Klió 1996/2.

5. évfolyam

A magyar 1956 és Lengyelország

 

A nagyon jól feldolgozott „Bevezetés” összefoglalja a lengyelországi reagálásokat az 1956. októberi magyar forradalomra. Amikor olyan ember olvassa ezt a részt, aki a háború előtt Lengyelországban tanult, annak önkéntelenül eszébe jut a Lengyelországban és Magyarországon akkor nagyon elterjedt mondás: „Lengyel–magyar két jó barát, kardban, borban egyaránt”. (Wegier–Polak dwa bratanki, i do szabli i do szklanki.) Amikor pedig Kárpátalja ideiglenesen visszakerült Magyarországhoz (1939 tavasza), mintegy szállóigévé lett: „Lengyel–magyar közös határ” (Wspólna granica polsko–wegierska). Az évszázados lengyel–magyar barátság és sok esetben együttműködés emléke feléled a könyv bevezetésében.

A kötet első része két fontos problémát tárgyal: „A Lengyel Népköztársaság budapesti nagykövetségének a lengyel külügyminisztériumhoz intézett rejtjelzett táviratait 1956 októbere és decembere között”. Az akkori számtalan táviratból természetesen csak a legfontosabbakat közli a kiadvány (23–25. old.). A második rész pedig a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) Központi Bizottsága (KB) Politikai Bizottságának (PB) üléseiről készített jegyzőköny­veket tartalmazza, rövidített formában (129–148. old.). A harmadik rész (151–191. old.) a LEMP polgári és katonai bizottságainak jegyzőkönyveit, illetve inkább azok határozatait foglalja össze.

Összefoglalásul meg kell állapítani, hogy igen alapos munkáról van szó, amely tárgyilagos vélemény szerint a legfontosabb dokumentumokat tartal­mazza, megfelelően lerövidített formában.

Jellemző a lengyelek magyar-barátságára a „Bevezetés” kezdete: „1956 őszén – nem első és nem utolsó alkalommal – drámai módon összefonódott Lengyelország és Magyarország sorsa. Bár az események különböző irányt vettek, semmi kétség nem lehet az iránt, hogy egymással szoros kapcsolatban maradtak és egymásra kölcsönösen hatást gyakoroltak”. Az 1956. október 23-i budapesti demonstráció kinyilvánította a magyar támogatást a lengyelországi változásokkal kapcsolatban. Ez volt a kezdete a forradalomnak. A magyar szabadságharcos felkelésnek a szovjet hadsereg által történt leverése befo­lyásolta nemcsak a magyarországi társadalmi hangulatot, hanem az akkori lengyelországi eseményekben részt vevő reformkövetelő embereket is. Wladyslaw Gomulka, a LEMP KB új első titkára „ki tudta játszani a magyar kártyát” saját céljai érdekében, „kiuzsorázva” a felháborodott lengyel társadalmat, különösen pedig annak legaktívabb részét: fenyegetve, hogy a Lengyel Népköztársaságban is megismétlődhetnek a magyarországi esemé­nyek. A lengyelországi liberalizálódás 1956 tavaszán, a Szovjetunió Kom­munista Pártjának XX. kongresszusa és Boleslaw Bierut halála drámai módon befolyásolta a poznani munkások felkelését; a legfelsőbb fokot ezek az esemé­nyek 1956 októberében érték el, az SZKP VIII. KB-ülése idején, amely 1956. október 19–21-e között folyt le. A szovjet pártvezetés kezdeti tiltako­zása és a szovjet csapatok Varsóba történő bevonulása ellenére Gomulkát választották meg a LEMP KB új első titkárának; azt a politikust, akit 1948-ban távolítottak el a hatalomból, azután megvádolták „jobboldali nacionalista elhajlással” és néhány éves szabadságvesztésre ítélték. A III. plénumon tartott beszédében Gomulka nyilatkozott a sztálini mintától való eltávolodásról a politikában, a gazdaságban és a társadalmi életben; követelte a biztonsági szervek represszív gyakorlatát teljesítő apparátus azonnali leváltását és mindazoknak a megbüntetését, akik felelősek azoknak az embereknek a szenvedéséért, akik Lengyelországban a Szovjetunióval szembeni szuverenitásra és „a szocializmushoz vezető lengyel út” megvalósí­tására törekedtek.  Gomulka beszéde óriási társadalmi lelkesedést váltott ki, és megerősödött a remény arra, hogy nagy politikai átalakulás következik be, azaz a rendszer folyamatos demokratizálása, a Szovjetuniótól való függetlenség, az állampolgári szabadság kiszélesítése.

