Klió 1996/2.

5. évfolyam

Újabb szempontok, törekvések, eredmények és összefoglalások a legfrissebb nemzetközi ókortörténeti kutatásokban

 

Aki figyelemmel kíséri a mai ókortörténeti kutatásokat, egyértelműen azt tapasztalja, hogy mind mennyiségileg, mind az újonnan érvényre juttatott szempontok tekintetében hihetetlenül gazdaggá váltak a klasszikus, görög-római világra vonatkozó kutatások. A továbbiakban ebből a rendkívüli bőségből szeretnénk némi ízelítőt nyújtani.

Természetesen az új törekvések nem zárják ki azt, hogy a kutatók hagyományos kérdéseket vegyenek új megfontolások, szempontok alapján górcső alá. Az egyik ilyen elévülhetetlen téma az athéni demokrácia, ill. annak értékelése és jelentősége a politika-filozófia, vagy éppen a modern államelméletek szempontjából. Erről is képet adott legutóbb M. Rausch abban az összefoglalásában, amelyet az „Anzeiger für die Altertums­wissenschaft” egyik legutóbbi számában tett közzé az athéni demokráciával foglalkozó legfrissebb eredményekről (47, 1994, 199–264). Ezt szem előtt tartva, magunk a következő munkákra szeretnénk felhívni a figyelmet. Számunkra ma különleges aktualitással bír Ö. Larsen munkája (Ethik und Demokratie. Die Entstehung des ethischen Denkens im demokratischen Staat Athen, Hamburg), amelyet annak szenteltek, hogy a modern polgári társadalomban kialakult etikai gondolkodás szempontjából milyen jelentősége van az antik Athén etikai szellemiségének, amely az athéni demokráciával együtt bontakozott ki Szolón reformjaitól kezdődően Kleiszthenész tevékenységén át egészen Periklészig, átértékelve az új társadalmi konstellációknak megfelelően magukat az etikai normákat is. Ezért válik a klasszikus görög filozófusok számára központi kérdéssé a „helyes cselekvés” problémája, amely a mi számunkra ma már magától érte­tő­dően etikai kérdésnek tűnik fel. Ez a megállapítás érvényes Szókratészre és Platónra. Maga Arisztotelész már kifejezetten azt a problémát feszegeti, hogy miként néz ki a „helyes cselekvés” a polisztársadalom keretei között. Némiképpen anakronizmusnak érezzük a szerző ama végkövetkeztetését, hogy Athénban azért nem volt megvalósítható az igazi polgári szabadság, mert az asszonyokat, a gyermekeket és a rabszolgákat kizárták a politikából, s hiányzott a kézművesek társadalmi elfogadottsága is. Az utóbbi tényszerűen sem igazán állja meg a helyét; az előbbi viszont a modern polgári társadalmakban is csak a közelmúltban oldódott meg. Az azonban mindenképpen egyetemes tanulság, hogy a történelmi lehetőségek korlátaival való szembenézés soha meg nem kerülhető.   Érdekes problémát feszeget J. Pečirka, aki úgy véli, hogy Athén esetében nem bizonyítható az a feltevés, miszerint a demokratikus államforma progresszív kultúrával párosul, vagyis, hogy a kultúra folyamatosan előrefejlődik, és a művészetek területén csakúgy, mint a tudományokban, állandóan kész a megújulásra. Fogadjuk el, hogy ez a megállapítás igaz, ám akkor azon is el kell elmélkednünk, hogy a két dolog összekapcsolása vajon a modern időkben is mennyire igaz, hiszen ebben az esetben a végérvényes megítéléshez még hiányzik a történelmi távlat, melynek segítségével kívülről visszapillanthatnánk korunkra (vö. Athenische Demokratie und Fortschrittsdenken gegen Ende Des 5. Jh. v.u.Z.: eine fiktive Analogie, Klio, 72, 1990, 195–198.).   Igen hangos visszhangot váltott ki a szakemberek körében is M. H. Hansen már címében is provokatív könyve (Was Athens a Democracy? Popular Rule, Liberty and Equality in Acient and Modern Political Thought, Copenhagen, 1991)

