Klió 1996/2.

5. évfolyam

Churchill pályája

Winston Churchill a világtörténelembe úgy került be, mint a II. világháború egyik nagy győztese, aki a kritikus időkben bátorságot tudott önteni országa népébe. Ám ezt a sokak által ismert időszakot hosszú politikai pályafutás előzte meg, amely tele volt tévedésekkel és ellentmondásokkal. Churchill egész életében a Birodalomért, Anglia függetlenségéért és rangjáért küzdött, s végig szemben állt a szocializmus eszméivel. A Birodalom eltűnt, a többi pedig már csak legenda volt, amikor a munkáspárti Harold Wilson a királynő oldalán Churchill temetési menetét kísérte.

Churchillt ugyanaz a sors érte utól, ami más nagyokat is. Életében sokat vitatott személyiségnek számított, halálát követően pedig vitathatatlanná vált.

Ez a dicsfény azonban foltokkal van tele. 1969-ben néhány neves angol történész A. J. P. Taylor vezetésével kritikai összefoglalót készített a kimagasló államférfiról, amelyben a XX. század Bismarckjaként emlegették, olyan emberként, akit pszichiátriai ismeretek nélkül nem lehet megérteni. Vélekedésük szerint ez az egyetlen elegáns módszer arra, hogy közérthetővé tegyünk egy társadalmon kívüli személyiséget, s hibáit is megbocsáthassuk. 1993 és ’94 között nem kevesebb, mint 2500 oldal jelent meg Churchillről azokban a könyvekben, amelyek fényt kívántak deríteni egy paradoxonra. Egészen pontosan arra, hogyan küzdhet valaki 5 éven keresztül egy igazi hős állhatatosságával a totalitarizmus ellen, s hogyan tudja ez a hős mégis ilyen rosszul megérteni a saját korát, ennyire rosszul felkészíteni országát a harcra, és nem hagy sem örökséget, sem örökösöket.

Bár Churchill első és egyetlen regényét, a Savonarolát a kritika becsmérelte, a történészek füstölgő lomtárként jellemezték, életrajzírói sorra megtagadták – mégis ez a könyv teszi lehetővé Churchill egyéniségének vizsgálatát. Visszautasította a nemzet szuverenitását, helyette a személyiségi jogok szuverenitását, a kettős megegyezés teóriáját hirdette, azonosulva Locke Megegyezés a civil kormányzattal című, 1690-ben megjelent elképzeléseivel. Szembehelyezkedett minden olyan ideológiával, mozgalommal, így természetesen a forradalommal is, amely a világ átformálásához vezethet.

Churchillt politikai ellenfelei gyakran bélyegezték állhatatlannak, opportunistának. Karrierje során az első tényleges ügy, amivel szembetalálkozott, az ír kérdés volt, 1897-ben. Ekkor Churchill, mint liberális képviselő került be az angol parlamentbe. Az ír autonómiatörekvések támogatása aláásta a liberális párt tekintélyét. Nézetei még érzelmi alapon gyökereztek, nem volt igazán kiforrott egyéniség, úgy tűnhetett, apja útján fog haladni. Koncepciójának megváltozása hét évet vett igénybe.

A folyamat két riportkönyv publikálásával kezdődött. A könyvek Afganisztánról és Szudánról szólnak, ahová Churchillt tisztként vezényelték. E művekben szerepel először a különbségtétel a velünk (értsd: angolokkal) kapcsolatban álló külföldiek és az „idegenek” között. A gyarmatokon eltöltött idő tanulságai beépültek politikusi személyiségébe. Öt évvel később már úgy fogalmazott, hogy szerinte Írország kormányzati módját úgy kell kialakítani, hogy az profitálhasson a reformból.

1904-ben Manchester liberális képviselőjeként megerősítette tárgyalási hajlandóságát az írekkel, s a tolerancia jegyében kereste a lehetséges megoldásokat.

Az 1910-es években Churchill fő törekvése az ír kérdés rendezése volt, a folyamatok felgyorsítását igyekezett elérni, amire ellenfeleitől rendre meg is kapta a „makacs zsarnok” jelzőt. Céljának a valódi megegyezést tekintette, s jellemző adat, hogy csupán 1914 áprilisában 500 ezzel kapcsolatos kérdésre adott választ a parlamentben. A megegyezés azonban nem jött létre, s Churchill egyre inkább kétségek közé került. Ezt a periódust egy pszichiáter, Anthony Storr az államférfi születésére és kisgyerek korára, az anyai nevelés hiányára vezette vissza.

