Klió 1996/2.

5. évfolyam

Coresi deák XVI. századi román nyomdásza

Coresi deák havaselvi (egyesek szerint görög) származású nyomdász a XVI. századi román cirillbetűs könyvkiadás központi személyisége. Miután a havaselvi Târgovişte városában Oprea mester irányítása alatt elsajátította a könyvnyomtatás mesterségét, a brassói bíró, Johannes Benkner hívására Erdélybe, a Cenk alatti városba költözik, és itt, vagy Szászsebesen két, két és fél évtizeden át a legtöbb cirill betűs ószláv vagy román nyelvű könyvet ő adja ki. Noha a források említenek román nyelven kiadott könyveket Coresi előtt is (például az 1544-ben Nagyszebenben kiadott Kátét), mindaddig, amíg a 60-as évek derekán elő nem került az Újtestamentum román nyelvű, 1551 és 1553 között ugyancsak Nagyszebenben megjelent csonka példánya, Coresi deákot tartották az első román nyelvű szövegek nyomtatójának. A túlértékelés egyre fokozódott a román történetírásban. Coresi deák nyomdászból könyvkiadó, sőt az első román könyvek fordítója, a modern román nyelv megteremtője, nemzeti színekbe öltöztetett célratörő program megvalósítója, aki a brassói Bolgárszeg román közösségében fejtette ki tevékenységét, függetlenül a protestáns szászoktól, sőt a reformáció téritő szándékaival szembehelyezkedve.

Coresi deák tevékenysége valóban döntő volt a XVI. századi román cirill- betűs könyvnyomtatás terén. Az összesen 43–44 könyvből, román cirill- betűs kiadványból – 14–15 kiadványt leszámítva – csaknem 30 könyv nyomtatója Coresi volt, s ezek között 11 ciril betűs román nyelvű nyomtatvány volt. Ez utóbbiak mind Erdélyben láttak nyomdafestéket. Havaselvén kezdődik ugyan a román cirill betűs könyvkiadás 1507-ben, de a Kárpátoktól délre fekvő román vajdaságban összesen csak 7–8 könyvet adtak ki az egész XVI. században, s ezeket is kizárólag ószláv nyelven. Moldvában pedig könyvnyomtatás a XVI. században nem volt.

Érthető, hogy Coresi deák tevékenysége már a XIX. század derekától foglalkoztatja a román kutatást. Irodalomtörténészek, nyelvészek, történészek, sőt az utóbbi időben művészettörténészek is írtak róla. A tudományos szempontból számbavehető életútjáról, tevékenységéről szóló tanulmányok száma meghaladja a százat. Mindeddig azonban várattatott magára egy alapos Coresi-monográfia, noha annak szükségéről már 1933-ban szót ejtett D. R. Mazilu irodalomtörténész és jelen sorok írója is, aki 1968-ban megállapította, hogy adottak a nagyszabású Coresi-monográfia feltételei. Lucian Predescu 1933-ban kiadott összefoglalóját a kutatók és a téma alapos ismerői silány kompilációnak tartották.

A monográfia hiányát csak részben lehet a Coresi deákra vonatkozó források roppant szegénységével, mondhatni csaknem teljes hiányával megmagyarázni. Mindaddig, amíg a kutatás alapos, modern nyomdászattörténeti búvárkodással a hiányt nem pótolta, elképzelhetetlen maradt egy komoly, összefoglaló mű megírása. Addig a feltételezések homályos légkörében lehetett csak mozogni, de ezek között is sok volt az egyenesen elképesztő állítás. Megcáfolásukat csak alapos nyomdászattörténeti elemzésekkel lehetett szavahihetően elvégezni. Az igazi áttörés a hatvanas években valósult meg.

A II. világháború utáni Coresi-kutatásoknak új lendületet adott egy Coresi előtti román nyelvű nyomtatvány csonka példányának felfedezése, vitán felüli hatása és újrakiadásai.1 Ám ugyanakkor ki is rajzolódott két homlokegyenest szembeszegülő álláspont.