A szerző abból indul ki, hogy az ókorban, akárcsak napjainkban, megvan a politikai intézményeknek és a politikai eszméknek a síkja, és szerinte a szabadság fogalmának politikai és személyes szabadságra osztása már a klasszikus antikvitásban benne gyökeredzik. Hansen azt vallja, hogy Athénban az iszégoria, vagyis az egyenlőség ugyanúgy egyfajta esélyegyenlőség a politika területén, akár a mai körülmények között.   A XIX/XX. század sűrűn folyamodott ahhoz, hogy vagy befeketítse az athéni demokráciát, ahogy azt már az elmúlt században a magyar Schwarz Gyula tette, vagy legalábbis fény- és árnyoldalait egyaránt feltárja. Ezen utóbbi szándékot húzza alá E. Sagan könyvének címe is: Méz és bürök (The Honey and The Hemlock, New York, 1991). A szerző a demokratikus társadalom fő gondját abban keresi, hogy ellentmondás van a szabadságeszmények: az egyenlőség és a törvény, valamint a politikai és társadalmi valóság között. Sagan szerint az oligoi, vagyis az ő szemében a vagyonos és nemesi elit, akárcsak a démosz, a hatalmat politikai taktikaként alkalmazta abból a célból, hogy a másik oldal erejét megnyirbálja. A jog és az egyenlőség határait nagyon szorosan vonták meg, mert ez nem foglalta magába sem a nőket, sem a betelepülteket (metoikosz-ok), sőt a rabszolgákat vagy a barbárokat sem. Maga az athéni polgárság, amelyet azonos polgári eredete határozott meg, személyes céljait követte: a hasznot, az elismerést és a bölcsességet, a tudást. Athénban a legfőbb gondot az okozta, hogy a személyes önérzet egyfajta önfitogtató narcisszizmussá vált, amit olyan példák tehetnek nyilvánvalóvá, mint Themisztoklészé és Alkibiadészé. Az athéni demokrácia egyik nagy érdeme éppen az: felismerte, hogy milyen veszélyt jelent egyes emberek féktelen hatalomvágya és pénzsóvársága, s ezért arra törekedett, hogy megpróbálja elejét venni a még féktelenebb hibák kibontakozásának. Bár e megállapításokban van hiteles történeti mag, azért talán több bennük a modern időknek címzett üzenet.   Közismert, hogy az athéni demokrácia mennyire nem kapott egyöntetű elismerést az ókorban, s különösen sok filozófus, állambölcselő festett negatív képet az athéni politikai berendezkedésről, s ez azután a későbbiekben is erősen éreztette hatását. E problémához kapcsolódik J. T. Roberts munkája: Athens on Trial (Princeton, 1994). A szerzőnő rámutat arra, hogy ama kedvezőtlen bemutatásban, amelyben az athéni demokrácia többnyire részesült a reneszánsztól kezdődően egészen a XVIII. századig, igen jelentős szerepe volt annak a jórész elmarasztaló megítélésnek, melyet vele kapcsolatban Szókratész fogalmazott meg Platón dialógusaiban, illetve amelynek maga Platón és Arisztotelész adott hangot. Roberts annak kapcsán vizsgálja, miként is értelmezték az egyes társadalmak és államok egészen korunkig az athéni demokráciát, hogy milyen viták zajlottak le már az ókorban az athéni demokrácia tárgyában az oligarchia és a demokrácia párviadalában, valamint a legjobb államforma körül folytatott kutakodásokban. Döntő fordulat a klasszicizmussal következett be, amikor végre tanúi lehetünk az athéni demokrácia felértékelésének, kedvező megítélésének, amelyet az angolszász területeken azután G. Grote honosított meg híres munkájával, a „History of Greece”-szel. Az összehasonlító vizsgálat egyik lehetséges válfaját képviseli B. S. Strauss munkája, amelynek kivonata az American Journal of Archeology című folyóiratban található (93, 1994, 292–293.). Ennek a módszernek az a lényege, hogy Athén társadalmi és gazdasági struktúráját össze kell vetni más antik városállamokéval, éspedig nem csak Rómáéval, hanem a mezopotámiaiakéval, a föníciaiakéval és az etruriaikéval egyaránt. Így olyan lehetséges kérdésfölvetések fogalmazhatók meg, minthogy milyen volt a nők státusa Athénban, Spártában, Babilonban és Júdeában, vagy milyen volt az athéniak ideológiája az autonómiáról összevetve ezt azzal, hogy a polgári összetartozásról milyen más mítoszok voltak; vagy vizsgálni érdemes a társadalmi mobitás kérdését Athénban és a többi városállamban, miként az is megéri a fáradságot, hogy összevessük az „evezősök” osztályának politikai aktivitását a rhodoszi és a főniciai helyzettel.   Az előbbivel ellentétben teljességgel modernizáló összehasonlítást alkalmaz P. A. Rahe (Republics – Acient and Modern, Classical Republicanism and the American Revolution, North Carolina, 1992). A szerző az amerikai alkotmány alapgondolatait az ókori görög városállamok alapelveivel veti egybe, főként a spártaiakkal és az athéniakkal. Ennek jegyében jut el olyan anakronisztikus megfogalmazásokhoz, hogy Athén lenne a „legjelenték­telenebb ókori nemliberális köztársaság”, mivel itt a hatalmi pozícióban lévő közvélemény szemben áll az egyénnel, ahogy arról az osztrakiszmosz vagy az apragmoszüné, azaz a politikai nyugalom, visszavonultság elvetése, a nők diszkrimi­nációjának és a rabszolgaságnak az elfogadása tanúskodik. Rahe az athéni demokrácia ideológiájában az arisztokratikus elitszemlélet és -gondolkodás szellemét „eugeneia” véli felfedezni, amely azonban itt a férfipolgárok szélesebb körét fogta át. A szerző felfogása az, hogy az athéni társadalmat a katonai szolgálat valamint a szigorú erkölcsi és vallási magatartásszabályok határozták meg. Az olyan férfierények, mint a bátorság, az államvallás tekintetében tanúsított jámborság, valamint az állam iránt tanúsított önfeláldozó-készség egyáltalán nem hagyják kibontakozni sem a nőket, sem a rabszolgákat, sem a beköltözött idegeneket, vagyis a metoikosz-okat. Ez a rendszert még a későbbi V–VI. századi reformkísérletek sem tudták gyökeresen megváltoztatni. Nem hiányzik az athéni demokrácia problema­tikája a görög történelem és civilizáció egyik, sok gondolatébresztő könyvet publikáló kutatójának: P. Vidal-Naquet-nak a munkásságából sem, akinek 1990-ben megjelent francia nyelvű művét hamarosan németre is lefordították: Athen-Sparta-Atlantis, Die griechische Demokratie von aussen gesehen (München, 1993). Már maga a cím meghökkentő: mit is jelent a görög demok­rácia „kívülről” történő szemlélése? A francia szerző számára ez a „külső szemlélet” abból áll, hogy a görög demokráciát egyfelől egybeveti a görög időkkel (itt ilyen fejezetekről van szó: „Mykéné és Homérosz”, illetve „Odüsszeusz világa”), másfelől pedig azt vizsgálja, miként vélekedtek róla akár az antik, akár a modern politikai gondolkodásban. Vidal-Naquet például arra kérdez rá: alkalmazható-e történetileg a platóni életmű, mint egység, és nem pedig úgy, mint az állambölcselet egyes részletvonatkozásaival kapcsolatos állásfoglalások tárháza. A szerző továbbá olyan tárgyköröket is górcső alá vesz, hogy milyen volt az Atlantisz-mítosznak mintegy időtlen államutópiának a kisugárzása egészen a mai időkig, és hogy milyen volt az antik világ recepciója az 1750–1850 közötti időszakban. A francia forradalom idején a totalitarizmus képviselői, mint például Robespierre vagy Saint-Just, a spártai modellt tekintették mércének, a mérsékeltek viszont, akárcsak Desmoulins, Athénban fedezték fel a példaképet. A forradalmat követően azt a különbséget hangsúlyozták, amely a rabszolgaságon alapuló demokráciát elválasztotta a modern demokráciától.   Mi, magyarok elégedettek lehetünk azért, hogy Rausch áttekintése egy kitűnő magyar tudós tanulmányát is említésre méltatja, Németh Györgynek a harminc zsarnokkal kapcsolatos névvizsgálati dolgozatát, amely azonban magyarul is megjelent, s így nem lehet ismertetésünk tárgya.