Gomulka beszédét a „Szabad Nép”, a Magyar Dolgozók Pártjának központi lapja teljes egészében közölte, és a lengyelországi „forradalmi” hírek következtében történtek az első tüntetések Budapesten. Magyarországon kitört a forradalom, megindultak a harcok. A tüntetők követeléseinek megfelelően október 24-én az új miniszterelnök Nagy Imre lett és Gerő Ernő helyére az új párttitkár, Kádár János került. Az előző vezetőség tagjainak többsége elmenekült az országból, főleg a Szovjetunióba. Néhány napi ingadozás és pillanatnyi tájékozatlanság után Nagy Imre elfogadta a felkelők legfontosabb követeléseit, amelyek ekkor tulajdonképpen az egész magyar nemzet követelései voltak, az addigi eseményeket pedig nemzeti felkelésnek nevezte. Az ÁVH-t feloszlatták, bevezették a többpártrendszert, a szabad választásokat, megszüntették a beszolgáltatási rendszert. A régi párt helyén november 1-jén megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP).

Gomulka később rövid áttekintést adott a napi eseményekről, majd kiemelte, hogy megindultak a tárgyalások az oroszokkal a szovjet csapatok Magyarországból való teljes kivonásáról. Október 31-én azonban Moszkvában határozat született a forradalom erőszakos leveréséről és a második intervencióról.

A tervezett második intervencióról Hruscsov november 1-jén személyesen tájékoztatta a lengyel vezetőket, Gomulkát, Cyrankiewiczet és Oszabot. Bár az MSZMP új vezetősége ebben az időben támogatta Nagy Imrét, tudomásul kellett vennie ezt a határozatot. A Vörös Hadsereg egységeinek újabb bevonulása miatt Nagy Imre bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést és az ország semlegességét. Kádár ekkor már nem volt Budapesten, eltűnt, azaz Moszkvába ment, ahol megalakította a „Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt”.