Churchill 1910–11-es belügyminiszteri megbízatásának vizsgálata is ambivalens személyiséget idéz. Ő az az ember, aki 1910 novemberében katonákat vezényelt ki a sztrájkolók ellen. Azzal az indoklással, hogy az anarchia a társadalmat a romlás örvényébe taszíthatja, a következő nyáron a liverpooli dokkmunkások közé lövetett. Általában ellenzett minden nőkkel szembeni büntetést, a szüfrazsetteket mégis 28 napra átnevelő táborba akarta küldeni. Javaslattal fordult a miniszterelnökhöz, hogy kötelezően sterilizálják az értelmi fogyatékosokat és egyéb degeneráltakat. És ugyanez az ember három hónappal később csökkentette a homoszexuálisok börtönbüntetését, valamint harcolt az adósok börtönének megszüntetéséért. Ugyanakkor személyesen vezette 1911 elején az összecsapást a lett anarchisták ellen, majd hagyta őket megégni a kigyulladó házban, s ez ügy nyomán két héttel később azt az indítványt terjesztette a parlament elé, hogy a rendőrségnek minden előzetes ok nélkül legyen joga a külföldieket feltartóztatni, hogy egyszerű gyanú is elegendő legyen a deportálásra. Szeptemberben azonban már visszautasította az idegenek nyilvántartásba vételének visszaállítását, mivel az szerinte sem nem hatásos, sem nem kívánatos. Jellemét a kortársak így magyarázták: Churchillnek nem volt szüksége arra, hogy megtanuljon demagóggá válni – ő így született.

Az első világháború idején a háborús káosz olyan helyzetet teremtett, amely Churchillt a korábbinál nagyobb politikai hatalomhoz juttatta. Ennek birtokában nem habozott visszavonni az ír autonómiát, illetve meggátolni Egyiptom és India hasonló törekvéseit. 1919-ben, miután Oroszországban győztek a bolsevikok, Churchill azt az álláspontot képviselte, hogy Angliában, megelőző lépésként, a bolsevikokkal szimpatizálókat megfigyelés alatt kell tartani, esetleg illegalitásba kényszeríteni, Oroszországba pedig katonaságot kell küldeni, és fegyveresen beavatkozni. Mint ezt több alkalommal hangoztatta, a bolsevizmust nem doktrínának, hanem betegségnek tekintette.

Képtelen volt tudomásul venni, hogy az I. világháború után csökkent az angol befolyás a világban, Anglia elvesztette vezetőszerepét. Az angol parlamentarizmust dicsőítő könyvek megjelentetésével, konferenciák szervezésével törekedett a korábbi hatalmi státus visszaállítására. Azokat az országokat, amelyek el kívántak szakadni a brit koronától – Afganisztán, Irak, Görögország – egyszerűen barbárnak minősítette, s 1919–1927 között még mustárgáz bevetését is fontolgatta ellenük, holott amikor a háborúban a németek ugyanezt használták, akkor az ördög fegyverének titulálta.

Mint a pénzügyekért felelős személy, kezdetben a leszerelés híve volt. 1927-re tudatosult benne, hogy modern hadsereg elképzelhetetlen gépesítettség nélkül. Az 1930-as években úgy vélekedett, hogy Hitler és Sztálin egyidejű fellépése biztosítja az Anglia számára kívánatos egyensúlyi helyzetet. Hitlerrel kapcsolatban nem voltak illúziói, de Németország belső viszonyait rosszul mérte fel. Hasonlóképpen tévesen ítélte meg a fasiszta Olaszország és Japán szerepét. Azt hitte, hogy ezek a kommunizmus ellen fognak majd fellépni, s ezáltal biztosítják a hatalmi stabilitást.

Churchill paktumkötési készsége 1914 traumáján alapult, s mindig Nagy-Britannia biztonságát tartotta szem előtt. Az angol diplomácia két táblán játszott: a kollektív biztonság és a semlegesség tábláján. Churchill 1935-ig abban a hitben volt, hogy ez a kettős játszma fenntartható, ám a világpolitikában 1935–1938 között végbement változások ráébresztették, hogy tévedett. Németország ekkor már egyértelműen a háború felé menetelt.

1940. május 10-én Churchill, megszerezve a konzervatív szavazatok többségét, miniszterelnök lett. Kinevezését – eddig példa nélküli arányban – az angolok 88 százaléka támogatta. A II. világháború idején a rádió és a film csinált igazi hőst belőle. Sok rádióbeszéde hangzott el a háború első hónapjaiban, a filmek pedig mint „a jó öreg Winnyt” ábrázolták. Népének mindig a tőle elvárt arcát mutatta. 1944-ben azonban befolyása már nem a régi. Egymást érték a külpolitikai fiaskók. Roosevelttel nem tudta megértetni, hogy veszélyessé válhat a bolsevizmus előretörése a Balkánon, Sztálinnal a balkáni kérdésről akkor próbált tárgyalni, amikor a térség sorsát már nélküle régen eldöntötték.

Végezetül minden fronton vesztett: a lengyel kérdésben, Németország keleti határát illetően, a jóvátétel ügyében, az Egyesült Nemzetek jövőjének kérdésében.

A háborús képek gyakran ábrázolják úgy, amint ujjaival V betűt mutat. Ez jelentette az újjászületését Jupiter mitológiájának, akinek a háború után még húsz év adatott meg a földön, hogy ezután visszatérjen az Olimposzra.

Anthony Rowley: Winston Churchill – L’impuissance et la Gloire (Churchill – a tehetetlenség és a dicsőség) L’ Histoire N 189. 1995. jún. 46–55. p.

Kiss Ágnes