Klió 1996/2.

5. évfolyam

A kommunista rendszer bevezetése Romániában: a társadalom és a kommunizmus sokkhatása

A Revista Istorica című román akadémiai folyóirat 1993. 7–8. száma teljes terjedelemben foglalkozik Románia második világháborút követő éveinek történetével.

A tanulmányok, közlemények, visszaemlékezések – elsősorban nyugat-európai és Egyesült Államok-beli levéltári források alapján – megkérdőjelezi az elmúlt negyven év román történetírásának néhány alaptézisét.

A folyóiratból néhány cikket szeretnék kiemelni, röviden ismertetni, néhányat csak cím szerint felsorolni. Elsőként a Florin Constantiniu és Mihail E. Jonescu szerzőpáros munkáját, amely Románia kommunizálásának szovjet tervével foglalkozik. A szerzők idézik az amerikai titkosszolgálat (O.S.S.) 1945. március eleji jelentését a vezető román kommunisták és szovjet megbízottak bukaresti titkos tanácskozásáról. Ezen négy román – köztük Ana Pauker, akkor mint szakszervezeti vezető és C. Pârvulescu központi bizottsági titkár – és négy szovjet megbízott vett részt. A szovjetesítési tervet Sztálin utasítására G. Dimitrov készítette, nyilván mint korábbi Komintern-vezető.

A jelentés emlékezetből készült, amely a tanácskozáson tárgyalt hároméves terv pontjait idézi. Ezek a következők: a) az agrárreform, a nagybirtokok felosztása, b) a jelenlegi román hadsereg feloszlatása, új kommunista vezetésű haderő felállítása, c) a bankok felszámolása, d) a paraszti birtokok megszüntetése, utat nyitva ezzel a kollektivizálásnak, e) a király száműzése, f) a nyugati orientációjú külkereskedelmi cégek felszámolása, g) a történelmi pártok likvidálása, vezetőik letartóztatása, száműzése, meggyilkolása, h) a népi rendőrség felállítása, az NKVD mintájára, i) az agrárnépesség elterelése az ipar felé, j) a szovjet befolyású zóna lakosain kívül más külföldi nem utazhat Romániába.

A szerzők végül azt kutatják, ki volt a belső informátor, a jentéskészítő? Végső következtetésük: a jelentés bizonytalan szerzőjétől függetlenül, a terv létezést bizonyítja az események későbbi szó szerinti lefolyása.

Marin Bucur tanulmánya a román polgári társadalomban és politikában megkezdett tisztogatási kampánnyal foglalkozik. A tisztogatási akciót a kommunista sajtó, nevezetesen a Scinteia szorgalmazta, a román átállást követően, 1944 őszén. Cikkeiben „proletár háborút” hirdetett, az „árulók száműzését és megsemmisítését” követelve. A kommunisták szemében mindenki bűnös volt, az ország háborús tragédiájának okozója, felelőse, aki nem értett egyet ezzel az eszmével. Ártatlan emberek kerültek a népbíróság elé. A tisztogatási kampány kiterjedt az ország különböző intézményeire, a hadseregre, a minisztériumokra, a rendőrségre, a polgári sajtóra, a rádióra, a színházakra, az írószövetségre, az akadémiára, az egyetemekre és nem utolsó sorban az egyházra és a polgári pártokra. Az oroszok szerint a kommunisták hazaárulónak, bűnösnek, ellenségnek tekintették a vasgárdistát, a parasztpártit, a nyugatbarát, a királypárti politikust, az Antonescu-pártit és -ellenest egyaránt. Idézik a költő E. Jebeleanu és az orvostudós C. I. Parhon írásait, akik 1944 őszén a kommunistabarát sajtóban az egész román értelmiség bűnösségét, felelősségét hangsúlyozták az ország háborús tragédiájáért. Ezek elsősorban a Sanatescu-kormány politikája ellen irányultak, amelyik ellenállt a sztálini diktatórikus elképzeléseknek. (Sanatescu tábornok augusztus végén először, majd november elején másodszor alakított egy-két hónapos kormányt.)

