Klió 1996/2.

5. évfolyam

A holland affér (1784–1787)

 

A cikk közvetlenül a forradalom előtti francia külpolitikai balfogás, a siker­telen hollandiai beavatkozás belpolitikai hátterét tárja fel. Franciaország ugyanis nem volt képes megvédelmezni szövetségesét, az Egyesült Tartomá­nyokat a porosz inváziótól 1787 őszén. A tanulmány szerzője szerint ennek – s közvetve az ancien régime bukásának is – a királyi tanácsra jellemző, igen nagyfokú megosztottság volt az oka.

Az egyet nem értés gyökerei 1771-re nyúlnak vissza, akkorra, amikor XV. Lajos és Maupeou kancellár önhatalmúlag feloszlatták és átalakították a szuverén bíróságokat, a parlamenteket, mert úgy vélték, fenyegetést jelentenek a királyi hatalomra. XVI. Lajos ugyan később meghatározott feltételekkel visszaállította e testületeket, azonban ettől kezdve megoszlottak a vélemények: a királyi prerogatívák védelmezőivel szemben egyre többen kezdték despotizmusnak tekinteni az abszolút monarchiát. Ez utóbbiak Marie-Antoinette köré csoportosultak, s valósággal parlament- és alkotmánypárti ellenzéket alkottak a király minisztereivel szemben. A helyzetet tovább súlyosbította az a körülmény, hogy a királyné Habsburg volt, s a miniszterek – az 1756-ban létrejött osztrák–francia szövetség ellenére – mélységes gyanakvással nézték az „osztrák nőt”. Közéjük számított Vergennes, Moremesnil és Calonne, a királyné mögé sorakoztak Castries, Ségur és Breteuil. A két csoport ellentéte 1784-ig csak belpolitikai ügyekben nyilvánult meg, például a pénzügyi reformban és a parlament kezelése kérdésében, ekkor azonban megjelent a külpolitikában is. A küzdelem a külpolitika irányításáért folyt Vergennes külügyminiszter és ellenfelei között.

A francia–holland kapcsolatok hátterében az állt, hogy 1780-ban Katalin cárnő, nem tűrhetvén tovább, hogy a brit hajók zaklatják kereskedőhajóit, fegyveres tengeri semlegességi szövetségkötést kezdeményezett, s a britek, mivel a hollandok vonakodtak melléjük állni, háborút hirdettek az Egyesült Tartományok ellen. Ez vezetett a francia–holland szövetség létrejöttéhez.

A franciák nézőpontjából ez a szövetség előnyös lehetett, mert gyengítette a britek hatalmát, és hozzáférhetővé tette számukra a holland gyarmatokat; gondot okozott azonban az osztrák–holland vetélkedés és a holland köztársaság kaotikus belső helyzete. Az osztrákokat a vesztfáliai békekötés óta bosszantotta, hogy a hollandok elzárták előlük a Scheldt torkolatát, s tulajdonképpen a Rajna vidékét is. II. József 1784-ben, kihasználva a megromlott brit–holland viszonyt, hajót küldött a Scheldtre, ám a hollandok ágyútüzet nyitottak rá, mire József visszahívta követét Hágából.

Franciaországnak ebben a helyzetben igen nehéz döntenie: a holland szövetség csábító, a vesztfáliai elrendezést is meg kellene őrizni, ám egyáltalán nem hiányzik az osztrákokkal az összeütközés. A francia miniszterek végül úgy határoztak, nem hagyják cserben a hollandokat, és ellenzik József Scheldttel kapcsolatos igényét.

Ekkor József ismét előterjesztette azt a tervét, hogy cseréljék el Osztrák-Németalföldet Bajorországért. A megismételt francia vétó és Nagy Frigyes osztrák ellenes Fürstenbundja azonban meghiúsította József császár terveit. Fontainebleau-ban 1785. nov. 9-én megszületett az osztrák–holland békeszerződés. József alig kapott valamit; a Scheldt torkolata továbbra is zárva maradt az osztrákok előtt, és nem jutottak hozzá Maastrichthez sem. Ráadásul létrejött Franciaország és az Egyesült Tartományok védelmi szövetsége.

A francia–holland kapcsolatot azonban beárnyékolta, hogy Hollandia a polgárháború küszöbén állt. A viszály a helytartóságot viselő Orániai-ház és a tartományi kormányzók polgári oligarchiája között már régtől fogva tartott, ehhez járult, hogy a hatalomból kiszorult burzsoázia Hazafias Pártot szervezett, majd bele kívánt szólni az ország külpolitikájába is. Míg a helytartó ragaszkodott a hagyományos külpolitikához, azaz az angol és porosz szövetségesekhez, addig a hazafiak Franciaországgal akartak barátkozni. Vergennes-re ilyen körülmények között az a nehéz feladat hárult, hogy megmentse az osztrák szövetséget, ám ugyanakkor ne veszítse el a hollandot. A nehézségek nem oldódtak meg a fontainebleau-i békeszerződéssel és a francia–holland szövetség megkötésével sem. Vergennes-nek óvatosan támogatnia kellett a hazafiakat, de úgy, hogy ez ne vonja maga után Anglia vagy Poroszország beavatkozását.

