Klió 1996/2.

5. évfolyam

Az 1832. évi parlamenti reform

 

Az 1832. évi reformtörvény, illetve annak politikai következményei, szinte a törvény elfogadásától kezdve az érdeklődés középpontjában állottak és heves viták tárgyát képezték. A XX. század elejére a történészek körében mégis az az álláspont vált meghatározóvá, amely nem csupán a modern Nagy-Britannia, hanem az egész nyugati világ politikai modernizációjának döntő fordulataként ünnepelte a reformot.1 Az utóbbi évtizedekben azonban két területen is olyan eredmények születtek, amelyek megkérdőjelezni látszottak azt, hogy a törvény valódi választóvonalat jelentett volna az alapvetően tradicionális, illetve a modern politikai élet és gyakorlat között. Egyrészt felhívták a figyelmet arra, hogy a reform előtti politikai élet nagyon sok eleme – elsősorban a korrupció, a helyi befolyásos személyiségek dominanciája, a nem elvhű politikai viselkedés és választói magatartás – élt tovább az 1832. évi törvény életbe léptetése után is. Vagyis „téves lenne azt feltételezni, hogy az elkövetkező generáció politikai arénája alapvetően különbözött volna a megelőzőétől”, minthogy „szinte mindegyik választókerületnek megvolt a maga kis jellegzetes korrupciója”.2 Ez a Norman Gash által megalapozott kritikai felfogás meglehetősen széles körben elterjedt, s más kutatók fejlesztették tovább abba az irányba, hogy a politikai élet tényleges átalakulása csak az 1867. évi második reformtörvény elfogadásával vette kezdetét.3 Egy másik kutatási irány, ezzel szinte egyidőben, a reformtörvény előtti brit politikai élet pozitív elemeit kezdte hangsúlyozni, rámutatván, hogy a reform előtti politikai rendszer ócsárlása „a XIX. században igen népszerű időtöltésnek számított tudományos körökben”,4 ami nem szolgált egyebet, mint annak demonstratív illusztrálását, hogy a reform miféle szörnyűségektől mentette meg az országot. E kutatók szerint a valódi helyzet az volt, hogy „még a XVIII. század középső évtizedeiben is... a választókörzetekben meglévő politikai kapcsolatrendszerek nyíltak, részvételen és pártszimpátián alapulóak voltak”.5 E két „revizionista” irányzat megállapításai azonban az 1932. évi törvény hatására vonatkozóan egybecsengtek, minthogy a megelőző korszak pozití­vabb színben való feltüntetése, illetve a reform utáni időszak sötétebb tónu­sokkal való ábrázolása is a törvény valódi hatástalanságát sugallta a poli­tikai élet jellegének alapvető megváltozását illetően. Phillips és Wetherell kvanti­tatív elemzési technikák alkalmazásával tesz kísérletet annak igazolá­sára, hogy az 1832. évi törvény elfogadásának mégis kiemelkedő szerepe volt a brit választói magatartás és az egész politikai rendszer megváltoztatásában.