Florin Müller közleménye területszerző és szovjetizáló kísérletek Máramaros vidékén az 1944–45-ös években címmel jelent meg, szintén ebben a folyóiratszámban. A szerző mindenekelőtt megállapítja, hogy a háború sújtotta Romániának ezt a részét nemzetiségi problémák is terhelték. A szovjet–román csapatok máramarosi bevonulása után az ukrán határ menti várost, Máramarosszigetet koalíciós tanács irányította. 1944 őszén és 1945 tavaszán az ukrán nemzetiségű helyi vezetők Moszkva és a megszálló szovjet csapatok segítségével több népgyűlést szerveztek, aláírást gyűjtöttek, hogy kieszközöljék Máramaros csatlakozását Szovjet-Ukrajnához. Írásában a szerző részletesen leírja az akciókat, az ukrán és a román kormány tárgyalásait, ahol felvetődött a lakosságcsere terve is. A románellenes ukrán vezetők annyit elértek, hogy a várost 1945 februárjában és márciusában egy magyar és ukrán többségű tanács irányította. A tanács által megbízott ukrán katonatiszt vezette operatív bizottság kinyilvánította csatlakozását az ukrán Kárpátaljához. A szovjet-ukrán irányítású megyei prefektúra felállítása és Máramaros-vidék annektálása nem sikerült. 1945. április 9. után a városban újra román többségű és vezetésű közigazgatás tevékenykedett. Végül a szerző a szovjet-ukrán kísérletek sikertelenségét abban látja, hogy a kommunista befolyású román központi és helyi vezetés ideológiai ellentéteket félretéve, a polgári és konzervatív erőkkel együtt, egységesen lépett fel Máramaros szovjetizálása ellen.

Ellentmondásos személyiségek a román történelemben címmel a szerkesztőség minden kommentár nélkül közli I. Antonescu marsall 1946. május 15-i emlékiratát, amelyet az utolsó szó jogán az őt elítélő népbíróságnak küldött. (Csak emlékeztetőül: Jon Antonescu [1882–1946] hivatásos román katonatiszt, politikus, 1940. szeptember 4-tő1 1944 augusztus 23-ig Románia miniszterelnöke, mint háborús bűnöst, 1946 nyarán kivégezték.) Az emlékirat magánkézből jutott a szerkesztőséghez, amely a cikk lábjegyzetében megjegyzi, hogy az Antonescu-perrel még senki sem foglalkozott tudományos alapossággal. A pert követően megjelent egy cenzúrázott, kivonatolt szöveg A nagy nemzetárulás pere címmel, amely nem adott hű képet a tárgyalásról.

Az emlékiratban Antonescu, sorra véve a vádpontokat, indokolni, megmagyarázni, igazolni igyekszik tettei helyességét vagy kényszerűségét. Magyarázataiban inkább az utóbbi, a kényszerűség dominál.

Ezt teszi, amikor azzal vádolják, hogy Romániában hatalomra segítette az első vasgárdista kormányt, támogatta a Németországgal való egyedüli szövetséget. Más döntés esetén, véleménye szerint, Románia a cseh protektorátus sorsára jutott volna, és az egyedüli utat indokolta az is, hogy 1940-ben, kormányzása kezdetén, Románia természetes szövetségesei: Franciaország, a kisantant, Lengyelország, Finnország és a balti államok már nem léteztek önálló államként.

Súlyos váddal illették, hogy haditervet dolgoztatott ki a Szovjetunió ellen. Védelméül megemlíti, hogy minden ország készített és készít általában hadműveleti tervet határai védelmére, másrészt a német vezérkar 1940-ben biztosította a román hadvezetést, hogy nem fogja megtámadni a Szovjetuniót. Ugyanakkor, véleménye szerint, a Szovjetunió már 1940 júniusában követett el agressziót Romániával szemben, amikor Besszarábia és Észak-Bukovina átadására kényszerítette.

Sajátos módon indokolja Antonescu a Szovjetunió elleni támadást. A román hadsereg azért lépte át a Dnyesztert és hatolt be Odesszáig, hogy ez a terület ne kerüljön a németek kezére, mert ezáltal Románia német harapófogóba került volna.

Nem mindennapi választ ad az elfoglalt területen történt rablásokra és kegyetlenkedésekre. Tagadja, hogy a megszállt területen szervezett rablásra adott volna parancsot. Legfeljebb értékek, művészeti tárgyak megóvására adott utasítást, hogy azok ne kerüljenek német kézre, illetve a szovjetekkel való békekötéskor ezek biztosítékul szolgáltak volna a korábbi, Romániára hátrányos szovjet–román cserekereskedelem egyensúlyának helyreállítására. Állítása szerint az általa elrendelt megtorlások is csak a nemzetközi jog által elismert mértékűek voltak, arra az esetre, amikor az ellenfél nem megengedett háborús eszközöket használt (polgári lakosság felfegyverzése, partizánharc, robbantások, stb.).