A francia külügyminiszter ezzel az utolsó kihívással már nem tudott szembenézni. Szinte a hazafiak eszközévé lett, s amikor 1787 szeptemberében II. Frigyes Vilmos porosz király csapatokat küldött a holland helytartó védelmére, s megverte a hazafiakat, ez Vergennes politikájának kudarcát jelentette. Maga Vergennes ekkor már halott volt.

Nem szabad azonban egyedül Vergennes-t hibáztatni; kollégái szintén felelősek a külpolitikai balsikerért. Castries, Breteuil, de még Calonne is mind külön-külön tárgyaltak a hollandokkal. Soha nem volt egységes, egyeztetett francia külpolitika az Egyesült Tartományok irányában. A széthúzás mértékét, mibenlétét a tanulmány szerzője három, a holland affér idején történt eseménnyel illusztrálja.

Az első incidens a Scheldt-torkolat és a bajor csere kapcsán tört ki Vergennes és Marie-Antoinette között. A királyné nyíltan II. József és a Habsburgok érdekeit képviselte a kérdésben, és szorgalmazta az akadályt jelentő külügyminiszter elmozdítását. Ezek után nem lehet csodálni, hogy Vergennes az épp ekkor zajló nyakékügyben nem állt a királyné mellé. Súlyosabb volt azonban ennél, hogy II. József és Kaunitz – látva a versailles-i miniszterek megbízhatatlanságát, s Franciaország küszöbön álló pénzügyi és politikai összeomlását – eltávolodtak a francia szövetségtől.

A következő kérdés, amiben Castries és Vergennes összeütközésbe kerültek, az ún. holland ügy volt. 1785 szeptemberében ugyanis Vergennes kapott egy tervezetet Grimoard gróftól; eszerint közös francia–holland expedíciót szerveznének, és kiűznék a briteket Indiából. Ami a részleteket illeti, közös gyarmati stratégiát dolgoznának ki, és a holland gyarmati seregek élére francia tábornok, de Bouille márki kerülne. A terv kapcsán éles politikai viszály tört ki Castries tengerészeti miniszter és Vergennes között. Castries azonnal szervezni akarta a háborút, Vergennes pedig – tudván, hogy Franciaország pénzügyi tekintetben mélyponton van – óvatosságra intett. Egyikük de Bouillé kinevezését akarta, a másik csak azért is ellenezte azt.

Az ügy hátterében tulajdonképpen két minisztérium és személy szerint két miniszter vitája állt arról, melyikük irányítson egy fontos titkos külpolitikai küldetést. Bármiről is lett légyen szó Vergennes intézkedéseivel kapcsolatban, biztosra lehetett venni, hogy Castries elgáncsolja, szabotálja azt, ahogy Grimoard írta egy levelében: „... a Marsall úr fenntartja magának a jogot, hogy mindent kifogásoljon, bármi történjék is”. Pár sorral lejjebb Grimoard világosan összefoglalta, mi volt az ancien régime bukásának intézményi oka: „egy olyan miniszterelnök, vagy legalábbis fő miniszter nélkül, akit el is ismernek, lehetetlen az állam kormányzásában az egységet fenntartani”. Vergennes tehát alapjában véve a legsúlyosabb gondot próbálta leküzdeni: az egymástól elkülönülő kormányzati szervek (minisztériumok) széthúzását, ami a pénzügyek szétzilálódása után már a külpolitikát mérgezte.

A tanulmány bőséges részleteket mutat be Grimoard levelezéséből s a neki tulajdonított mémoire-ból, s ezekből fény derül a háttérben dúló intrikákra, pozícióhajhászásra, kémkedésre, például a holland katonai parancsnoki rangra szintén pályázó salmi palotagrófnak, a Holland Köztársaságban intrikáló ügynöknek a ténykedésére; kiderül, hogy a Hágába küldött Grimoard tárgyalásai során egyre inkább eltávolodott az óvatoskodó Vergennes irányvonalától, és közeledett a Castries-éhez. Vergennes ekkor, 1785 decem­be­rében leállította Grimoard tevékenykedését.

Közben, 1786 szeptemberében felmerült, hogy Vergennes a rajnai palotagróftól kapott üzeneteket megváltoztatta, kiiktatta belőlük a legharciasabb javaslatokat, s így továbbította Castries-hez. Ezzel betelt a pohár, Castries frontális támadást intézett a tanács színe előtt Vergennes ellen.

Versaillesben tehát küzdelem bontakozott ki a harcias és az óvatos politikusok között, s ez széthúzást okozott a külpolitikában. A külügyminiszter minden bizonnyal okolható ezért a helyzetért. ž, aki mindenáron meg akarta akadályozni, hogy Franciaország új háborúba bonyolódjék, segítette Grimoard tervét, amely pedig háborúhoz vezetett volna. A memoire meghamisítása nyilván kétségbeesett kísérlete volt arra, hogy a sajátmaga felnyitotta Pandora- szelencét visszazárja.