Erre legalkalmasabbnak az úgynevezett megosztott szavazat (split voting) jelenségének elemzését tartották, amely a reform előtti és utáni politikai rendszert is jellemezte, s egészen 1885-ig érvényben maradt. A brit választókö­rzetek igen jelentős hányadában – még a reformot követően is körülbelül háromnegyedében – két parlamenti tagot választottak egyszerre, ami több­féle választói magatartást tett lehetővé. A választópolgárok mindkét szavazatukat leadhatták ugyanazon párt két különböző jelöltjére. Ezt nevezték pártszerű, pártos szavazásnak (partisan plump). Ugyanakkor azt is megtehették, hogy az egyik szavazatukkal az egyik, a másik szavazatukkal pedig a másik párt jelöltjét támogatták, vagyis megosztották voksaikat a két párt között (nem pártos, nem pártszerű szavazás – nonpartisan plump). Végül arra is lehetőségük volt, hogy csupán egyetlen jelöltre voksoljanak, annak ellenére, hogy két szavazattal rendelkeztek. A fentebb felvetett kérdés eldöntése szempontjából a második kategória a döntő jelentőségű, mivel nagy mértékben a megosztott szavazatok számának és arányának alakulásától függ az, hogy mikortól tapintható ki a brit választói magatartás modernebbé, vagyis elvszerűbbé s egyúttal pártszerűbbé alakulása. A kérdést empirikus módon elsőként Gary Cox igyekezett megválaszolni, aki 198 választókörzetben vizsgálta meg az 1818 és 1890 között megtartott 896 különféle választáson leadott, körülbelül 2,9 millió egyéni szavazat alakulását.6 A megosztott szavazatok egyszerű számbavétele alapján arra a következtetésre jutott, hogy azok száma nem az 1832. évi reformot követően, hanem csak az 1857 és ’59 közötti periódusban kezdett csökkenni jelentékeny mértékben, vagyis az 1832-es törvénynek nem volt jelentősebb hatása a pártszerűbb választói magatartás kialakulásában. Phillips és Wetherell kifinomultabb matematikai statisztikai módszerek alkalmazásával vizsgálta a kérdést. Elvégezték a coxi adatbázis klaszteranalízissel történő elemzését, s ennek nyomán az 1832 és 1880 közötti választásokra vonatkozóan három fő „csomósodási pontra” bukkantak. Messze a legnagyobb csoportot (a voksoltak kétharmadát) azok a választások képezték, amelyek esetében a megosztott szavaztok aránya nagyon alacsony, átlagosan mindössze 6,2% volt. Más szavakkal kifejezve ez azt jelenti, hogy a jelzett időszakban a választók több mint 90%-a kizárólagosan az egyik pártra adta le szavazatát. A második csoportba a választások közel egynegyede tartozott, amelyeknél a megosztott szavazatok aránya jelentékenyebbnek (23,2%) bizonyult, s a megtartott voksolásoknak mindössze 10%-a volt olyan, amelyeken a megosztott szavazatok aránya magasnak volt mondható (48, 5%). Összefoglalva, ez azt jelenti, hogy az 1832 és 1880 közötti időszak bármely időpontjára vonatkozóan három leadott szavazatból kettő kifejezetten egyetlen párt képviselőjére esett, függetlenül attól, hogy megosztott szavazásra is lehetősége lett volna a választópolgárnak. Ugyanakkor minden négy leadott szavazatból csupán egy volt ténylegesen is megosztott. Vagyis a jelzett időszakban leadott összes szavazatok 80%-a volt nem megosztott voks. Annak eldöntése, hogy az 1832 utáni időszakon belül mikor történt meg a megosztott szavazatok arányának jelentékenyebb csökkenése, alapos vizsgálat alá vették az 1832 és 1865, vagyis az első és a második, az 1867-es reformtörvény közötti időszakot, s úgy találták, hogy a kizárólagosan egyetlen pártra leadott szavazatok aránya már ebben a korai periódusban is 70,7% volt, vagyis már ekkor a pártszerű szavazás vált az uralkodó normává. Ez egyúttal azt is jelzi, hogy az 1832 utáni korszakban a választói magatartást illetően nem volt lényeges különbség az 1867 előtti és utáni viselkedésben, vagyis a második reformtörvényt aligha lehet választóvo­nalnak tekinteni ebben a vonatkozásban.

A változás mértékének megítéléséhez persze az 1832 utáni korszakot össze kell hasonlítani a reform előtti időszak sajátosságaival. Mindezt nagymértékben nehezíti, hogy az 1832 előtti – s különösen a XVIII. századi – választásokra vonatkozóan sokkal esetlegesebb adatbázis áll rendelkezésre. A meglévő adatok alapján azonban, legalább 1760-ig visszamenően, viszonylag jól rekonstruálható a leadott szavazatok jelentős része. Ezen összehasonlítás legfőbb eredménye annak felderítése lett, hogy az 1832 előtti időszakban az egyes választásokon leadott megosztott szavazatok aránya extrém szélsőségek között ingadozott. Volt olyan választókörzet, ahol 1790-ben elérte a 65%-ot, míg alig egy évtizeddel később egy másik körzetben mindössze 3%-ot tett ki az ilyen szavazatok aránya. Ez a rapszodikus változékonyság pedig éppenséggel nem az 1860-as évektől, hanem a harmincas évek elejétől, az első reformtörvény elfogadása körül felfokozott, az egész nemzetet átható politikai viták hevében kezdett megváltozni.