Roppant gazdag az antik Róma történetének tárgyalása is az újabb szakirodalomban. Ennek illusztrálására ragadjunk ki most néhány példát. L. Japella Contardi a korai Róma egyik írásos forrása elemzésének szentel egy rövid, ám tüzetes könyvet: I „systemata” di Numa, un aspetto della formazione della cittŕ antica (Torino, 1991). A szerzőnő a görög Plutarkhosz Numa-életrajza egy részletének rendkívül gondos vizsgálatát végzi el. Itt arról van szó, hogy Róma második királya, Numa igen csodált intézményt létesített, amennyiben a népet 7 foglalkozás szerinti testületbe osztotta, vagyis fuvolá­sokra, aranyművesekre, ácsokra, ruhafestőkre, cserzővargákra, nyereg­ké­szítőkre, rézművesekre, fazekasokra és egyéb mesterségeket űzőkre (17, 1-4). Ez a hagyomány, amely eltér Livius és Dionüsziosz Halikarnesszeusz közlésétől, bukkan fel még az id. Pliniusnál is, aki a Historica Naturalis két különböző helyén utal a Numa által felállított harmadik  és hetedik collegium-ra, bár a római szerző másutt a populus felosztását collegium-okra Servius Tullius királynak tulajdonítja. A modern kutatók nagy figyelmet szenteltek e collegium-ok ezen szisztémáinak. A legtöbben úgy vélték, hogy az etruszk korszak egy társadalmi-gazdasági szervezetét tulajdonították a korábbi periódus Numájának. Mások úgy gondolják, olyan anakronizmussal állunk szemben, amely a Kr.e. IV–I. sz. eseményeiben gyökerezik. Japella Contardi viszont az ismertetett információ lehetséges ideológiai hátterét vizsgálja, amennyiben a jelzett beosztás a platonizmussal és a pythagoreizmussal hozható összefüggésbe. Eszerint Plutarkhosz a római történelem olyan kezdeteit találta volna ki, amelyek során a görög gondolkodás rendezte el és racionalizálta volna a politikai élet fejlődését a városi társadalom keretei között. Más szavakkal ez azt jelentené, hogy a görög életrajzíró Numa életét aköré építette volna, ami a  polisz, a városállam kialakulása valamint lakossága funkcionális szerveződésének szembeötlő vonása lett volna. A collegium-ok „eredetmitosza” mögött tehát a görög filozófiai gondolkodást kell keresnünk, illetve az ezt kiváltó görög polisz-modelleket: a lükurgoszi Spár-tát, Zaleukosz Lokroi-át, ill. Szolón és Periklész Athénjét. Contardi munkája így megmutatja, milyen nagyfokú kritikával kell kezelni a korai római történelemre vonatkozó kései görög írások forrásértékét.

Kétségkívül szilárdabb, bár nem problémamentes forrásanyag van a késő-köztársasági események és kiemelkedő személyiségeik mögött. Ilyen témát választott Sulla-monográfiája tárgyául H. Behr (Die Selbsdarstellung Sullas. Ein aristokratischer Politiker zwischen persönlichem Führungsanspruch und Standessolidarität, Frankfurt aM, l993.   „Sulla önábrázolása. Egy arisztokrata politikus a személyes vezéri ambíció és a rendi szolidaritás között”). Ez a munka áttételesen azt az ősi problémát is firtatja, vajon Sulla az arisztokratikus köztársaságot akarta-e helyreállítani, vagy egy új monarchikus rend alapjait kívánta-e lerakni. Ahogy vizsgálatában és elemzésében H. Behr mind előbbre halad, úgy foglal egyre inkább állást amellett, hogy Sulla valójában a köztársasági rend védelmezője volt, miként ilyen megoldást sugalltak már E. Valgiglio, A. Keaveney és F. Hinard munkái is. A jelen munka azt kutatja: milyen képet igyekezett Sulla önmagáról kialakítani mind kortársai, mind az utókor számára. Ehhez a szerző megkísérli rekonstruálni Sulla commentarii rerum gestarum-át, amelyet élete végén írt, amikor megvált közfunkcióitól. Ezt követőleg Behr megvizsgálja Sulla építészeti és urbanisztikai hagyatékát, pénzeit, azokat az ünnepeket és játékokat, amelyeket győzelmeinek szentelt, hogy megörökítse őket; végül azokkal a cognomen-ekkel, melléknevekkel foglalkozik, amelyeket nevéhez kapcsolt. Ami Sulla emlékiratát illeti, az erről megállapítottakban igen sok a hipotézis, lévén, hogy valójában igen csekély töredék maradt fenn belőle, s egyáltalán nem biztos, hogy minden későbbi Sullának kijáró elismerés erre megy vissza. Mégis valószínű, hogy Sulla pl. meghamisította pályája elejét, elleplezve, hogy indulása a későbbi nagy ellenfél, az „új ember”, Marius árnyékában történt. Elfogadhatónak mutatkozik a könyv írójának az a megállapítása, hogy a Sullától a latin világnak szánt Felix, ill. a görög világnak szánt Epaphroditosz melléknév nem új a köztársasági hagyományban, és a trójai Aeneasra történő utalás Aphrodité/Venuson keresztül valójában azt kívánja hangsúlyozni, hogy Görögország sorsa hozzá van kötve Rómáéhoz. Bár Sulla a köztársaság helyreállítására törekedett, cselekedeteivel mégis hozzájárult ahhoz, hogy az arisztokrácián belül megszűnjék az a törékeny egyensúly, amely az egymással való versengés és az összetartás között fennállt. Mindez segít megértetni a Sulla-féle paradoxont.

