Klió 1995/1.

4. évfolyam

ÚJ ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK

Jugoszlávia: történelmi szükségszerűség, avagy történelmi tévedés?

A szlovén történészek 1993 elején szimpóziumon vitatták meg, hogy miképpen értékeli a szakma a mintegy 70 éven át létező dél szláv államalakulatot. Az alapkérdés természetesen az volt, hogy a szlovénok nyertek-e, és ha igen mit, azzal, hogy részét képezték az 1918-ban létrehozott délszláv államnak; illetve, hogy összességében vajon veszteségnek tekinthető-e a szlovénok szempontjából ez az időszak. Tekintettel arra, hogy a szlovénok önállósodási törekvése nagymértékben volt kiváltója Jugoszlávia szétesésének, nem érdektelenek ezek a vélemények.

A leghatározottabb elutasító álláspontot Vasilij Melik, a XIX. századi szlovén történelem kutatója képviselte. Melik, aki elutasítja a „történelmi szükségszerűség” fogalom alkalmazását, azokat az eseményeket és korabeli véleményeket hangsúlyozza, amelyek szerint nem kellett volna Jugoszlávia létrehozására törekedni. Az erőszakos német asszimilációtól való félelmükben a szlovénok a többi szlávval - elsősorban a délszlávokkal - történő összefogásban bíztak. Melik szerint ez érthető volt, az azonban már kevésbé, hogy az összefogás érdekében egyes szlovén értelmiségiek és politikusok elfogadták az egységes jugoszláv nemzetről szóló elméletet, és hajlandók lettek volna lemondani a szlovén nyelvi és nemzeti önállóságról. Melik helyteleníti, hogy nem hallgattak azokra, akik 1918 novemberében óvtak a Szerbiával való egyesüléstől. Nem hallgattak a szocialista Štebire, aki szerint a szlovénok, szerbek és horvátok között rövid ideig tartó együttélés után élesebb összeütközések lesznek, mint amilyenek addig voltak a szlovénok és a németek között, s aki azt tanácsolta, hogy a határ a Drina, a Száva és a Duna mentén húzódjon. Nem hallgattak a katolikus Šušterčičre sem, aki szerint „a

szerb sohasem lesz jugoszláv, mindig csak szerb, nagyszerb. Jugoszláv csak akkor lesz, ha ő lesz az úr... a horvátok és a szlovénok fölött”.

Melik szerint az első világháború végén a szlovén politikusok nem voltak kellőképpen informálva az eseményekről, s képtelenek voltak tájékozódni. Szerinte ennek tudható be, hogy a szlovén Anton Korošec - a (monarchiabéli) szlovénok, horvátok és szerbek Nemzeti Tanácsának elnöke, a két világháború közötti időszak vezető szlovén politikusa – 1918. október végén elutasította a berni francia konzul ama véleményét, hogy nem bölcs dolog Ausztria feldarabolása. Korošec szerint a háborúban vesztes oldalon álló Ausztria akkor sem maradhatna fenn, ha más politikát követne, a szlovénoknak viszont nagy kárt okozna, ha a dél szláv orientáció helyett mást választanának.

Melik maga is úgy véli, hogy 1918-ban a monarchiabéli délszlávokat Szerbia és Crna Gora nélkül - magában foglaló Jugoszlávia a szlovénok nagy része számára kívánatos ideál volt, ezért ő az 1918. október 29-én ilyen alapon kikiáltott Szerb-Horvát-Szlovén Állam létrehozását helyesnek tartja. Az 1918. december l-jén létrehozott (egységes és centralista) délszláv királyság azonban - amelynek kialakításánál nem vették figyelembe a szlovénok és a horvátok kívánságát -, szerinte történelmi tévedés volt abban az értelemben, hogy a szlovénok nem ilyen államalakulatot szerettek volna maguknak, s az új állam nagy csalódást okozott számukra. Ezért a királyi Jugoszlávia létrehozását hibának, az akkori szlovén politikusok bűnének tartja.

Más szempontokat emel ki Janko Pleterski és Bogo Grafenauer. Pleterski egyrészt azt hangsúlyozza, hogy a Monarchiát nem lehetett megmenteni, másrészt azt, hogy Jugoszláviát létre lehetett volna hozni a szlovénok nélkül is, tehát nem a szerbek kényszerítették be a szlovénokat Jugoszláviba, hanem - az adott történelmi kényszerek közepette - a szlovénok maguk döntöttek a belépés mellett. Pleterski kiemeli, hogy az akkori európai történelmi körülmények (a győztesek önkényes döntései és a vesztesek revizionista törekvései) éppúgy nem tették lehetővé az önálló szlovén állam létrehozását, mint a második világháború után az ellentétes blokkok kialakulása.