Az egyik ezek közül az ún. hazafias, hivatalosnak nyilvánított nézőpont, amelynek képviselői főleg a történészek soraiból kerültek ki (de sokan ezt karolták fel az irodalomtörténészek, ám kevesebben a nyelvészek közül), élükön a kiváló szlávista Panaitescu professzorral. Utóbbi az Inceputurile si biruinţa scrisului in limba româná (A román nyelvű írásbeliség kezdetei és győzelme) című, 1965-ben kiadott könyvében foglalta össze nézeteit. Szerinte Coresi deák nem csupán nyomdász volt, hanem önálló és minden idegen (szász, lutheránus vagy magyar kálvinista) befolyástól mentes, a reformációval egyenesen szembeforduló kiadói politikát folytatott, s a bolgárszegi román ortodox papok és közösség segítségével fordítója volt a legtöbb román nyelven megjelent részleges bibliafordításnak. Tagadta a reformáció szerepét a román bibliafordításban a XVI. században. Az első bibliafordítások – véleménye szerint – Máramaroson készültek még a XV. században, az ottani román kisnemesség nemzeti ihletésű légkörében. Maga Coresi deák önálló nyomdával rendelkezett, amely nem a szász város (Brassó) falai mögött működött, hanem a külváros Bolgárszegben. A nyomdai felszerelést, tehát magát a cirillbetűs nyomdát különben ő szerinte a havaselvi Târgovişte városból hozta Brassóba.

A P. P. Panaitescu fémjelezte nézeteket valló történészekkel, irodalomtörténészekkel szemben a román nyelvészet legrangosabb képviselői, Iorgu Iordan, Alexandru Rosetti, Al. Graur akadémikusok, az öreg, ma már halott nemzedékből és a fiatalabb, de ma már a 60. életév felé közeledő nemzedékből Ion Gheţie és Alexandru Mares szigorúan a tényekhez ragaszkodva képviselték a tudományos kutatás fejlődését. Hosszú lenne felsorolni a két utolsó nyelvész tanulmányait, könyveit. Meg aztán csaknem minden eddigi kutatásuk eredményeit felhasználták abban a nagyszabású összefoglalóban, amelyről megpróbálunk a következőkben beszámolni.

Könyvük első, Coresi egyénisége a román művelődésben című fejezetében értékelik a kutatás eddigi eredményeit. Azok között, akik tanulmányaikkal, kutatásaikkal hozzájárultak Coresi életútjának megismeréséhez, említik Hervay Ferenc, Francis Pall, Arnold Huttmann, Pavel Binder, Gebhard Blücher és természetesen a Nyelvészeti Intézetben dolgozó munkatársaik nevét. A Coresi diák életéről és munkásságáról szóló fejezetben a szerzők nem osztják azok véleményét, akik tagadják a XVI. századi román nyomdász görög származását. Kiemelik, hogy roppant kevés a Coresi életére vonatkozó adat. Valószínűnek tartják, hogy a havaselvi Târgovisţe városában a század ötvenes éveiben működő Goraždeból származó Dimitrie Liubavič nyomdájában sajátította el a könyvnyomtatás mesterségét. A nevéhez fűzött diakonus (diacon) jelzi az egyházi hierarchiában a papi első fokozathoz való tartozását. Könyvnyomtató tevékenységét Brassóban (1556–1557 és megszakításokkal 1560 és 1583 között), a havaselvi Tárgovisţe városában (1557–1558) és Szászsebesen fejtette ki; könyveit az egyes brassói bírák, Havaselve egyes vajdái és metropolitái, erdélyi nemesek és püspökök megrendelésére nyomtatta. Néha más nyomdászokkal is együttműködött, és munkájában több inas segítette. Egyetlen fia volt, az ugyancsak nyomdász Serban Coresi.