A római köztársasággal kapcsolatos megannyi új vizsgálat és eredmény, amely az utóbbi években, évtizedekben született, nyilvánvalóan elavulttá tette a régebbi összefoglalásokat, s ez elkerülhetetlenné teszi az újabb szintézisek megalkotását. E vonatkozásban két igen eltérő vállalkozásra szeretném felhívni a figyelmet. A híres tudomány-népszerűsítő sorozatban, a Que sais-je?-ben jelent meg F. Hinard mindössze 125 lapos munkája a La république romaine (Paris, 1992). A szerző tudatosítja, hogy a res publica Rómában egyszerre egy történelmi korszak és egy politikai rendszer, amelynek lényege: a libertas élesen különbözik a monarchikus formáktól, szisztémáktól. Annak ellenére, hogy egy ilyen tudomány-népszerűsítő munka nemigen enged meg különösebb elméleti fejtegetéseket, mégis Hinard megpróbálja körvonalazni azokat az alapvető értelmezési különbségeket, amelyeket a római történelem e szakaszának felfogásában az újabb régészeti és nyelvészeti felfedezések hoztak kényszerítő erővel magukkal. Így erősen megkérdőjelezi azt a hagyományos liviusi koncepciót, hogy e periódus első szakaszát valóban kizárólag a patríciusok és a plebejusok harca jellemezte volna, s felhívja a figyelmet arra, hogy a későbbi események nyomán ezt a korszakot mennyire hamisan modernizálták. Hasznos a kiváló történész azon szempontja is, hogy Róma urbanisztikai története épp oly beszédes számunkra, mint azok a szövegek, amelyek körvonalazták a rendszer bukásához vezető ideológiai konfliktusokat. A szerzőnek a figyelme helyesen kiterjed a kultúra, a művelődéstörténet bemutatására is.

Egészen más jellegű kézikönyv a nagyhírű Cambridge Acient History sorozat IX. köteteként megjelent áttekintés a Római Köztársaság utolsó századáról: „The Last Age of the Roman Republic, 145–43 B. C.” (kiad. J. A. Crook, A. Lintott, E. Rawson) (Cambridge, 1994). Ez a kötet az első kiadás 60 évvel ezelőtt megjelent változatát váltotta fel, minthogy az a többször kiemelt újabb eredmények miatt szükségképpen elavulttá vált. Ezt a második kiadást majd még részletesebben is be kívánom mutatni. Most csak azt emelem ki, hogy ez az új kiadás sokkal árnyaltabb bemutatását adja a vizsgált periódusnak, nem úgy mutatva be azt, mint amely szinte végzetszerűen kellett hogy elvezessen a monarchiához a szociális konfliktusokon keresztül.

Többször utaltam az újabb művelődéstörténeti vizsgálatok fontosságára. Álljon itt ennek illusztrálására G. Zimmer dolgozatának (Das Sacrarium des C. Heius. Kunstraub und Kunstgeschmack in der späten Republik, Gymnasium, 1992, 6. szám), amely a kulturális élet és a jog összefüggése szempontjából fontos kérdést vizsgál a Római Köztársaság végén. Cicero „A műkincsekről” írt Verres elleni beszédében, amely a valóságban sohasem hangzott el, arról van szó, hogy C. Verres, Szicília Kr. e. 73–71 közötti propraetora mennyi gaztettet követett el, miként rabolta ki módszeresen, kénye-kedve szerint a reá bízott provinciát. Cicero a per során eddigi gyakorlatával ellentétben mint vádló lépett fel, hatalmas mennyiségű tényanyagot gyűjtve össze a provinciálisok által bevádolt volt helytartó ellen.

A magánemberek kifosztásáról szóló első epizód a messanai C. Heius esete. Házában volt egy létesítmény, amelyet Cicero szentélyként (sacrarium) ír le. Ebben négy szobor állt, amelyek a római arisztokrácia tagjai előtt is ismertek voltak: úgymint Praxitelész márvány Erósz-szobra, Mürón bronz Hercules-szobra és Polükleitosz két Kanephoros-a. E négy szobor Verres tulajdonába került, de nem egészen világos, hogyan. Verres saját bevallása szerint a szobrokat 6500 sestertiusért vásárolta. Ez nevetségesen alacsony összeg, ha azt vesszük, hogy egy életnagyságú szobor ára 4000–7000 sestertius között volt. A vádló, Cicero számára itt mutatkozik az első nagy nehézség, ugyanis Heius a per során annak a Messanának a képviselőjeként volt jelen, aki Verres neki nyújtott különféle kedvezményei miatt úgyszólván az egyetlen mentőtanú volt a korábbi helytartó számára. Ezt Heiusnak is figyelembe kellett vennie vallomástétele során, tehát semmi olyan kijelentést nem tehetett, hogy a szobrokat nem szabad akaratából, hanem kényszer hatására adta el. Cicerónak ezért a köztársasági viszonyokhoz képest szokatlan útra kellett lépnie, hogy bebizonyítsa: csupán látszateladás történt. Ismertetnie kellett, hogy Heius szobrai esetében kétségtelenül művészeti értékekről van szó, amelyek ára jóval felülmúlja a korabeli szobrokét. Ily módon tudjuk meg, hogy a köztársasági hagyományok mindenféle bizonygatása ellenére Rómában nap mint nap árveréseket tartottak, amelyek alkalmával egyes műalkotások horribilis összegekért cseréltek gazdát.

Egy per során azonban csak nagyon nehezen lehetett felhasználni egy provinciabeli műgyűjtemény kirablását. Jogilag a tettet aligha lehetett megfogni, jobb híján sikkasztásnak számított. Ezért kellett Cicerónak arra törekednie, hogy az eljárásnak egyfajta erkölcsi színezetet is adjon. Ezt a sacrarium hangoztatásával éri el. Ennek számított ugyanis alapvetően minden olyan hely, ahol felszentelt tárgyakat tartottak. Heius házában a szent jelleget Cicero két megjegyzéssel bizonyítja: a szobrok előtt kis oltárok állnak; s Heius itt naponta áldoz az isteneknek. Magának a  sacrarium-nak a rekonstruk­ciója azonban nagy nehézségbe ütközik; s Rossbach múlt századi kísérlete e téren nem megnyugtató. Mégis építészeti párhuzamokat keresve megállapítható, hogy kisebbfajta kápolnák típusa ismert volt a hellénisztikus korban. Ezeket a szentélyeket csak egy-egy szobornak szentelték, az oltár azonban mindig nagy és áldozat bemutatására alkalmas. Valószínűleg egy ilyen épületrész volt tehát Heius messanai házában is. A római házakban a peristylium területén többször is előfordulnak ilyen termek, sőt, Szicíliában is ismert volt az efféle épüéletrész. Livius a Kr.e. 214. évi szirakézi forrongásokról tudósítva leírja, hogy ezek során megölték Hérakliát, II. Hierón lányát, aki apjával a házi kápolnába menekült, ahol a tömeg elfogta. A római kultúrkörben is vannak olyan helyek, ahol felszentelt eszközöket tartottak. Ennél fogva Cicero nyilvánvalóvá tette a bíróság előtt, hogy a rablással megsértették a kegyeletet (pietas) és a vallást (religio). Ez annak ellenére érvényes, hogy a Heius házában lévő szobrok közül csak Bona Fortuna (Agathé Tükhé), vagyis a Jó Szerencse szobra volt kultikus tárgy, úgyhogy a sacrarium-ot neki szentelték, mint házi istennek. Ugyanakkor a kis oltároknak csupán szimbolikus jelentősége lehetett. A többi alkotás is mindenekelőtt mű- és nem kultikus tárgynak számított. Cicero azonban a per sikere érdekében rájuk is igyekszik átvinni a szentély vallási tiszteletét.