Az elég terjedelmes bevezető rész után következik a tulajdonképpeni tartalom: a lengyel magatartás a magyar forradalommal kapcsolatban. A lengyelországi októberi „forradalmi” (az eredeti szövegben is idézőjellel – RL) átalakulások fényében jobban meg lehet érteni, hogy az új lengyel pártvezetés miért támogatta – bár fenntartásokkal Nagy Imre kormányát és programját, és hogy miért szentelt nagy figyelmet a magyarországi eseményeknek – közli a szerző. A varsói hatóságok információinak fő forrásai a budapesti lengyel követség titkos táviratai voltak; a követség és maga a követ, Adam Willmann, főként a magyar forradalom idején, de azután is fontos szerepet töltött be Lengyelország és Magyarország kapcsolataiban. A követség a forradalom idején – két hét alatt – 60(!) iratot küldött Varsóba. (Az eredetiben is felkiáltójel!). Voltak napok, amikor a lengyel külügyminisz­térium Budapestről négy rejtjelezett táviratot kapott. Azonban az óráról-órára változó helyzet következtében még a legfontosabb információk is gyorsan elveszítették aktualitásukat, ami különösen a felkelés első időszakára vonat­kozott. Ezért Gomulka javaslatára október 28-án a helyettes külügyminiszter (Marian Naszkowski) és Artur Starewicz (röviddel azután a KB sajtóhivatalának vezetője) Budapestre repültek, hogy ott, helyben tájékozódjanak, valamint hogy rávegyék Nagyot és Kádárt: mérsékeljék, lassítsák a változtatások ütemét. A lengyel partvezetőség azt akarta, hogy a forradalom radikalizá­lódásának üteme lassuljon, azonban nem rendelkezett semmivel sem, hogy a forradalom vezetését ilyen irányban befolyásolni tudja. A lengyel pártvezető­ség azt kívánta, hogy a forradalom biztosabb irányban folytatódjék. A lengyel hatóságok helyzete súlyosabb lett, mivel egyöntetűen elítélték Gerő Ernő felhívását a szovjet csapatok visszatérésére. Lavíroznia kellett a lengyel nép magyar forradalom iránti rokonszenve és a nagy szomszéd imperialista törekvései között. Október 28-án a LEMP Politikai Bizottsága felhívást intézett a magyar nemzethez, amelyben kifejezte teljes támogatását Nagy Imrével és programjával kapcsolatban. Ez másnap megjelent a lengyel és a magyar újságokban. A LEMP Központi Bizottság szervező osztálya felhívást intézett a pártbizottságokhoz azzal a javaslattal, hogy olvassák fel a felhívást a pártgyűléseken.

A lengyel delegáció kétszer tárgyalt Budapesten, főleg Nagy Imrével és Kádár Jánossal. Naszkowski és Starewicz találkoztak a Szovjetunió képviseletében akkor itt tartózkodó Michail Szuszlovval és Anastas Mikojan­nal. Rejtjelzett táviratban tájékoztatták Gomulkát; két nap múlva visszatértek és az akkori pártvezetőségi ülésen közölték megyfigyeléseiket és benyomá­saikat.

Gomulka, Cyrankiemicz és Oszab november 1-jén találkozott Hruscsovval, aki tájékoztatta őket a szovjet csapatok magyarországi intervenciójáról. Azután az említett lengyel vezetők a LEMP KB összes tagját informálták a budapesti helyzetről. A Politikai Iroda negatívan foglalt állást az újabb szovjet intervencióval kapcsolatban, és felhívást intézett a nemzethez, amelyben hangsúlyozta a párt álláspontját: a népi hatalom védelme és fenntartása a magyar nép ügye, és nem külső intervencióé. Azonkívül elhatározta a PB, hogy november 2-án a pártgyűléseken fel kell olvasni a pártvezetőség által elkészített információt a magyarországi helyzetről, valamint a párt állásfoglalásáról a lengyel–szovjet helyzettel kapcsolatban. A nemzethez intézett felhívás november 2-án jelent meg a lengyel újságokban.

November 4-én este a PB határozathozatalra ült össze, hogy eldöntse, milyen állást foglaljon az ENSZ közgyűlésén a lengyel delegáció az USA határozatával kapcsolatban, amely a szovjet csapatok azonnali kivonulását követelte Magyarországról. A PB-ülés kezdetén Naszkowski közölte a varsói kínai követ véleményét, aki kifejezte reményét, hogy Lengyelország, mint a Varsói Szerződés összes tagállama, az ENSZ-határozat ellen fog szavazni. A PB-határozat ezután: a lengyel képviselet az ENSZ-ben támogassa a Szovjetuniót. Másnap, amikor köztudomású lett, hogy Lengyelország a határozat ellen szavazott, a LEMP KB székhelyén volt a legfontosabb varsói újságok, valamint a rádió szerkesztőinek a gyűlése. Amikor ott tudomást szereztek a lengyel küldöttségnek az ENSZ-ben elfoglalt álláspontjáról, hangosan, felháborodva tiltakoztak; a lengyel közvélemény nem fog tűrni ilyen árulást Magyarországgal szemben, és követelték a határozat elítélését. Megállapították, hogy a lengyel pártvezetőség és Gomulka tekintélyét csak úgy menthetik meg, ha Rapacki minisztert azonnal leváltják. Gomulka válasza: „... mit gondoltok, mi történnék Lengyelországban, ha Magyaror­szágon győznek az antikommunista pártok?”