Phillips és Wetherell azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem érvelésük további megerősítése céljából vizsgálat alá vették az egyes egyéni szavazók hosszú távú viselkedését is, vagyis hogy ugyanazon egyének vajon következetesen ugyanazon pártra voksoltak-e az egymást követő választásokon. Ennek mérésére egy 0 és 1 között változó skálát dolgoztak ki. Ezen a 0 érték azt az esetet képviselte, amikor minden egyes választó következetesen ugyanazon pártra voksolt két egymást követő választáson, míg az 1-es érték olyan választói magatartás megjelenítője volt, amikor minden egyes választó következetesen másik pártra adta le szavazatát, mint az első választáson. Ennek megfelelően a 0,5-es érték esetében 50–50 százalék esély volt arra, hogy a választók következetesen ugyanarra, illetőleg hogy másik pártra adták voksaikat. A XVIII. századi (1761 és 1808 közötti választások) választói viselkedésének elemzése során az első újbóli szavazáskor 0,45-os értéket kaptak, ami azt jelenti, hogy a választók meglehetősen véletlenszerűen voksoltak, vagyis majdnem fele-fele esély volt arra, hogy újból ugyanazon, vagy éppen a másik pártra szavaznak. A második újbóli szavazáskor alig valamivel alacsonyabb érték (0,41) adódott, tehát III. György uralkodása éveiben alig változott a választók alapvetően pártokhoz „hűtlen” magatartása. A reform előtti, XIX. századi választások (1818–1831) adatai viszonylag csekély változásról tanúskodnak. Ekkor az első újbóli szavazáskor 0,41-os érték volt a jellemző, míg a második újbóli szavazáskor már némi csökkenés mutatkozott (0,29), ez azonban még mindig azt jelentette, hogy háromból egy választó megváltoztatta pártállását a korábbi választáson leadott voksához képest. Az eddigiektől élesen eltérő képet mutatnak a reformot közvetlenül követő időszak (1832–1841) ada­tai. Az első újbóli szavazás esetében a korábbi, egyenletesen magas értékek 0,18-ra, míg a második újbóli szavazásra vonatkozóan 0,1-re estek vissza. Az utóbbi esetben tehát 10 választópolgárból mindössze egy szavazott másik pártra az előző voksoláshoz képest. A reform utáni választói magatartás élesen eltért mind a XVIII., mind pedig a XIX. század reform előtti időszakának választói viselkedésétől. Végül ami az 1860 és 1868 közötti korszakot illeti, a szerzőpáros nem tapasztalt lényeges változást a választói magatartásban a reform utáni évtizedhez képest (0,19, illetve 0,08).

Szerzőink arra is kíváncsiak voltak, hogy miként zajlott e következe­tesebben „párthű’ szavazóbázis kialakulása a két nagy párt esetében. Az adatok arra utalnak, hogy bizonyos változások etekintetben már a reformot megelőző évtizedben megindultak. A XVIII. századi választásokhoz viszonyítva a tory szavazók esetében némileg gyakoribbá vált, hogy az újbóli választáson nem szavaztak erre a pártra, míg a wighek esetében éppen azt lehetett megfigyelni, hogy a tory szavazók fenti „hűtlenségével” szemben némileg nagyobb mértékben csökkent annak valószínűsége, hogy a választópolgárok másodszorra vagy harmadszorra már nem rájuk voksoltak. A legnagyobb változást azonban a korábban megosztott szavazatot leadók körében lehetett megfigyelni, minthogy esetükben megnőtt annak valószí­nűsége, hogy 1818 és 1831 között már „párthűbben” szavazzanak. Az igazi változásokat azonban ebben a vonatkozásban is 1832 után lehetett megfigyelni. Ezt követően ugyanis mindössze 10%-ra csökkent annak valószínűsége, hogy egy kezdeti tory szavazó egész élete folyamán bármikor is pártja ellen szavazzon, míg a wigh szavazók esetében is csak alig valamivel volt nagyobb erre az esély (13%). Az összes választót tekintve pedig most már csak 20%-os valószínűsége volt annak, hogy egy választópolgár másként szavazzon, mint ahogyan azt első ízben tette. Másképpen kifejezve, a XVIII. században a választópolgároknak mindössze 24%-a szavazott ugyanolyan módon legalább négy választáson keresztül, míg a reform előtti évtizedre ez az arány már alig valamivel kevesebb mint 40%-ra emelkedett. De ha mindezt fordított perspektívából szemléljük, akkor ez még mindig azt jelentette, hogy a szavazók többsége megváltoztatta pártállását egy négy választást magában foglaló periódusban. A valódi változás 1832 után következett be, minthogy az 1832 és 1841 közötti időszakban már a választók 70%-a szavazott ugyanolyan módon négy egymást követő választáson.