„Nem tudjuk, hogy az a kevés gondolat, amely a román könyvek elő- vagy utószavaiban felvillan, valóban tőle ered-e.” Szerintük a szövegek filológiai elemzése kérdésessé teszi, hogy őket egészében Coresi írta volna. Fűzzük itt rögtön hozzá, hogy a Coresinek „nemzeti misszió”-t tulajdonító történészek és irodalomtörténészek, szemben a monográfia szerzőivel, éppen az elő- és utószavak alapján teremtenek mítoszt, illetve a Korintosziakhoz írt levél vagy Máté evangéliuma megfelelő részeiből vett, és az ige anyanyelven való hirdetésének szükségességéről szóló szövegeket használják fel arra, hogy beléjük magyarázzák a kizárólagosan Coresi deáknak tulajdonított, s szerintük csak a románra fordított könyvekben előforduló érvelést. Valójában a bibliafordításnak és az anyanyelvű istentiszteletnek a reformáció által hirdetett szüksége közhellyé tette a Coresi-elő- vagy utószavakban megszövegezett gondolatokat. Nincs tehát bennük eredetiség, és annál kevésbé kizárólagosan román sajátosság.

Gheţie és Mares öt korszakra osztja Coresi negyedévszázadot átölelő tevékenységét: 1556 és 1558 között Johannes Benkner brassói polgármester megrendelésére Coresi deák Oprea munkatársával kiadja Brassóban ószláv nyelven az Osmoglasnik vagy Oktoich néven ismert bizánci rítusú, és a keleti egyház zsolozsmájának a húsvéti ünnep körén kívüli imádságait tartalmazó könyvét a vasárnapokra és a mozgó ünnepekre. Azután újra visszatér a havaselvi Târgovisţe városába, ahol a vajda parancsára kinyomtatja ugyancsak ószláv nyelven a Triod Pentikostar című bizánci rítusú szertartáskönyvet.

1559-ben Coresi végleg áttelepszik Brassóba. A szerzők elvetik mind N. Iorga, mind Al. Popovici román nyelvész véleményét, mely szerint vagy Mircea Ciobanu vajda ellenfelei üldözése elől menekülve jött át a Kárpátokon, vagy az új vajda, Pâtrascu cel Bun kulturális programjából kifolyólag telepedett le Brassóban. Szerintük P. P. Panaitescu véleményét, melynek megfelelően Coresi a brassói Bolgárszeg külvárosa román közösségének meghívására érkezett volna a Cenk alatti városba, sem lehet hiteles adatokkal bizonyítani.

Az eddigi véleményekkel szemben a szerzők úgy vélik, hogy végleges áttelepedése után Coresi deák nem a Tetraevangel című, a négy evangélium román fordítását tartalmazó könyvet adja ki, hanem sorrendben a lutheri Kátét jelenteti meg román nyelven, mégpedig 1560 elején, miután a Johannes Benkner vezette brassói tanács a lutheri vallásra téríti át a bolgárszegi románok egyházát. Kiemelik, hogy a káté román nyelvre fordítása János Zsigmond fejedelem és Sava „Magyar Ország püspöke” (episcopul Tarü Unguresti) tudtával, jóváhagyásával történt.

A káté román kiadását Ion Gheţie elemzi, és Alexandra Roman Moraru nyelvészeti és dogmatikai kutatásaira alapozva megállapítja, hogy a szövegben zwingliánus-antitrinitárius beütések észlelhetők. Szerinte kevésbé bizonyítható, hogy a román fordító asztalán több káté eredeti szövege feküdt volna, annál inkább az egyetlen, mégpedig a magyar nyelvű káté szövege. „A kutatások mai állása alapján valószínűbb, hogy a Coresi-féle Káté eredete egy 1530 és 1540 között keletkezett protestáns magyar kátéra vezethető vissza” (61. old.).

Coresi ezen első román nyelvű kiadványa 1921 óta, amikor A. Bârseanu megtalálta csonka példányát és közölte szövegét, a román kutatás homlokterébe került. Ion Gheţie is többször visszatért a Coresi-féle Káté kérdéséhez (kiadásának ideje, a XVI–XVII. századi lutheri káték filiációja stb.). Még akkor is, ha véleménye további árnyalást, esetleg ellentmondást követel meg, Ion Gheţie olyan érveket sorol fel, amelyek vizsgálata elkerülhetetlen.

