Klió 1995/1.

4. évfolyam

XIX. SZÁZAD

Rob Sindall

Utcai erőszak a XIX. században

Közhelyként hat, hogy a nagyipari átalakulás és a városfejlődés dinamizmusa egyaránt serkenti a normaszegő viselkedés terjedését. A nagyarányú ipari proletarizálódás okozta tömeges elszegényedés teremt ehhez kedvező feltételeket, a városi-nagyvárosi népességtömörülések kialakulása pedig a közösségi létviszonyok eróziójával, az egyéni magatartás közösségi kontrolljának a gyengülésével segíti ezt a folyamatot. Mindennek látványos megnyilvánulása a társadalmon belüli erőszak mindennapossá válása, a zavargás vagy a politikai zendülés állandósulása, illetve a bűnözés megsokszorozódása.

Nem véletlenül kezdtem azzal, hogy mindez „közhelyként hat”. Sindall könyve a bűnözésben és nemcsak az iparosodásban történelmi úttörő szerepet játszó Anglia, mindenekelőtt London (s más ipari nagyvárosok) erőszaktörténetéről megingatja hitünket a közhelyek igazságában. A szerző gondos és igen részletező bizonyítás eredményeire támaszkodva szűri le magának könyve zárszavában a filozófiai tanulságot: el kell végre döntenünk, hogy kutatásunk tárgyát a tényleg megtörtént dolgok, vagy azok az események képezzék, melyek megtörténtét a kortársak egyáltalán érzékelték! Az-e a történelem, ami valóban végbement, vagy az, amiről a múltban élt emberek azt gondolták, hogy létezik? Ha az utóbbit fogadjuk el történelemnek, azt tehát amiről forrásaink is szólnak, akkor csak annyiban foglalkozunk a múlt valóságával, amennyiben az tudatosult a kortársak számára, amilyen mértékben ők jelentőséget tulajdonítottak az eseményeknek, és amilyen jelentéssel felruházták közülük azokat, amelyeket valóságos eseményeknek tartottak.

Ez a kissé elvont eszmefuttatás nem történetfilozófiai értekezésből való, hanem olyan leíró monográfiának a gondolati összegzéseként adható elő, amelyik azt vizsgálja: mi a valódi oka a XIX. század derekán több hullámban kirobbanó „morális pániknak”, amely a bűnözésről való páni középosztályi félelemnek volt Londonban és másutt látható (jól dokumentált) megnyilvánulása. Az az oka a középosztály közvéleményét az 1850-es és az 1860-as évtizedben lázasan foglalkoztató nagyvárosi bűnözésnek, hogy megemelkedett ekkoriban a bűnelkövetők száma, netán nőtt a súlyosabb bűnesetek gyakorisága, egyszóval: fokozódott a nyilvános - utcai - lét veszélyeztetettsége? Sindall kimutatja, hogy nem erről van szó. A bűnözés tudományos vizsgálatának szokásszerű kiindulópontja, a kriminálstatisztika egyáltalán nem jelez semmilyen számszerű vagy minőségi változást, a létbiztonság tartós rosszabbodásának nincs kézzelfogható statisztikai bizonysága. S különben is: a kriminálstatisztika maga is a jelenség történelmileg változó fogalmának megfelelő keretek között képes fényt vetni a valóságra, nem a jelenséget tükrözi, maga is része a bűnözés jelenségét érintő korabeli „tudásnak”, észlelési horizontnak. Jól tudjuk, hogy az, amiről a statisztikusok egy mérni kívánt jelenség kapcsán pozitív tudásra tesznek szert, s belefoglalják róla nyert észleléseik számszerű kategóriáiba), függ az észlelés technikai feltételeitől (a pontosság kérdése) és a jelenség fogalmi meghatározásától (ami maga a megfigyelt társadalmi esemény). A kriminálstatisztika mégis valóságos történelmi jelenség: az általa közvetített ismeret, tapasztalat befolyásolja a jelenségről szóló korabeli (nem egyszer akár a történészi) tudást és megítélést.

Mindez nem közvetlen módon, hanem a média közvetítő szerepének a közbejöttével valósul meg. A bűnözés, mint közvéleményt izgató, efemer jelentőségre vergődő „szenzáció” az 1850-esévekben újjá alakuló nagyvárosi sajtó manipulációja révén tehetett szert ilyen magasztos státuszra. Az országos terjesztésű, ugyanakkor nagyvárosi, ekkortól a kommerciális szempontokat mindinkább előtérbe állító The Times és más londoni sajtóorgánumok szabtak irányt a bűnözés társadalmi észlelésének. Stanley Cohen elemzési modelljét átvéve, Sindall felvázolja a sajtó e manipulatív, közvélemény teremtő stratégiájának az eszköztárát. Szükség van kezdeti devianciára, amely ugyan nem merőben új jelenség, ám olyan valami, amely eltér a normálistói és korábban nem váltott ki az emberekből túl nagy figyelmet. Ezt azután, mint valami hirtelenjében felbukkant eseményt, vagy inkább események sorozatát tematizálja a sajtó. A tematizálás, a szerző nyelvén a „leltár” meggyökerezteti az olvasó fejében azt a közvetlenül nem vagy nem kellően ismert valóságos eseményt, melyre a befogadó lassanként úgy tekint, mint saját empirikus tapasztalatára - holott róla szóló ismereteit jószerivel másodkézből, az újságból (vagy másfajta médiumból) szerzi be. A tipikus leltár hatáselemei: a túlzás, a torzítás, a sejtetés és a szimbolizáció. Ezek együttesen alkalmasak a rezonancia, a felkeltett érdeklődés tartósítására, azt a célt szolgálják, hogy érzékenységet alakítsanak ki a közvélemény befogadói oldalán. E közlési stratégia végeredményben aktivizáló hatású, cselekvésre motivál, legalábbis morális félelmet gerjeszt. Az, amit többnyire kimondva is sugall, témánknál maradva, nem más, mint a társadalmi ellenőrzés. a „veszélyes osztályok” fölötti hatalmi rendelkezés szigorításának, a kulturális kontrollnak (a morális megrendszabályozásnak) a kikényszerítése az arra illetékesektől. Ez esetben: a rendőrségtől, a büntetőtörvényeket alkotó parlamenttől, s a büntetőbíróktól.