Az indiai ügy kissé más megvilágításba helyezi a történetírás eddigi megállapításait az angol–francia kapcsolatokról is. Némelyik amerikai történész (J. Dull, M. Donaghay) azt állítja, 1783-tól kezdve Vergennes őszintén kereste a közeledést Angliához. Az, hogy Vergennes hajlandó volt támogatni a Grimoard-féle tervet, legalábbis módosítja ezt a véleményt. A szerző szerint valójában a külügyminiszter kettős politikát űzött: hajlandó lett volna angol ellenes háborút vívni Indiában 1784–87 között, ám ugyanakkor képes volt aláírni olyan békés megállapodást, mint amilyen az angol–francia kereskedelmi egyezmény volt 1786 szeptemberében. A másik jelentős szereplő Castries, Breteuil-lal egyetemben, egyáltalán nem volt hajlandó kibékülni az angolokkal. Nem is csoda, hogy az angol–francia megbékélés 1783 után oly rövid életű volt. Ahogy az indiai terv, ugyanúgy az angol–francia közeledés is annak lett az áldozata, hogy Vergennes, élete utolsó éveiben nem tudta kézben tartani a külpolitika irányítását.

Az indiai ügy kapcsán egy másik ellentét is súlyosbította a helyzetet a francia udvarban. A holland hadsereg megüresedett parancsnoki pozíciójában Vergennes de Maillebois francia tábornokot szerette volna látni. Nagy Frigyes porosz uralkodó is támogatta Maillebois-t (a rossz nyelvek szerint így akarta jutalmazni a poroszokkal szemben a hétéves háború idején tanúsított tehetetlenségét). Marie-Antoinette és köre azonban hevesen ellenezte a kinevezést. Vergennes maga talán éppen azért pártfogolta a nem hibátlan hírű, kiöregedett katonát, mert erélytelensége folytán valószínűleg nem sodorta volna Franciaországot egy újabb háborúba, s talán Nagy Frigyes jóindulatát biztosíthatta volna általa. Szinte természetes, hogy Castries ellenezte Maillebois jelölését. A tábornokot 1785 elején mégis kinevezték a holland hadsereg élére, Vergennes és ellenfeleinek háborúja azonban ezután sem csitult el a francia udvarban. A Versailles-ból irányított francia ügynökök ettől kezdve Hágában akadályozták Maillebois munkáját. A francia kormányon belül dúló súlyos ellentéteket egyébként a külföldi diplomaták is érzékelték, Thulemeyer hágai porosz nagykövet feljegyzései erről tanúskodnak.

1786-ra nagyon megromlott Hollandiában a hazafiak és a helytartó viszonya. Úgy tűnt, elkerülhetetlen a polgárháború. A királyné pártja úgy vélte, csak akkor lehet megmenteni a franciák számára oly fontos szövetséget, ha teljes erővel segítik a holland hazafiakat a helytartó ellenében. Vergennes külügyminiszter pedig – aki soha nem tarthatta teljesen a saját irányítása alatt a francia–holland kapcsolatokat – már súlyos beteg volt. Szerencséjére nem érte meg a porosz inváziót, amely 1787 szeptemberében elsöpörte a holland hazafiakat, és véget vetett a francia–holland szövetségnek.

Castries, persze, egész idő alatt az intervenciót sürgette. Végül sértődött­ségében, hogy nem ő lett az első miniszter, 1787. aug. 31-én lemondott. Már korábban megvált posztjától Ségur, később Breteuil is, de ez utóbbi végül első miniszter lett.

A holland ügy következményei: Franciaország nem tudta megvédeni a hazafiakat, s ezzel diszkreditálta magát Európa szemében; Ausztria sem tekintette többé értékes szövetségesének. Ráadásul a holland affér, ez az önmagában is jelentős diplomáciai kudarc akkor következett be, amikor a francia monarchia kétségbeejtő pénzügyi helyzetben volt, s amikor a parlamentekkel is megromlott a királyi hatalom viszonya. Mindez együtt ijesztő helyzetet teremtett. A hanyatlás a központból, a királyi tanácsból terjedt szét, s tette tönkre a kormányzatot. A holland fiaskó két irányban nyújtott megszívlelendő tanulságot: nyilvánvalóvá tette, hogy a francia monarchia nem játszik többé vezető szerepet Európa színpadán; és baljóslatú figyelmeztetésül szolgálhatott arra nézve, hogy a francia királyi udvar képtelen saját belső zűrzavarával megbirkózni.

 

Munro Price: The Dutch Affair and the Fall of the Ancien Régime 1784–1787. (A holland affér és az ancien régime bukása, 1784–1787) The Historical Journal, 38. k. 4. sz. 1995. december, 875–905 p.

 

Fodor Mihályné–Révay Valéria