A Coresi tevékenységének 1565-ig terjedő második korszakában kronológiai sorrendben a román nyelven kiadott négy evangéliumot magába foglaló részleges bibliafordítás következett. A Tetraevangel cimen ismert könyvet az utószóban található adatok szerint Coresi és Tudor 1560. május 3. és 1561. január 30. között Brassóban nyomtatta ki. A négy evangélium román nyelvű első kiadását Szebenben Filip Moldoveánu, alias Philippus Pictor, illetve Mahler valósította meg 1551 és 1553 között, tehát csaknem egy évtizeddel a Coresi-Tudor féle kiadás előtt. Al. Mares egyértelműen megállapítja, hogy a kiadványt Johannes Benkner patronálta, amit az utószó is rögzít. A szerző megjegyzi, hogy P. P. Panaitescu véleménye, mely szerint a könyv kiadását a bolgárszegi román közösség patronálta volna, nélkülözi a tudományos megalapozottságot. A fordítás – a szerző megállapítása szerint – az ó-egyházi nyelvről történt románra, mégpedig a szebeni Tetraevangel (1551–1553) és a Coresi-féle Káté megjelenése közötti évben. Mindenféle más véleménnyel szemben Al. Mares kifejti, hogy a „Tetraevangel kiadásának kulturális háttere nem okoz nehézséget. A Brassóban, valószínűleg a Honterus féle nyomdában és Johannes Benkner patronálása alatti nyomtatás bizonyítja, hogy a könyv megjelenése nem választható el a brassói szászok azon törekvésétől, hogy a románokat a Reformáció oldalára vonják” (75. old.).

Az 1560–1562. évekre teszik a szerzők a Pravila s finţilor oţeti című bizánci egyházjogot tartalmazó könyv kiadását románul. A ránk maradt csonka példány nem teszi lehetővé, hogy a nyomtatványt egyértelműen Coresi kiadványának nyilvánítsák, bár inkább erre hajlanak. A keleti egyház normáit magában foglaló könyv románra fordítása egy görög keleti vallású személynek tulajdonítható, de kiadása a Johannes Benkner tulajdonában lévő cirillbetűs nyomdában történt. Ezt bizonyítja az a leltár is, amelyet Benkner hagyatékáról 1585-ben állítottak össze, és amelyben feljegyezték, hogy a nevezett Pravila két példányban volt meg.

Coresi tevékenységének harmadik, az 1566 és 1570 közötti évek korszakára esik az Apostol című könyv, amely magában foglalja az apostolok cselekedeteinek és leveleinek liturgikus használatra szánt román nyelvű kiadását. A Román Akadémia Könyvtárában négy csonka példányban található meg ez a könyv, amelyekhez még hozzáadandó az a négy lap, amelyet belőle a Szentpétervári Publicsnája Bibliotyeká régi könyveket őrző osztályán talált meg e sorok írója. A vízjelkutatás alapján állapították meg, hogy a könyvet 1566-ban adták ki, minden bizonnyal Brassóban, a Johannes Benkner halála után örököseire maradt nyomdában. A szerzők ez esetben is megjegyzik, hogy P. P. Panaitescu azon állítása, mely szerint a könyvet a bolgárszegi román templom papjainak patronálása alatt adták volna ki, nélkülöz minden tudományos alapot. Mariana Costinescu nyelvészeti kutatásaira alapozva a szerzők azt állítják, hogy a románra való átültetéskor a fordítók használták Luther német nyelvű bibliafordítását. A kezdeményezés tehát ez alkalommal is a szász lutheranizmus légkörében született.