A média közvélemény teremtő stratégiájának apropójául szolgáló „kezdeti devianciák” önkényesen választódnak ki a bűnözés banális és folytonos repertoárjából. Így kerül hirtelen előtérbe az 1850-es évek során a londoni utcák veszélyességének problémája, melyről az országos terjesztésű nagyvárosi sajtó hisztérikus hangnemben kezd hirtelen rendszeresen beszámolni.

Ennek is egyetlen megjelenési formája, a múltbelinél semmivel sem gyakoribb személy elleni erőszakkal párosuló utcai rablótámadás lesz első számú kitüntetett célpontja, melyre (nyelvi szimbolizáció végett) a „garotting”, a fojtogató kifejezést kezdik széleskörűen alkalmazni. A jelzett bűncselekmény „fontossága”, társadalmi veszélyessége azzal nő meg egyik pillanatról a másikra, hogy az alsóbb rétegekből verbuválódó támadók már nem csak a külvárosok népét, hanem a belsőbb kerületek középosztályi úriembereit is kezdik veszélyeztetni (a megtámadottak közé kerül egy parlamenti képviselő is). Az ilyen és hasonló elszórt, egyedi esetek újsághírré válásának folyamatában különleges szerep jut Londonnak, melyet bizonyít, hogy a vidéki nagyvárosok szintén komoly bűnözése, mert távol esik a fővárosi sajtó figyelmétől, nem válik alkalmassá pánikhangulat keltésére a sajtón keresztül. Londonban viszont több ilyen periodikusan visszatérő pánikkeltő újságkampány borzolja a közvélemény idegeit: 1856-ban, 1862-ben, 1867-ben, majd 1886-ban kulminál a folyamat.

De vajon kire hogyan hat a médiának ez a politikája? Magára a társadalomra, a középosztály megcélzott tagjaira azzal hat, hogy fokozva napi félelemérzésüket, önvédelemre sarkallja őket (fegyverviselés), és annak mind hangosabb követelését váltja ki belőlük, hogy a városi nyilvánosság mindinkább kerüljön rendőri ellenőrzés alá. Ami hozzájárul a rendőrség „modernizálódásához” s működési körének a kitágulásához.

A manipulatív módon hasznosított („idézett”) bűnügyi statisztikák bizonyságaira hivatkozva a sajtó a rendőrséget teszi a rosszabbodó létbiztonság első számú felelőséve (nem éberek, túl liberálisak a rendőrök). Sindall vizsgálatai szerint az egyébként mind hatékonyabb bűnüldözést folytató század közepi és az utáni angol városi rendőrség kevéssé hagyta magát befolyásoltatni a közvélemény fő diktálójává avanzsáló nagyvárosi sajtótól. Nem így alakult a helyzet a törvényhozás és a bírói ítélkezés területén. A közvélemény ítéletének közvetlenebbül kitett, tőle jobban függő két utóbbi hatalom időről időre engedett a sajtó által irányított morális közvélekedésnek: ennek legnyilvánvalóbb jele az 1863-ban elfogadott törvény a Security from Violence Act, amely újra legalizálta a testi fenyítés (korbácsolás) büntetési módozatát. Ez az 1948-ig érvényben voltrendelkezés, melynek alkalmazási körét a XIX. század végétől erősen leszűkítették, kifejezetten a törvényt kikényszerítő hisztérikus tömeghangulatnak tett engedményként értékelhető. Ami viszont a bírói ítélkezésre gyakorolt hatást illeti, a nagyvárosi büntetőbíráskodás elemzése azt mutatja, hogy a kampányok nyomán szigorodtak az ítéletek, ami abban nyilvánult meg, hogy egyre hosszabb börtönbüntetéseket szabtak ki. Igaz, mindez átmeneti érvényű hatást tett, mert már törvényi szinten 1875-ben az általános büntetőtörvénykönyv megalkotásakor megtörtént a visszalépés. Az átmenetiség abból fakadt, hogy időnként a fellángoló, de csak rövid ideig tartó kampányok befolyásának engedtek a törvények alkotói és alkalmazói. A morális pánikok elültével a paternalista szellemű hatalomszigorítók helyébe léphettek a szociálreformerek, akik intézményi

(humanitárius, nevelő célzatú) reformok (börtönreform) révén törekedtek a jelenség kezelésére, negatívumainak a csökkentésére. Amíg a paternalista hatalom elkötelezettjei a szigor növelése útján, a reformerek az intézményi újítások következetes végrehajtása révén remélték a sikert.

Arra a kérdésre, hogy több más ok mellett miért éppen a múlt század második felében váltott ki a bűnözés morális pánikhangulatot a középosztály körében, Sindall szerint az a válasz, hogy a sajtó ekkor nőtte ki magát azzá a befolyásos, tömegtájékoztató médiummá, amely képes ilyen tömeghatást gerjeszteni.

Rob Sindall: Street Violence in the Nineteenth Century: Media Panic or Real Danger? (Utcai erőszak a XIX. században: média keltette pánik vagy valóságos veszély?) Leicester University Press, Leicester-London-New York, 1990. 168 p.

Gyáni Gábor