Klió 1994/2.

3. évfolyam

XX. SZÁZAD

Eva Háy:

A barikád mindkét oldalán

Háy Gyula drámaíró a moszkvai politikai emigrációból 1945-ben tért haza Magyarországra. Drámái, oroszból és németből való színpadi fordításai rövid időn belül híres emberé tették Magyarországon. A háborút követő években – az írók arcvonalán – a kommunista párt krémjéhez tartozott, feleségével, Éva asszonnyal egyetemben, aki az ötvenes évek első felében a Vígszínház dramaturgja volt. A kommunista terror éveit követő rövid, politikailag megenyhülő szakasz, amit Nagy Imre első miniszterelnöksége fémjelzett, nyitotta ki a szemet a Háy házaspárnak (és velük együtt még számos kommunista értelmiséginek), hogy amit a Rákosi-klikk Magyarországon és Magyarországgal művelt, az nem más, mint a barna fasizmus ázsiai, vörös változata. Nagy Imre miniszterelnöksége alatt kezdtek kinyílni a börtönök és előkerültek azok a szerencsésebbek, akik a Rákosi–Farkas–Gerő-terror áldozataiként nem bitóra, hanem hosszú börtönbüntetésre ítéltettek. És ezek a barátok, elvtársak baráti körben beszélni kezdtek. Elmondták szenvedéseik megannyi stációját. És Háyék, illetve a többi „rebellis” kommunista értelmiségi kezdett nyitott szemmel járni az országban. Látták a mindennapokra kiterjedő párturalmat. A funkcionáriusok basáskodását, és a még annál is nagyobb ostobaságokat, a dolgokhoz való nem értést, aminek levét a nép itta meg. Hiába buktatta meg Moszkva magyarországi helytartója, Rákosi Mátyás 1955 tavaszán Nagy Imrét, és igyekezett politikáját ott folytatni, ahol 1953 nyarán abbahagyni kényszerült – a rebellis kommunista értelmiséggel már Rákosi sem bírt. Értetlenül szemlélte azok lázadását. Mit akarnak ezek? Hát nem kaptak eleget a Párttól? Autót, villát, külföldi utazást, sőt Kossuth díjat? Nem értette meg, hogy a magyar írók a nemzet lelkiismeretét is képviselték, és így nem hallgathattak, ha a nemzetet sérelmek sokasága érte. Adminisztratív eszközökkel Rákosi nem igen járhatott el az írókkal szemben, hiszen azok nem „fasiszták” és nem burzsoá csökevények voltak. De ezeregy vonalon igyekezett ellenük eljárni.

A rebellis írók közül az egyik Háy Gyula volt. Az 1956-os esztendőben Déry Tibor és Tardos Tibor, Novobáczky Sándor és még mások mellett keményen harcolt a toll fegyverével a magyar politikai megújulásáért. Felesége mindebben támogatta. Híres cikke a „Miért nem szeretem Kucsera elvtársat?” (Irodalmi Újság, 1956. október 6.) maró gúnnyal írt leleplezése volt a kommunista apparatcsik hadnak. Nem is felejtették ezt el! Háy később, nyugati emigrációjában írt életrajzában, amely több nyugati nyelven megjelent, és a magyarországi politikai változások után, 1991-ben „Született 1900-ban” címmel magyarul is napvilágot látott, bőven leírja az 1956-ban, a forradalomban viselt szerepét. A forradalom leverése után – bár lehetősége lett volna rá – nem „disszidált”. 1957. január 19-én jött érte és a többi „rebellis kommunista íróért” az újjászervezett ÁVH. Titkos perben 1957 őszén ítélték el. A Kucsera-had bosszújaként. A párt legalázatosabb bolsevik bírája, Vida Ferenc (elhunyt 1990. november 7-én) mondta ki felette és a többi író felett az ítéletet, 6 évi börtönt. A börtönévek letöltése után Háynak nem bocsátott meg a párt. Nyugatra kényszerítették. Hátralévő tíz esztendejét Svájcban és az NSZK-ban töltötte. 1975-ben hunyt el.

Most a németországi Lipcsében, a Gustav Kiepenhauer kiadónál megjelentek Háy feleségének, Háy Évának a memoárjai. Izgalmas, érdekes olvasmány, kezdve a Budapesten eltöltött háborús évekkel, csatlakozásával az illegális kommunista párthoz, az 1945 utáni tevékenységévei és Háy Gyulához fűződő nagy szerelmével. Nem csak felesége volt, de hűséges munka- és harcostársa.

Lipcsében megjelent visszaemlékezéseiben Háy Éva sok mindent elmond, ami Háy Gyula életrajzából hiányzik. Így olvashatunk az 1957 utáni kádári bosszúállás megannyi gonoszságáról, amely nem csak az ártatlanul elítéltek tömegeit (400 kivégzés, 20 000 bebörtönzött, 30 000 internált) érintette, de tudatosan kiterjedt a börtönre, kivégzésre ítélt személyek családtagjaira is. Az emberi aljasság, gonoszság tobzódása volt ez, kevésbé az egyén részéről, inkább intézményesen. (Hol vannak most ezek az „urak”? Ők a demokráciától pardont és emberiességet várnak. Bezzeg, amikor ők voltak hatalmon, kéjjel éltek vissza a hatalommal! Nevük azért Nyugaton is ismert. Nem engedjük, hogy ez feledésbe menjen!)

De ír Háy Éva a „barátok” magatartásáról is, akik, ahogy a Kádár-korszak „konszolidálódott” és emelkedett az életszínvonal, kezdtek elfordulni a „nem divatos” és most, 1957 után „leprás” baráttól. Aztán a Párt is megtett mindent, hogy Háy Gyuláék nyugati írói karrierjét megzavarja. Kitűnő volt az „összjáték” a magyar ÁVH és a kelet-berlini Stasi (állambiztonság) között. Acél: lejáratni Háy Gyulát, szilenciummal sújtani külföldi működését. Segítette ezt a munkát a nyugati idealista (és ostoba) baloldali értelmiség egy része (Lenin szerint: die nützliche Idioten: a hasznos idióták), akiknek – főleg az 1968 után elterjedt, új baloldali mozgalmak Nyugaton – közreműködésével a nyugati kiadók a „tegnap emberének”, sőt a „hidegháború lovagjának” kezdték tekinteni Háy Gyulát és drámáit. Így a hetvenes évek közepén kezdtek eltűnni a Háy-drámák a nagy nyugati prózai színpadok repertoárműsorairól. Íme, a párt bosszúja, jellemző rá a kicsinyesség. Háy Éva számtalan példával támasztja alá állításait. Könyve nem csak vádirat, hanem kortörténeti dokumentum is a magyar 1956-tal és a kommunista reformer íróknak a magyar szabadságért vívott nemzeti harcával kapcsolatban.

Eva Hay: Auf beiden Seite der Barrikade. (A barikád mindkét oldalán) Erinnerungen Leipzig, 1994. Gustav Kiepenhauer, 352 p.

Gosztonyi Péter