A román könyvtörténet két XVI. századi nyomtatványt tart számon, amelyeket Cazania I. és Cazania II. néven említenek. Mindkettőt Coresi nyomtatta. Ezek néha a Tâlcul evanghelülor, Evanghelia en învătătură vagy Păucenie, illetve Chiriacodromion néven ismertek. A Cazania I, azaz a Tâlcul evanghelülör, amely református postillákat foglal magában, együtt jelent meg a Kolitvenik nevet viselő protestáns agendával, vele egy kötetben. A kiadványból ma kilenc csonka példányt tartanak számon. A román nyelvű könyv utószavában Coresi deák, a nyomdász megemlíti, hogy a kiadás költségeit Forró Miklós fedezte. Hervay Ferenc, Gebhard Blücher, Pavel Binder, Arnold Huttmann és Gernot Nussbächer filigranológiai kutatásaira támaszkodva a szerzők 1567–1568-ra teszik a megjelenés korát. Ma is vitatott a kiadás helye. Kiemelik, hogy a kutatók egyöntetűen beismerik „a kálvini tanítások hatását”, és azt, hogy a könyvet az újonnan kálvinista vallásra tért románoknak szánták.

A Cazania II néven ismert nyomtatvány Lucas Hirscher brassói polgármester költségén jelent meg, és magában foglalja a román nyelvre fordított ortodox postillák szövegét. A kiadó Lucas Hirscher a postillák ószláv nyelvű szövegét a havaselvi metropolitától, Serafimtól szerezte meg, azt Coresinek adta fordítás végett, aki ezt Jane és Mihai bolgárszegi pópák segítségével végezte el, majd Brassóban nyomtatta ki a románra fordított szöveget 1580. december 14. és 1581. június 28. között. Az előszó szerint a könyvet Brassó várfalain belül (în cetate... în Brasov) és nem a vár falain kívül fekvő Bolgárszegen adták ki, amint azt – állapítják meg a szerzők – egyes román kutatók állítják. Az ukrán G. I. Koljádá bebizonyította, hogy románra az Ivan Fjodorov által 1569-ben Zábludovban kiadott Evangelie ucsityelnoe című kiadvány ószláv szövegéről fordították.

Bár tartalmában és formájában a könyv ortodox, mégis tagadhatatlan, hogy kiadása a reformáció mozgalmának tulajdonítható, amely ideiglenesen a bolgárszegi román egyházat is magával ragadta – állapítják meg a szerzők (113. old.).

A Psatire néven ismert kiadvány magában foglalja a zsoltárok könyvét. Román nyelven ezt Coresi háromszor adta ki: 1568-ban, 1570-ben és 1577-ben. A ránk maradt 1570. évi kiadványról tudjuk, hogy Pavel Tordasi kálvinista román püspök kezdeményezése folytán jelent meg, aki 1570-ben a könyv kiadásának céljából Brassóba utazott. Vele egyidőben adta ki – a szerzők szerint – ugyancsak Brassóban Coresi a Liturgia című bizánci rítusú könyvet románul. A szerzők megjegyzik, hogy P. P. Panaitescu volt az egyetlen, aki tagadta a kálvinizmus vagy a lutheranizmus szerepét a könyv kiadásában, noha ezt is a már említett Pavel Tordasi püspök megrendelésére nyomtatták ki. Hogy a szóban forgó Liturgia románra fordítása és kiadása „a kálvinista propaganda” hatásának tulajdonítható, azt a szerzők szerint fölötte bizonyítja, hogy az ortodox egyház kezdeményezésére e könyv csak a XVII. század végén jelent meg románul. A szent szövegek románra fordítása a XVI. században kizárólag a reformáció hatásának tulajdonítható. Az ortodox szertartás hagyományosan ószláv nyelven folyt, és a román nyelvű szertartás nagy ellenállásba ütközött, és csak 1706 után nyert végleges elismerést. Ezzel a megállapítással zárja Ion Gheţie és Al. Mares a monográfia román nyelvű nyomtatványokra vonatkozó részét.

Coresi azonban kétszer annyi könyvet adott ki ószláv nyelven, mint románul. A szerzők ezeket is sorra veszik és részletesen elemzik.