A legfrissebb ókortörténeti vizsgálatokban különösen nagy súlya van a historiográfiai kutatásoknak. A XX. sz. első fele még hajlamos volt lekezelően nyilatkozni a régebbi történetírásról, főleg az antik historiográfiáról, úgy fogva fel, mintha alapvetően nélkülözte volna a kritikát, és elsőrendűen a legendás hagyományokra épült volna. Hiányolták belőle a modern társadalomtörténeti kategóriákat és az ezekre épülő szempontrendszert. A legújabb történeti vizsgálatok mindinkább szakítanak ezzel a modernizáló felfogással, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy a közelmúlt értékkategóriái mennyire hiányosak és akár félrevezetők is, nem beszélve arról, hogy haszná­latuk elleplezheti egy-egy kor jellegzetes, az adott időszak lényegére rávilágító történelemfelfogását.

A klasszikus antik történetírás egyik legfőbb jellemtője, hogy valójában elsőrendűen nem tudomány, hanem szépirodalom. Ennek következtében az antik ember viszonyulása városa, népe, országa és birodalma történetéhez nem utolsó sorban szépirodalmi megközelítésen keresztül történik. Épp ezért a tudományos vizsgálatoknak azt kell tisztázniuk, melyek azok a szépirodalmi keretek, irodalmi formák, amelyek nem annyira fogalmi szinten, mint inkább a képiség révén teszik nyilvánvalóvá az antik ember történelem-felfogását. Magától értetődő, hogy ebben a szemléletmódban természetszerűleg nem a direkt társadalmi, gazdasági és politikai szempontok állnak az előtérben, hanem az erkölcsiség, a magatartási normák, az életvitel, a műveltség, a kulturális és jótékonysági élet, valamint más hasonló szellemi területek. Az újabb, az ókori historiográfiával foglalkozó vizsgálatok az antik történetírás ezen sajátosságát kívánják megvilágítani, miként  azt Tacitussszal kapcso­latban az alább ismertetendő tanulmányok jelzik.

Az antik történetírás egyik legismertebb mai kutatója T.J. Luce, akinek itt két dolgozatára is ráirányítjuk a figyelmet. Az egyik Tacitus koncepcióját vizsgálja a történelmi változásokról s azt a problémát, miként lehet kiszűrni a történetíró saját véleményét. (Tacitus’ conception of historical change: the problem of discovering the historian’s opinion, in :  Past Perspectives, Cambridge, kiad. J.S. Moyon stb., 1986, 143-157). Ez az írás két kérdést vet fel: 1.) hogyan tárható fel Tacitus saját véleménye a szövegekben; 2.) milyen volt Tiberius jellemfejlődése uralkodása során.

1.) A kérdéshez központi jelentőségű a Dialogus de oratoribus, melynek tárgya: a szónoklás hanyatlásának az oka. Aper és Messala vitáznak: az ősökhöz képest a maiak kifinomultabbak-e, vagy hanyatlás tapasztalható. A csúcspont Maternus megjelenése, aki a hanyatlásért a két korszak szociális- politikai berendezkedésének különbségét okolja. Régebben Luce úgy gondolta, hogy Maternus valójában Tacitus véleményét képviseli, mert érvelése reálisnak tünt fel ahhoz, hogy tacitusi gondolat legyen. Ezenkívül figyelemre méltó, hogy nem abban hisz, amiben minden kultúra, különösen a római hitt, hogy a múlt jobb, mint a jelen.   Ezzel szemben Luce ellenérveket hoz fel: Maternus visszavonul a közélettől a költészet kedvéért, ami ellentétes Agricola és M. Lepidus dicséretével; Maternus magasztalja a császárt: sapientissimus et unus („a legbölcsebb és az egyetlen”), ami ellentétes Tacitus más műveiben tett kijelentéseivel; Maternus, hogy érvelését alátámassza, elhomályosítja a köztársaság éveit, így akarva jobb színben feltüntetni saját korát. Ez szintén nem tacitusi gondolat. Maternus tehát nem Tacitus.  Hogyan lehet mégis Tacitus véleményét kiszűrni azokból a szövegekből, amelyeket történelmi figurák szájába ad? Syme-mal együtt Juce azt vallja: nehéz eldönteni, „mi az igazi értelem, mi az eloquentia és mi a dráma a szövegekben”. Hussler szerint, ha a szarkazmust és az iróniát elhagyjuk, eljutunk az igazi tacitusi gondolatokhoz. Álljon itt egy példa e módszer nehézségeinek bemutatására: Galba beszéde a fiatal Piso adopciója alkalmából (Hist., 1, 15–16). Itt az irónia szükségszerűen áthat mindent, mert jóllehet a császár utódlási kísérletei dicséretesek, de a lehető legalkalmatlanabb embert választotta. A másik módszer az, ha Tacitus in sua persona tett kijelentéseit kiragadjuk az összefüggésükből, összehasonlítjuk és értelmezzük őket, az eredményeket más eseményekhez és megjegyzésekhez rendeljük, hogy interpretálhassuk őket. Így kapunk egy olyan tacitusi gondolategyüttest, amelyet mindig egy-egy adott problémára alkalmazhatunk.   Nem szabad elfelejteni az az elvet sem, amelyet a kor jeles szónokai vallottak: az in utramque partem disserendi elvét, vagyis, hogy mindent pro és contra meg kell vizsgálni. Egy tehetséges ember minden gondolatot sikeresen a magáévá tehet. Álljon itt egy példa: C. Piso és A. Gallus nem értenek egyet abban, hogy folytassa-e a senatus a munkát a császár távollétében is, vagy sem. Piso szerint az ügyeknek menniük kell tovább, Gallus véleménye ellenben az, hogy csak a császár személyes felügyelete alatt folyhat a munka. Gallus azonban ezt csupán azért teszi, mert Piso „elvette előle a szabadság színlelését” (Ann., 2, 35).   Felvetődik a kérdés: ha ilyen nehéz Tacitus saját gondolatait megtudni, az nem azért van-e, mert Tacitus nem is akarja, hogy megtudják, vagy elsődlegesen nem ezt akarja. Azt várja tőlünk, hogy magunk ítéljük meg azokat az embereket, akiket felvonultat előttünk.

