel egy időben nyilvánosságra hozták a letartóztatás ügyét. A két dolog hatására most már a brit Clark-Kerr is csatlakozott Roosevelt félhivatalos küldöttéhez, Wendell Wilkie-hez. Wilkié az amerikai elnök személyes üzenetét hozta Sztálinnak: tegyen valamit „a két szövetséges közti feszültség enyhítésére”. Sztálin gyorsan szabadon engedett 78, majd újabb 15 lengyel delegátust, és folytatódhatott a lengyelek evakuációja. Augusztus vége felé 45 000 menekült érkezett perzsa területre, köztük 4000 gyermek, akiknek az evakuálásáért Churchill sohasem lelkesedett. Szeptember elején 40 000 majd a hónap második hetében közel 70 000 menekült hagyhatta el a Szovjetuniót. Most már szinte teljes volt a lengyelek kimenekítése csak a hátvédek és a betegek maradtak hátra. '

Megfigyelhető, hogy a britek nem siettek beavatkozni, azt tartották, oldja meg a dolgot a két fél. Nem érdekelte őket a lengyel tisztek között működő antiszemitizmus, sem az, hogy sok belorusz és ukrán is feliratkozott az evakuálandó lengyelek listájára. Amikor erre Sztálin rájött, természetesen kihúzatta őket, mert soha nem mondott le Kelet-Lengyelországra vonatkozó igényeiről, ha 1941–42-ben időlegesen félre is tette őket. Nem szóltak bele a britek 18 000 lengyel tiszt eltűnésének fájdalmas drámájába sem, valószínűleg nem is tudtak a sorsukról. A brit hadügyminisztérium iratainak egy része még nem hozzáférhető, így nem tudható pontosan mi volt az álláspontjuk.

Ami Anderst illeti, azt remélte, összeomlik Oroszország, s akkor csapataival a brit es amerikai erők társaságában majd visszatérhet szülőföldjére. Ezt Szíriában akarta kivárni. Sikorski viszont előrelátta Sztálin győzelmet, s ezért fontosnak tartotta a lengyelek jelenlétét a keleti fronton. Kettőjük nézeteltérését azután hamarosan elsöpörte haláluk, illetve a történelem.

A britek Anders hadseregével kapcsolatos magatartását erkölcsi és gyakorlati szempontok egyaránt formálták. Britannia tulajdonképpen Lengyelországért lépett háborúba; a lengyel repülők döntő szerepet játszottak a harcokban 1940-ben; a lengyel emberanyagra szükségük lett volna később Észak-Afrikában vagy másutt. Hogy miért nem szándékoztak mégsem belekeveredni a lengyel-szovjet ügyekbe 1941 szeptembere és 1942 szeptembere között? Britannia kicsi volt a két nagy, a Szovjetunió és az USA között. A valóság az volt, hogy Churchill nagyon is amerikai segítségre támaszkodott. Tisztában volt azzal, hogy a szovjet kolosszusra, s az események menetére csak korlátozott mértékben tud hatni. A lengyelek soha nem értették meg ezt, holott ha megértik – véli cikkünk szerzője –, látták volna, hogy Churchill és az angolok minden tőlük elvárhatót megtettek a lengyel emigráns kormányért és csapataiért.

A szovjetek viszont soha nem tettek le arról a rögeszméjükről, hogy Lengyelország ismét szétdarabolható. Sztálin nagyon jól tudta, hogy a száműzetésben lévő lengyel politikusok szovjetellenes érzelmeket táplálnak, s hogy a Szovjetunió területén lévő lengyelek is gyűlölik őt és rendszerét. Amikor rájött, hogy a kívánsága szerint irányítható bábhadsereg nem jön létre a lengyelekből, felrúgta az 1941. decemberi egyezményt. A két szakaszban véghezvitt evakuáció ennek volt a következménye.

Érdekes, hogy a brit hivatalnoki kar tagjaiban mindig élt az a meggyőződés, hogy a két szláv nemzet közti viszonyt mindvégig meghatározta a két nép között fennálló faji-történelmi ellentét. Egy másik megfigyelés: a Gulágról szabadultak sohasem tudták elfelejteni a táborbeli szenvedéseket, a családjaikért érzett aggodalmat, s 8000 tiszttársuk gyanús eltűnését – és mindez lehetetlenné tette a szovjet–lengyel együttműködést.

*

A cikk igen nagy mennyiségű információt nyújt a kérdéses időszakról a brit miniszterelnöki hivatal, a kül- és hadügyminisztérium dokumentumai, a Sikorski-intézet anyagai, a szereplők levelezései, üzenetváltásai, feljegyzései alapján. A hiteles, meggyőzően dokumentált események részletes leírása során azonban olykor rajtakapja az olvasó a tanulmány íróját, hogy valamiféle humanitást vár el a szereplőktől. Észrevehetően fájlalja, hogy Churchillről azt kell írnia, csak a felnőtt férfiakat akarta kihozni a Szovjetunióból, a gyerekeket nem. M. Zurowski megpróbálja magyarázni Sztálin magatartását, indítóokait is. Az igazság az, hogy mindkét felet az érdek vezette.

Még egy megjegyzés: némi hiányérzetet kelt, hogy az emigráns lengyel kormány más tagjainak a Szovjetunióval s a második lengyel hadtesttel kapcsolatos, Sikorskiétól teljesen eltérő nézeteire, s ezek esetleges brit fogadtatására nem utal a tanulmány szerzője.

Michael Zurowski: British Policy towards the Polish Second Corps. (A második lengyel hadtest és a brit politika) East European Quarterly, 27. évf., 3. szám, 1993. szeptember, p. 271–300.

Fodor Mihályné