Könyvük negyedik részét magának Coresi deáknak és korának szentelik. Már az első fejezet címében felteszik a román kutatók többsége számára meglepő kérdést: Coresi fordítója vagy csupán nyomtatója volt-e a román nyelven kiadott könyveknek? Válaszuk a mai, nemzeti eszmétől túlfűtött légkörben még ennél is meglepőbb. Coresi „nem volt a neve alatt megjelent nyomtatványok fordítója” (219. old.). Ez persze nem jelenti szerintük azt, hogy ne lett volna bizonyos szerepe a kéziratok nyomtatásra való előkészítésében, a szövegek helyesírási egységesítésében, noha itt sem kizárt, hogy e fontos munkát más személyek is végezték, akár Brassóból vagy máshonnan.

Külön vizsgálat tárgyává teszik az ún. máramarosi részleges bibliafordítások és Coresi román nyelvű nyomtatványai közötti viszonyt. Hogy az utóbbiak az előbbiek kinyomtatását képeznék, ez szerintük nem több be nem bizonyított feltevésnél. Sőt még azt is kétségbe vonják, hogy az elsőket egyáltalán és kizárólagosan Máramarosban fordították volna le románra. A román nyelvű részleges bibliafordítások területe magában foglalta a Bánságot, Erdély északi részét łs Moldvát (249. old.), kiemelvén Bánság és Hunyad vidékének kimagasló szerepét, ahol különben némi gyökeret vert a románok között is a reformáció (252. old.). A terjedelmesebb III. fejezetben szigorú bírálat alá veszik P. P. Panaitescu különben nagyon elterjedt nézeteit, melyeknek értelmében Coresi igazi forradalmár lett volna, aki tudatosan küzdött a román nemzeti nyelv meghonosításáért az ortodox egyház szertartásaiban, és tette volna mindezt szemben a reformáció mozgalmával. Ion Gheţie és Al. Mares sorra veszik P. P. Panaitescu képtelennél képtelenebb állításait, módszeresen bizonyítják be azok tarthatatlanságát. Szerintük Coresi személyiségében nem azt a forradalmárt kell látnunk, aki új korszakot nyitott a román művelődésben, hanem az idők viszontagságainak magát alávető nyomdászt, aki 1566-ig Johannes Benkner és Brassó tanácsának a lutheri tanokat terjesztő patronálása alatt nyomtatja a könyveket román nyelven, aki János Zsigmond korában a kálvini reformációt szolgálja, de aki a katolikus Báthori István idejében egyre több ószláv nyelvű ortodox könyvet ad ki (285. old.). A szerzők azt is kijelentik, hogy „nem fogadjuk el a reformáció szerepének lebecsülését a XVI. századi román művelődés fejlődésében... A reformáció nem csupán példát mutatott a románoknak, miként azt P. P. Panaitescu állítja, hanem a román egyházi könyvek román nyelvre való fordításában és kiadásában egyes esetekben kezdeményező volt”.

A könyv utolsó része Coresi örökségét vizsgálja. A szerzők kitérnek a Coresi-kiadványok terjesztésére, későbbi átírására és a fordítások felhasználására a XVII. századi román nyelvű könyvek kiadásában. Ami Coresi szerepét illeti a román irodalmi nyelv kialakításában, a szerzők megállapítják, tévednek azok, akik benne a román irodalmi nyelv megteremtőjét, a románok Lutherjét látták és látják (379. old.).

Ion Gheţie és Al. Mares alapos monográfiája a román kutatást tudományosan megalapozott változata mellett tesz tanúbizonyságot, és szerintem érdemes rá odafigyelni. E könyv megérdemelné a német nyelvű kiadást is.

Ion Gheţie–Al. Mares: Diakonul Coreşi si izbânda scriśului în limba româna (Coresi Deák és a román nyelvű írásbeliség győzelme) Editura Minerva, Bucureşti, 1994. 394 p. + illusztrációk

Demény Lajos

1. Lásd Demény Lajos: Rumänische Buch- und Buchdruckgeschichte des16. Jahrhunderts im Spiegel der Forschung der letzen 25 Jahre. In: Gutenberg Jahrbuch, 1986. 303–320. Benne az 1985-ig megjelent tanulmányok legrészletesebb könyvészete.