2) Tiberius jellemfejlődésének ábrázolásában is számos probléma merül fel: bizonyos állítások és epizódok nem jól, vagy egyáltalán nem illenek egymáshoz. Konkrétan: az Annales VI. könyvében található összefoglalás ellentétben áll a megelőző bemutatás (Ann., 1–5. könyv) teljességével. Az összefoglalásban Tiberius uralkodásának öt szakaszát különbözteti meg Martin: a) T. hírneve és tettei kiválóak, amíg közember és csak Augustus parancsnoka; b) hibáit elrejtve erényeket színlelt addig, amíg Germanicus és Drusus éltek; c) a gonosz és a jó keveréke volt, amíg élt az anyja; d) ezután szörnyűséges és kegyetlen időszak jött rá, bár szexuális vágyait még elnyomta addig, amíg szerette Seianust és félt tőle; e) végül minden szégyent és félelmet levetkezett, senkire sem hallgatott, csak saját magára (Ann., 6, 51, 3).   Ezek a szakaszok a bemutatás egésze alatt nem ennyire hangsúlyosak. Az a) periódusról Tacitus nem is ír. A b) szakasz leírása is különös: csak Drusus halálát emeli ki, s ekkor a relatív szabadságnak már vége, mert Seianus hatalmat kap. A c) nem hoz igazi változást: T. jelleme Germanicus, Drusus és Livia alatt változatlanul ugyanaz (idem) maradt (vagyis az I. könyv végétől a VI. elejéig). Különös Seianus szerepe a d) részben: csak az összefoglalásban jelenik meg úgy, mint aki inkább jóra ösztökél, hiszen féken tartja a császár szexuális kegyetlenkedéseit. Miatta nem jut a császár karaktere a végső szakaszába.   Az egész összefoglalás lényege az, hogy T. jelleme valójában nem változott: gonosz, akinek perverzek a motivációi. Az alapos jellemrajz fő vonása: T. képmutatósága: mindig el kellett nyomnia valódi énjét.

Luce másik tanulmánya ugyanúgy a nagyszabású kézikönyv-sorozatban, az Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt-ben ( ANRW) jelent meg (kiad. W. Haase, Berlin – New York, II/33. 4), mint a következőkben ismertetendő többi dolgozat. Ez az írás azt vizsgálja, mit tekintett Tacitus a történetírás elsőrendű feladatának (Tacitus on History’s  Highest Function..., in: ANRW II/33. 4, 2904–2927). E vonatkozásban eddig különféle nézeteket fogalmaztak meg (vö. F.R.D. Goodyear, Furneaux, R. Syme). Luce szerint Tacitus Annales-ének 3.65-ös fejezete foglalkozik először azzal, hogy mi lenne a történelem szerepe, ill. mi a történetíró célja a jó magatartás (ne virtutes sileantur) valamint a rossz magatartás példáinak bemutatásával (utque pravis dictis factisque ex posteritate et infamia metus sit). Jelen dolgozatával Luce azt kívánja bizonyítani, hogy a sokak által párhuzamosnak érzett Tac., 65 és Livius, praef. 10 között valójában különbség van, ill. hogy mennyire ritka az ókori történetírásban Tacitus megközelítése, mely szerint a történelem fő funkciója az, hogy emléket állítson (így például Hérodotosz, Velleius Paterculus). Az Ann., 16,16 a legszembetűnőbb példája annak, hogy a történelem emléket állít, főképp a nagy embereknek, az ún. illustres viri-nek. Tacitusnál a nagyság nem attól függ, hogy valaki csatában harcolva, vagy összeesküvésben való részvételért elítélve, vagy esetleg otthon halt-e meg; a hangsúly az egyéni cselekedetek erkölcsi minőségén van. Thrasea Paetus példája bizonyítja, hogy akik otthon halnak meg, a segniter pereuntes is elismerést érdemelnek, és megilleti őket a nekik kijáró emlékezet, a propria memoria. Még akkor is, ha a principátusnak szóló hízelgés át is szőtte az erkölcsi tisztaság iránt rossz indulatot mutató világot.   Az elítélendő magatartás példáinak bemutatásával való elrettentés gondolata szintén ritka az ókori történetírásban (vö. Diodórosz 11, 5; 15, 1, 1; 14, 1, 2; esetleg Theopomposz, Hérodotosz 7, 214, 3). Akár a csoportos példák, így a senatus részéről (Ann., 3, 64–65), akár az egyének név szerint megadott egyéni elrettentő esetei (Ann., 14, 64, 2–3) a majdani kárhoztatással arra kényszerítik az embereket, hogy tisztességesebb utat válasszanak. Az a gondolat, hogy a történelem elrettentő példa, vagy azt szolgálja, hogy a nagyszerűséget tartsák szem előtt, alapvetően különbözik Livius véleményétől, mely szerint a történelem (a pozitív) példákkal tanít. Bár Tacitus alkalmanként hangsúlyozza elbeszélései­nek példaértékű jellegét (Hist., 1, 2–3) mind a köz, mind az egyén magatartá­sában, mégsem állítja sehol, hogy az a fő célja, hogy bátorítsa olvasóját ezen emberek viselkedésének követésére.