Ami a zsidó gyilkosságok vádját illeti, véleménye szerint a számadatok túlzottak. Népszámlálási adatokkal igyekezik bizonyítani: a háború végére Besszarábiában és Észak-Bukovinában nem volt annyi zsidó, mint amennyinek az elpusztításával vádolják. Antonescu szerint a zsidók deportálása Besszarábiából és Észak-Bukovinából politikai, katonai biztonsági okokból, illetve saját biztonságuk érdekében történt. A Kisinyovban felállított gettó is azt szolgálta, hogy elkerüljék a román és zsidó lakosság közötti konfliktust, másrészt, hogy az utóbbiak ne kerüljenek hadműveleti területre. Véleménye szerint a deportálások tömege nem haladta meg a háborús viszonyok között szokásos mértéket.

Megjegyzi továbbá, hogy a szovjetek 1942-ben az egész volgai német, 1945-ben az egész krími tatár népességet deportálták. Visszautasítja a politikai üldözések vádját is. Illetve azt néhány beosztottja számlájára írja, akiket szigorúan megbüntetett. Nem tagadja a kommunisták üldözését, vagy azok megbüntetését, akik rablások, szabotázsok elkövetésével maguk provokálták ki táborokba jutásukat, hogy ne kerüljenek a hadszíntérre. Ugyancsak meglepő és furcsa dolog amikor Antonescu fegyverszüneti tárgyalásait hangsúlyozza. Szó szerint idézve: „már 1943-tól kezdve kerestem a lehetőséget és lestem a megfelelő pillanatot, hogy kiugorjunk a háborúból.” Ebben az évben viszont úgy gondolta, hogy Németország ellenére veszélyes lett volna fegyverszüneti tárgyalásokba bocsátkozni. Megítélése szerint 1944 nyara volt az első kedvező időpont, amikor a németek a varsói lázadás miatt nagyszámú páncélos alakulatot vontak ki Romániából, akkor ki lehetett volna ugrani a háborúból. Állítása szerint már 1944 májusában megtette katonai előkészületeit a kiugrásra és augusztus 23-án elhatározta, hogy fegyverszünetet kér. Ezt megelőzvén augusztus 22-én „szabad kezet kért Németországtól az akcióhoz”, majd szó szerint idézve és augusztus 23-ának reggelén Klodius úr azt válaszolta, hogy Berlinből felhatalmazást kapott a kérdés megtárgyalására: „Mihai Antonescu úr (a tábornok névrokona, miniszterelnök-helyettes, külügyminiszter – BE) 6 órára beszélte meg vele a találkozást. Minket azonban 4 órakor letartóztattak a Palotában. A találkozó elmaradt, és a háborúból való kilépés Németországgal való előzetes megegyezés nélkül történt.”

Más híján kézen levőnek látszik idézni Sugár András: És mit mond a király? című, 1990-es kiadású riportkönyvét. Ebben Mihály román király éppen az ellenkezőjét állítja a fegyverszünettel kapcsolatban. Ő a következőképpen emlékezett a sorsfordító napra: „... Mihai Antonescuval jött. Fegyvertelenül. Pontosan emlékszem..., mindez délután négy óra körül történt... Hosszasan elbeszélgettünk (Jon) Antonescuval. Először is azt mondtam: Ön sohasem számol be nekem a fronton kialakuló valódi helyzetről! Antonescu tagadta ezt, és igen derülátó módon szólt a háború alakulásáról... Ő kereken elutasította a háború befejezését, hallani sem akart a fegyverszünetről.” A többi egybevág mindkét visszaemlékezőnél.

Emlékirata végén, a gyilkosságokon és rablásokon kívül, Antonescu lényegében az összes tudtával vagy tudta nélkül elkövetett hibákat elismerte, és az áldozatoktól és meghurcoltaktól nyilvánosan bocsánatot kért.

Az emlékirat közlésének szerkesztői szándékára utal minden bizonnyal a következő cikk, amelyben az Antonescu-per és a korabeli sajtó címmel Daniela Busa azt bizonyítja, hogy az Antonescu-eset politikai koncepciós per volt, és ez a jogi, szakmai követelményeket nélkülöző bírói eljárás végeredményben a szovjetizálás, a kommunista rendszer romániai bevezetésének az előkészítője volt. Hasonló céllal kerültek a folyóiratba a Petru Groza-kormány megalakulásához közölt adalékok, és a Nemzeti Parasztpártról írt elemző sorok is.

Revista Istorica. 1993. 7–8. szám

Bogyirka Emil