Phillips és Wetherell sem akarják természetesen megkerülni a kérdést, hogy ha valóban ilyen cezúrát jelentett a reformtörvény, illetve az elfogadása körüli politikai küzdelem a választói magatartás átalakulását illetően, akkor mi volt e változás oka és hatásmechnizmusa. A szerzőpáros ezt alapvetően abban látja, hogy a reformtörvény elfogadása körüli harccal összefüggésben először történt meg az, hogy a parlamenti választási kampányban ilyen össznemzeti, a helyi jelentőségű ügyeken túlmutató kérdés került a középpont­ba. Azt megelőzően ugyanis az egyes választókörzetekben a helyi ügyek álltak az érdeklődés előterében, s alapvetően az azokhoz való viszony befo­lyásolta – egyéb fontos tényezők, a „ráhatás”, a korrupció és a helyi összefonódások mellett – a választói magatartást. Ebből is adódott annak nagyfokú esetlegessége. A reform körüli vitában a pártok arra kényszerültek, hogy nemzeti méretű, a reformhoz való viszonyukat kifejtő, elvi alapokon álló kampányt folytassanak. Ez vezetett el a nemzeti szintű pártplatformok kialakulásához. Az 1832. évi reformtörvény tehát „sokkal nagyobb mértékben változtatta meg a választói processzus politikai alapjait, mint ahogyan kidolgozói valaha is gondolták vagy várták volna”.7 Ebből következően meg kellett változnia a pártok politikai magatartásának, aminek hatására átalakult a választók viselkedése, akik minderre a korábbinál „pártosabb” szavazói magatartás kialakításával reagáltak. Az új választói viselkedés következtében pedig új típusú, „pártszerűbben” állást foglaló képviselők kerültek a parlamentbe, ami megváltoztatta az Alsóház, s ezzel az egész brit politika működését.

 

John A. Phillips–Charles Wetherell: The Great Reform Act of 1832 and the Political Modernization of England (Az 1832. évi nagy reformtörvény és Anglia politikai modernizációja) American Historical Review, 1995. április, 411–436. p.

 

Lévai Csaba

 

1. Lásd például George Macaulay Trevelyan: British History in the Nineteenth Century and After (1782–1901. London, 1922.)

2. Norman Gash: Politics in the Age of Peel: A Study in the Technique of Parliamentary Representation (1830–1850. London, 1953. XII., illetve XI. p.)

3. Lásd: Alan Beattie: English Party Politics: 1660–1906. (London, 1970.); Kenneth Wald: Crosses on the Ballot: Patterns of British Voter Alignment since 1885. (Princeton, New Jersey, 1983.); E. J. Feuchtwanger: Disraeli, Democracy, and the Tory Party: Conservative Leadership and Organization after the Second Reform Bill. (Oxford, 1968.); John P. Mackintosh: The British Cabinet. (London, 1962.); David C. Moore: The Politics of Deference: A Study of the Mid-Nineteenth Century English Political System. (Hassocks, 1976.)

4. Phillips–Wetherell: i. m. 415. p.

5. Frank O’Gorman: Electorate before and after 1832. In: Parliamentary History, 12, (1993) 172. p.; Hasonló álláspontot képvisel John Brewer: Party Ideology and Popular Politics at the Accession of George III. (CAmbridge, 1976.); Harry T. Dickinson: Political Ideology in 18th Century Britain. (London, 1977). A XVIII. századi brit politikai életre vonatkozóan magyarul is olvashatók friss, az újabb eredményeket is ismertető tanulmányok. Borus György: Politikai játékszabályok Angliában a 18. század közepén, illetve Tandori Mária: A reformmozgalom irányzata a brit parlamentben az 1780-as évek elején. Mindkét írás az Aetas 1994/4-es számában jelent meg az 53–69., illetőleg a 72–106. oldalon.

6. Gary W Cox: The Efficient Secret: The Cabinet and the Development of Political Parties in Victorian England (Cambridge, 1987).

7. Phillips–Wetherell: I. m. 434. p.