Klió 1996/2.

5. évfolyam

Orosz etnográfusok és a birodalom, 1856–1862

1855-ben Konstantin Nyikolájevics nagyherceg a Tengerészeti Minisztérium vezetője felhívással fordult a tehetséges fiatal orosz és ukrán írókhoz, hogy terepmunkák során tanulmányozzák az ország különböző tájain lakó népek mindennapi életét. Maga a miniszter és reform orientációjú hivatalnokai így hiteles információkhoz juthattak, a társadalmi-politikai átalakító szerepet vállaló írók pedig felhasználhatták a kormányzat támogatását az elavult „hivatalos népiesség” helyébe lépő, a birodalom modernizálását elősegítő nézetek ismertetésére, amelyek új alapokon kovácsolhatták össze a soknemzetiségű birodalmat. A nagyherceg és a művelt bürokraták a krími háború krízishangulatában a fenti akcióval a vidéki közvélemény és annak képviselői bevonásával a központi kormányzás intenzifikálását akarták előmozdítani. A kutatások így elősegíthetnék a távoli vidékek kulturális örökségének megőrzését, beillesztését egy modernebb társadalmi-politikai állami trendbe; ezáltal konszolidálhatnák a birodalmat és újrafogalmazhatnák az etnikai identitást. Az etnográfiai expedíciók gondolata már I. Miklós legelőrelátóbb minisztériumi hivatalnokai körében (lásd pl. V. V. Dalt és A. V. Golovnyint) és egyes szaktudományos társaságoknál felmerült. Így a terepmunkákban résztvevő írók ezen előzményekre, valamint a demográfia, a néprajz, a statisztika és más tudományok eredményeire is támaszkodhattak munkájuk során.

1852-től jelent meg a Tengerészeti Minisztérium folyóirata (a Morszkoj szbornyik), amelyben az etnográfus írók beszámolhattak tapasztalataikról, és kifejthették reformnézeteiket. A nagyherceg és haladó miniszteriális hivatalnokai (az ún. konsztantyinovci) bíztak a különböző társadalmi rétegekből származó értelmiségiek (a raznocsinyecek) tehetségében és védték őket a bürokratikus akadályoktól. A fenti kiadványbeli romantikus és népies írásmód miatti konzervatív ellenvetéseket (pl. Wrangel báróét) Konstantin Nyikolájevies – látva az etnográfus írók tevékenységének hasznát – általában sikeresen verte vissza. Az etnográfus literátorok (köztük A. Sz. Afanaszjev-Csuzsbinszkij, G. P. Danyilevszkij, Sz. V. Makszimov és a többiek) a vidéki élet polgári és realista leírását adták. Az 1840-es és az 1860-as évek reformerei közt mintegy az átmenetet képviselték igazi sokszínűséggel. Egyfelől a romanticizmus társult egyeseknél a filozófiai idealizmussal, másfelől viszont egyre inkább döntővé vált a pozitivista megközelítésű realizmus. A terepmunkák mindennapi tapasztalata, intelligenciájukkal párosulva kitűnő társadalmi-politikai analíziseket eredményezett. Műveikben a nép életének különféle szempontú (nyelvi, folklorisztikai, helyi társadalmi hagyományok szerinti) vizsgálata került előtérbe, miközben a romantikus nacionalizmustól a progresszivizmusig terjedő szellemi impulzusok érték őket.

Az írók üdvözölték a Tengerészeti Minisztérium reformista nyitottságát, ami elősegíthette, hogy gondolatszabadságuk kiteljesedhessék és egy új, modernizálandó állam alapelveit egy-egy területen megfogalmazhassák. Clay kifejti, hogy ezen literátor etnográfusok közvetítő szerepet játszottak a népi és az orosz nagyvárosi kultúra között és ugyanúgy a fentiek és a bürokrácia művelt része között. Új tematikájukkal és módszereikkel eltértek a korábbi nemesi és külföldi utazók leírásaitól. Az átélt empirikus valóság, a birodalom komplex társadalmi-politikai szükségletei, az átalakítás lehetőségeinek keresése hatott rájuk. Terepmunkájuk alapján hiteles képet akartak nyújtani a birodalom népeinek mindennapi életéről; ezen etnikumok tradícióinak megőrzése, megismertetése és főleg az orosz impérium eredményes megreformálása volt a céljuk.

A néprajzi munka során hátrányt jelentett, ha hivatalnokoknak nézték az írókat, míg előnyt, ha bekapcsolódtak a hétköznapi életbe és az adott etnikumhoz tartoztak. Az etnográfiai leírások megfeleltek a XIX. század közepe társadalmi-politikai imperatívuszainak és a változó kulturális miliőnek. Szerzőik nagy érdeme szerintünk is, hogy a kormányzatnak és a (művelt) publikumnak bemutatták a birodalom népeinek kulturális, vallási és politikai heterogenitását. Ezzel hozzájárultak az Uvarov-féle „hivatalos népiesség” triásza (önkényuralom, pravoszlávia, népiség) mítoszának lebontásához, és potenciálisan elősegítették a regionális és helyi sokféleség legitimálását. A beszámolók arról tanúskodtak, hogy a birodalom népei tudatában tovább éltek az önkormányzat szimbólumai; az olyan képviseleti intézmények, mint a novgorodi népgyűlés (a vecse), a zaporozsjei kozák önszerveződés (a szecs), melyek az egyeduralommal szemben a helyi autoritás bázisát jelentették. Nem egyöntetűen, de az etnográfusok legjava hangoztatta, hogy az ortodoxia nem az egyetlen értékforrás a birodalomban, és többen elismerték és tolerálták a vallási sokféleséget.