Különbség mutatkozik az olvasóközönség tekintetében is. Livius az átlagos olvasónak ír, Tacitus a senatori osztálynak, az ún. illustres viri-nek, akik a történelem lapjain jelennek meg. Ez a réteg a köztársaság idején saját tapasztalatból tanult politikai bölcsességet; a történelem e korban érdekes olvasmányélményt szolgáltathatott. A principatus során ugyanezek az emberek a történelemből tanultak politikai bölcsességet, s a történelemnek ezt a terhet kellett magára vállalnia mind a gyakorlati (utilia ab noxiis), mind az erkölcsi (honesta ab deterioribus) szférában.   Továbbá: míg Livius az ember optimista látásmódja alapján közelít a dolgokhoz, addig Tacitusnál az önzés a legfőbb hajtóerő. Ezért is jut fontos szerephez Luce esszéjében a hírnév kérdése. Abban a korban, ahol a hírnévvel való törődés nemes és természetes dolog, s ahol a hírnév irányában tanúsított közömbösséget az erkölcsi összeomlás végső állapotának tekintették, erősen motiváló tényező volt az utókor ítélete, megvetése, ill. kedvező véleménye. A cura posteritatis fogalma mind a történetíró, mind a művében szereplők halála utáni hírnévre vonatkozik. Ezt nem lehet a véleménynyilvánítás szabadságának meggátolásával, könyv­égetéssel (Ann., 14, 50, 2) befolyásolni. A „zsarnokot” figyelmeztetni kell: minél nagyobb az elnyomás, annál élesebbé válik az emberek emlékezete, és annál megsemmisítőbbé az utódok ítélete. Luce külön foglalkozik Tiberiusnak a hírnév irányában tanúsított magatartásával: ez az uralkodó, noha felismeri, hogy a constantia (az állhatatosság), a providentia (az előrelátás), a természe-tes impulzusok által sugallt nagylelkű cselekedetek biztosítják jó hírnevét (Ann., 4, 31, 1–2), mégsem így cselekszik. Kegyetlenkedése, érdemek nélküli élete, az utókor megvetése, gúnyolódása igazolják Tacitus Cremutius Cordus-szal mondatott szavait (Ann., 4, 35): Suum cuique decus posteritas respondit, vagyis: „az utókor mindenkinek megadja az őt megillető tiszteletet”.

M. Billerbeck Tacitus dramatizáló történetírói módszeréről írt tanulmányt (Die dramatische Kunst des Tacitus, ANRW II 33.4, 2752–2771). A tudós hölgy a történetíró alábbi mesterfogásaira hívja fel a figyelmet. Tacitus kiaknázza a felfokozott várakozás drámai hatását, amit példákkal igazol. Az egyik ilyen epizód Agrippina megérkezését adja elő Brundisiumba gyermekeivel és férje halotti urnájával. A jelenet idézése után Billerbeck megállapítja, hogy itt Tacitus inkább hatáskeltéssel, mint az esemény lezajlásának ismertetésével fokozza a feszültséget. Seneca Troades című tragédiájának azzal a jelenetével összehasonlítva, ahol Andromakhénak elbeszélik, hogyan ugrott le a trójai toronyból fia, Astyanax, kiderül, hogy Seneca inkább epikus előadásával szemben Tacitusnál a drámai hatás áll az előtérben. Ezt mutatja a hajók megpillantását követő reakció, a tömeg gyülekezése, bizonytalansága s végül egycsapásra feloldódó feszültsége.   A történetíróban van melodramatikus  tehetség is. Az ennek igazolására felhozott három példa közül az Octavius Sagitta-botrány (Ann.,13,44) egy ötfelvonásos miniatür drámaként értelmezhető. A növekvő feszültséget a növekvő hosszú­ságú kifejezések is fokozzák, mígnem a csúcsponton egy mondatban négy ige villámgyors pergést ad az eseményeknek. A drámai következményt rövid tárgyilagos mondatokkal teszi súlyossá a történetíró, aki máskor az érzel­gősséget azzal kerüli el, hogy a szereplők cselekedeteit a ratio (az értelem) ill. a pietas (a kegyelet)  szempontjából értékeli. Hatásosan alkalmaz­za Tacitus a késleltető motívum-ot is, ahogy az főképp a nagy haláljelenetekkel bizonyítható, mint amilyen Tiberiusé, Britannicusé vagy Senecáé. Közülül az elsőt így adja elő Tacitus ( Ann., 6,50): Tiberiusnak megmondják, hogy halálán van, ám erre ő ebédhez teríttet és ebédelni kezd. A hír hallatán a Caligulának már jó előre gratuláló talpnyalók megdöbbennek, és elhúzódnak a jövendő császártól. Caligula maga is döbbenten áll. Itt a késleltető motívum a császár ebédjének a híre és a hír nyomán keletkező pánik. A jelenetben még az orvos szerepe is fontos.   Drámai hatást vált még ki a hirtelen változás és az utolsó tett megjelenítése is az ellentéteken keresztül. Idevágó példa Agrippina halálának előadása (Ann., l4,1-8). Nero egy hajókirándulás alkalmával sikertelen kísérletet tesz anyja megölésére. A tömeg először kétségbe esik, majd értesülvén Agrippina életben maradásáról, a házához siet örvendezve. Az érzelmek itt is egy pillanat alatt változnak meg. Az ünneplő népet a katonaság oszlatja fel és körülveszi a házat. Az eddigi események egy négyfelvonásos dráma első két felvonása. A harmadikban Agrippinának Messalináéhoz hasonló elhagyatottságát mutatja be Tacitus; a negyedik pedig magát a gyilkosságot jeleníti meg,  ahol Agrippina végül királynői tartással hal meg, ellentétben Messalinával. Így sikerül Tacitusnak drámaíróként bánnia olvasói érzelmeivel.

M.A. Giua tanulmányának tárgya: a táj, a természet és a környezet Tacitus történetírásában (Paesaggi, natura, ambiente come elementi strutturali nella storiografia di Tacito, ANRW, II 33.4, 2879-2902). Az olasz tudósnő cáfolja azt a nézetet, hogy a táj vagy díszlet lenne, vagy oksági összefüggésben állna az elbeszéléssel. Ennél Tacitusnál sokkal többrétegű az összefüggés. Giua szerint Tacitus ezen megfogalmazásából kell kiindulni: „a népek leírása, az ütközetek sokfélesége, a vezérek nagyszerű halála lebilincseli és felfrissíti az olvasók lelkét” (Ann.,4,33,3). A köztársaság korában Róma aktív külső és belső tevékenysége (hódítások, polgárháborúk stb.) következtében bőségesen lehetett élni ezekkel az eszközökkel, a császárkori történetíró azonban sokkal nehezebb helyzetben van Tacitus szerint. A „mozdulatlan béke” állapotában gondot okoz olyan történetírói anyagot találni, amellyel el lehet érni a korábbi történeti munkák szintjét. A principatus korának fő témái: a besúgások, a kegyetlenkedések, a megszegett barátságok és az igazságtalan kivégzések.