Pleterski arra is felhívja a figyelmet, hogy a XVIII. század vége óta eltelt mintegy kétszáz évben a szlovénok nem törekedtek önálló állam kialakítására, hanem mindig valamely nagyobb államalakulaton belül akarták kivívni egyenjogúságukat és az önrendelkezés lehetőséget. Sem 1918-ban, sem a második világháború idején nem dolgoztak ki olyan programot, amely önálló szlovén állam létrehozására irányult volna. Ugyanakkor Szlovénia a második Jugoszlávia részeként, konstitutív államjogi szubjektumként, sikerrel követelte vissza az olaszok által elfoglalt területek egy részét, és bizonyos értelemben részt vett a nemzetközi politikai életben. Az önálló állam létrehozására csak 1989 után, az ideológiai szembenállás megszűnése, a keleti szisztéma bukása után kerülhetett sor.

Grafenauer szerint Ausztriát azért kellett a szlovénoknak elhagyniuk, mert a németesítés a szlovén nép létét veszélyeztette. Karintiában például 1890 és 1910 között mintegy 20 ezer szlovén „tűnt el”. Bár az 1918-tól fennálló délszláv állam számos problémát jelentett, Grafenauer elutasítja azt a tézist, hogy az csupa rosszat hozott volna a szlovénok számára. Demográfiai szempontból a szlovénok számára egyértelműen pozitív hatása volt, s ezen a déli köztársaságokból a 70-es 80-as években betelepülők száma sem változtatott lényegesen. Az olasz és osztrák fennhatóság alá került területeken viszont jelentősen csökkent a szlovénok száma az elmúlt 70 év alatt. Azt is hangsúlyozza, hogy a jugoszláv államban a szlovén kultúra sokkal kedvezőbben fejlődhetett, mint azelőtt. Összegezve úgy véli, hogy Jugoszlávia ezen időszak alatt a szlovén túlélés biztosítéka volt, hogy az 1918-as döntés az 1941-es (a megszállókkal szembeni) ellenállás előfeltétele volt, s ez utóbbi nélkül nem lett volna lehetséges az önálló Szlovénia kikiáltása 1991-ben.

Božo Repe idézi Pašic 1918 októberében a Morning Postnak adott nyilatkozatát, amely szerint a föderációs megoldás nem jöhet szóba, mivel lakosságcsere nélkül a szerbek, horvátok és szlovénok közötti határokat nem lehet meghúzni, ezért a jövőbeni állam problémáját csak a széles alapokon működő helyi önkormányzattal lehet majd megoldani. Hasonló megoldással - azaz a helyi önigazgatással és a decentralizációval - kísérleteztek a centralizált szocialista, névleg föderatív Jugoszláviában is az ötvenes évekről kezdve, majd a hatvanas években kiépítették a (valódi) föderációt, amelynek a hetvenes években megvalósult formáját egyesek valójában már konföderációnak tartották. Végül a szocialista Jugoszlávia alkotmányos berendezkedését jelentős mértékben meghatározó Edvard Kardeljnek Dobrica Čosič által idézett gondolatára hivatkozik. Eszerint, Kardelj - ha hinni lehet Dobrica Čosič visszaemlékezésének - (már az 1950-es évek közepén) úgy vélte, hogy Jugoszlávia valójában csak „átmeneti fázist” jelent (a teljesen független államok felé). Sőt 1965-ben szűk vezetői körben úgy vélekedett, hogy a délszláv népek nem magáért Jugoszlávia kedvéért, hanem a szocializmus megvalósítása érdekében egyesültek Jugoszláviában.

Dušan Nečak a már elmondottakon kívül főleg azt emelte ki, hogy miért kellett ennek az átmeneti államalakulatnak végül is szétesnie. Nečak szerint Jugoszláviának három konstrukciós hibája volt. Az első, hogy az uralkodó ideológia a nemzeti szempont rovására túlhangsúlyozta az osztályszempontot. A másik az alkotmányos rendszer működtetésében rejlett. A nyolcvanas években Szlovéniában mind a pártpolitikusok, mind az ellenzék képviselői Jugoszlávia modernizálását, demokratizálását, konföderalizálását szerették volna elérni, de a többi köztársaságból nem érkezett kedvező válasz. Épp ellenkezőleg, a modernizációs szlovén törekvésekkel egy időben Szerbiában a XIX. századi nemzetfelfogás (valamennyi szerb egy államban) vált uralkodóvá. A harmadik hiba alapja az a (Markovič jugoszláv kormányfőnek tulajdonított) mondás volt, hogy a jugoszláv konvojnak azzal a sebességgel kell haladnia, amilyenre a konvoj leglassúbb egysége képes. Ez az addigiaknál gyorsabban haladni kívánó Szlovénia számára teljesen elfogadhatatlan elképzelés volt.

Nečak szerint az elmondottakból az következik, hogy Jugoszlávia a szlovén nemzet számára is történelmi szükségletvolt, olyan kikerülhetetlen történelmi átmenet, amelyben a szlovén nemzet eljutott a nemzeti érettség azon fokára, amelyről létrehozhatta saját szuverén államát.

Časopis za zgodovino in narodopisje, 1994. 1. szám 40-75. p.

SzilágyiImre