Mihajlov eredményesebbnek tartotta az oktatás kiterjesztését az állam kényszerítő intézkedéseinél. Ő és társai kimutatták a különböző vallások (pl. a judaizmus, az iszlám, a sámánizmus stb.) közti eszmei és intézménybeli eltéréseket. Kimondták, hogy a pravoszlávia és a többi vallás közt olyan viszonynak kell létrejönni, ami a birodalmat nem gyengíti, hanem erősíti. Identitásukat – tekintet nélkül a kormányzat elképzeléseire – az embereknek maguknak kell meghatározniuk. Ezzel kapcsolatban nagy fontosságot tulajdonítottak az anyagi kultúrának és a munkavégzés módjának (lásd pl. a szaratovi halászok közti terepmunkáról írtakat az ethnosz definíciójáról). Valójában a korábbi folklorista módszereket itt a vizsgált népek életmódjának megfigyelésével kombinálták.

Az etnográfus írókat érdekelte, mennyiben járult hozzá az egyeduralom, az ortodoxia és a népiség a paraszti és kozák közösségek paternalista és patriarchális viszonyaihoz. Az oroszországi társadalom nőtagjainak helyzete az utóbbi vonatkozásban, emancipációs szempontból, a birodalom megreformálása és a nők kulturális szerepe miatt keltette fel érdeklődésüket. Megállapították, hogy ha a vidéken élő és az elithez tartozó nők műveltsége nem emelkedik, hagyományos gondolkodásmódjuk és vallásosságuk jellege nem változik, akkor a birodalmi reformok sem lehetnek eredményesek. Ugyanígy a vizsgált népeknél a patriarchátus tradicionális női kultúrát konzerváló és az átalakítást akadályozó szerepére is rámutattak. Mihajlov, Afanaszjev-Csuzsbinszkij tapasztalataik alapján racionálisan és morálisan a nők oktatásának kiterjesztése és a modern, a családokra és egész generációkra kiható gazdagító nevelési megoldásokat tartották a legfontosabbnak. Élénken foglalkoztatta őket például a városi oktatás után a falvaikba visszatérő nők beilleszkedése a régi környezetbe. Általánosságban a falusi patriarchális rendet kétféleképp ítélték meg. Egyesek szerint ez gátolta a reformokat, míg mások az átalakítás szolgálatába állíthatónak vélték. A néprajzkutatóvá vált írók (még ha ideiglenesen is lettek azok) új, alternatív társadalmi eszméket fogalmaztak meg. Például a kulturális és egyéb dimenziójú sokféleség gondolatát, és azt, hogy a birodalmi autoritást új alapokra kell helyezni.

Az etnográfiai tanulmányok egyfelől a művészeti, másfelől a szaktudományos és társadalmi-politikai aspektusú megközelítések sajátos fúzióját mutatták. Sokan közülük a népdalok és a népmesék nyelvi eszközeivel „élőbbé tették” a vidéken zajló munkát. Többen tanulmányaikban a vizsgált területeken élő népek életmódjának, gazdasági-technológiai vonásait is képesek voltak élményszerűen (emócionálisan is feldolgozva) feltárni. Mint Clay joggal mutat rá, ez utóbbiért olvasták a műveket és dicsérték azokat a kritikusok (pl. A. V. Druzsinyin), míg leírásaik hitelességét főleg a társadalmi-politikai reformok szemszögéből értékelte a nagyherceg. Valóban, a birodalmi vezetésnek szüksége volt e munkálatokra, a kapott ismeretekre, ugyanakkor az ezeket nyújtó etnográfusok (a regionális és az etnikai eltérések, valamint az autoritás figyelembevételével) az ethosz és a birodalom közti kényes egyensúly fenntartását ajánlották. Mint sok korabeli művelt oroszt, a progresszió iránti ambivalencia és a hagyománytisztelet is jellemezte őket. Eszméik nemcsak az aktuális szellemi trendeknek feleltek meg, de a „megtapasztalt változó vidéki életmód” hozzájárult ahhoz, hogy azt át is formálják. Mindegy, hogy a kormányzat az 1880-90-es évektől megfeledkezett javaslataikról, és az anakronisztikus „hivatalos népiesség” irányába tett lépéseket, ez azonban nem homályosíthatta el azt a tényt, hogy a múlt század közepének etnográfusi feladatokat ellátó írói komoly társadalmi, kulturális és politikai szerepet játszottak, ami abban is megnyilvánult, hogy pl. az ő nyomdokaikon a századvég orosz értelmiségének egy része a népi szellemi és anyagi kultúra hagyományainak ápolását is feladatának tekintette. A nagyherceg, mint államférfi a bemutatott társadalmi csoportot (és alkotásaikat) a birodalom újbóli megerősítése miatt értékelte nagyra. Az etnográfus írók eredménnyel szólíthatták meg a szélesebb közvéleményt, ami legitimáló erejüket mutatta. Clay tanulmányában – ráadásul egy szerteágazó területen – jól érzékelhető, milyen változatos szellemi trendek után jutott el Oroszország az 1860–70-es évek nagy reformjai korába.

C. B. Clay: Russian Ethnographers in the Service of Empire, 1856–1862. (Orosz etnográfusok a birodalom szolgálatában, 1856–1862) Slavic Review, vol. 54, no. 1. (Spring 1995), 45–61. p.

Kurunczi Jenő