Mindazonáltal Tacitus műveiben is gyakran találkozunk a tájra és a környezetre tett megjegyzésekkel, amelyek nem az excursus szerepét töltik be, hanem a történetírói elbeszélés szerves részét alkotják. Ezen leírások jellegzetességei a következők. A tacitusi elbeszélésben igen gyakori az éjszakai táj ábrázolása. Az egyik leghíresebb jelenet a Kr.u. 69 őszén Vitellius és Vespasianus csapatai között lezajlott ún. második bedriacumi csatához kapcsolódik (Ann., 3,23,3). A tájleírásnak funkciója van a csata végső, a flaviusi csapatok számára kedvező kimenetelének megértésében, ugyanis a hosszú félelmetes árnyékot vető holdfény a későbbi győztesek háta mögött volt. A természet ebben az esetben úgy jelenik meg, mint amely egy jelentős történeti eseményt irányít, sőt azáltal, hogy meghatározza az ütközet kimenetelét, még az ember erején felül is kerekedik. Ugyancsak fontos szerepet játszik az éj Néro néhány gaztettében: Britannicus megmérgezésében (Ann.,13,15) és Agrippina meggyilkolásában (Ann., 14,4). Az éjszakai Róma a színtere Nero összes féktelenségének és őrültségének, mivel a legelvetemül­tebb emberek csak az éj sötétjében merik azt megtenni, amire nappal vágytak.

Tacitus nyílt összefüggést sejtet a Rajna és az Elba közti vidéken történt események, valamint Germánia természeti környezete között. Fontos a természet-leírás szerepe a germánok és a rómaiak közti különbségek bemutatása során: a germánok szinte egyek a vad és áthatolhatatlan természettel, amelyben élnek. Germania mint Itáliától különböző világ jelenik meg: az óceán félelmetes és ismeretlen; a kietlen, durva éghajlatú ország csak a helyben születettek számára lakható. A klimatikus meghatározottság a természeti gyökere a „civilizált” és a „barbár” országok közti történelmi különbségeknek. Az ún. barbár világ szabadságának épp az a biztosítéka, hogy elszigeteltek és távol esnek a civilizáció központjától.   A szerzőnő ehhez kapcsolódóan arra is felhívja a figyelmet, hogy a Iulius-Claudius-ház idején figyelem mutatkozik a környezetvédelem iránt. Ezt a két senatusi határozat is bizonyítja (Kr.u.44–46: S.C. Hosidianum ; Kr.u.56: S.C. Volusianum). Tacitusnál ebből a szempontból az a rész a legfontosabb, amelyet Róma tűzvész utáni (Kr.u.64) újjáépítése leírásának szentel (Ann., 15,43); a szabályos alaprajz, a tágas utcák, az épületek meghatározott magassága egy modern város jelleg­zetességei. Az említett dokumentumok először tanúsítják a hatalom beavatko­zását a környezet-kép formálásába, s hasonlóképpen jelentős az ilyen jellegű tevékenység történetírói visszhangja.

Tacitus pesszimizmusát próbálja megvilágítani egy jogi vizsgálat keretében M.Ducos (Les problčmes de droit dans l’oeuvre de Tacite, ANRW, II 33.4, 3183-3259). Eszerint a Tacitus által bemutatott romlott világban a jó törvények kivételesek: nála csak a legrégibb törvénykezés nem mutatja az általános hanyatlást, mert pl. pozitív értelemben vázolja fel a XII táblás törvények kidolgozását, rámutatva fontosságukra. A decemviri törvénykönyv tiszteletre­méltó történelmi emlék, de egy letűnt korszak tanúja. Tacitus számára már elvesztették ezért azt a fontosságukat, amellyel a köztársaság-kori írók és Livius szemében bírtak. Az utóbbi pataviumi szerző ugyanis így nyilatkozott róluk: „minden közös és egyéni jog forrása maradtak”. Az Annales III. könyvében felvázolt történeti tabló egy hanyatlás történetét követi nyomon, amelyet az emberiség erkölcsi fejlődésében helyez el. Eszerint az első embereknek még nem volt szükségük törvényekre, de a cselszövés és a mesterkedés kifejlődésével megjelennek a királyságok, a zsarnokságok és a törvények. A hatalomvágy és a nagyravágyás (ambitio) teszi ezt szükségessé. Ahogy az első emberek kezdtek elfajulni, szükségesek és hatékonyak lettek az első törvények, ám az utánuk következő törvények már elvesztik ezt a jellegüket: a szenvedély kelti életre és torzítja el őket. Tacitus nem különbözet meg bölcs uralkodói intézményt. Nála nem szerepel az a király, aki példát statuál, kordában tartja a kegyetlenséget, és a gyengéknek védelmére kel. Tacitus pesszimistább Senecánál, a filozófusnál, mert kizárt egy olyan elemet, amely annyira fontos a sztoikusok számára: a bölcs királyságát. Maga inkább a platonizmushoz kötődik. Tacitus forrása tehát inkább az Akadémia: a későbbi törvények bemutatásából látszik, hogy azok a politikai szenvedélyek eszközeivé válnak és ezeket tükrözik. Tacitus egy romlott világot idéz, amelyben a törvények elvesztették jelentőségüket. A törvényt az erkölcsi tudat helyettesíti. Tacitus növekvő pesszimizmusa a törvény létjogosultsá­gának érezhető csökkenését hirdeti. A principatus sok írójához hasonlóan ezért nagy jelentőséget tulajdonít a dekadencia fogalmának. Olyan társadalom képét vázolja fel, ahol a rossz győzedelmeskedik a jó felett. Tacitus a morális szakadás bekövetkeztét hangsúlyozza; ez jogi környezetben azt emeli ki a történetírónál, hogy az intézmények törékenyek, képtelenek rá, hogy megmeneküljenek a korrupciótól. A Tacitus által leírt jog világában már csak a császárnak van helye, ő teszi uralkodóvá az igazságszolgáltatást, ha képes rá.

 

Kiss Sebestyén (Cicero – Verres) és Kovács Ágnes, Bálint Bernadett, Lakfalvi Géza, Pete László és Molnár Éva (Tacitus) anyagának csaknem változtatás nélküli felhasználásával összeállította

Havas László