Ezután a lengyel pártvezetés kezdte konszolidálni a pártot, lecsillapítani a légkört, és igyekezett a helyzetét megszilárdítani. A magyar tragédia rámutat a lehetőségekre: Gomulka tudta, hogy a lengyel társadalom támogatása és saját népszerűsége ellenére sem tudná fenntartani a hatalmat a szovjet csapatok nélkül. Biztosítani akarta Lengyelország nyugati határát, amelyet egyedül a Szovjetunió garantálhatott. Továbbá biztosítani akarta a szovjet blokkon belül a lehető legnagyobb „szuverenitást” (az eredetiben is idézőjelben – RL) a keleti szomszéddal szemben; s azt, hogy a lengyelországi szocializmus nemzeti jelleget kapjon („lengyel út a szocializmushoz”). Nem azonosította magát Nagy Imre akcióival, de nem fogadta el azokat a módszereket sem, amelyeket vele szemben alkalmaztak.

1956 novembere után a lengyel vezetőség sokszor kérdezte „magyar elvtársait”, hogy mi a sorsa Nagy Imrének, érdeklődött az esetleges perről. A lengyel delegáció Gomulkával az élen utazott Moszkvába (az utazás titokban maradt), hogy megbeszélje az 1956. novemberi lengyel–szovjet szerződés problémait. A LEMP KB első titkára kihasználta az alkalmat, hogy Hruscsovnál Nagy Imre védelmére lépjen fel, igyekezvén meggyőzni őt arról, hogy Nagy Imre nem árulója a szocializmusnak; mindezt azonban eredmény nélkül. Ő volt az egyetlen első titkár, aki ilyesmit tett.

A lengyel miniszterelnök az újonnan megválasztott szejm (országgyűlés) 1957. február 26-i ülésén a következőket mondta: „Mélyen együttéreztünk a magyar tragédiával. A lengyel kormány támogatta és támogatja a forradalmi munkás-paraszt kormányt.” Szerinte „ez az egyetlen kormány, amely a magyar­országi szocializmust biztosítani tudja, és az elmúlt korszak hibáit eltávolítja”.

A lengyel kormány anyagilag is támogatta a Kádár-kormányt (1956 novemberében 100 millió zlotyval). A LEMP KB PB-je elfogadta a lengyel párt- és kormánydelegáció meghívását Magyarországra 1958. augusztus 9. és 12-e között. Mivel Lengyelországba folyton érkeztek hírek Magyarországról, Nagy Imre esetleges halálos ítéletével kapcsolatban, Gomulka egy ideig fontolgatta a látogatás időpontjának eltolását, és ezt attól tette függővé, hogy a per a lengyel delegáció látogatása előtt nem kezdődik meg. A lengyel közvé­lemény érdekelve volt Nagy Imre sorsában, hiszen a per „negatív hatást gyako­rolhat a világ munkásmozgalmának helyzetére”. Magyar részről biztosították, hogy a látogatás előtt nem lesz per, a találkozáson pedig meg lehet majd beszélni az ügyet. A látogatás alkalmával valószínűleg érintették a Nagy-ügyet is – a szerző véleménye szerint. Kádár állítólag megígérte Gomulkának, hogy amennyiben lesz per, nem lesz halálos ítélet.

Nagy Imre kivégzésével kapcsolatban a magyarországi közlemény teljes szövegét csak a párt központi lapja, a Trybuna Ludu közölte. A moszkvai Pravda közölte a Nyugat állásfoglalását is a Nagy Imre-üggyel kapcsolatban – de hiányzott belőle a lengyel állásfoglalás, s lengyel kommentár. A lengyel külügyminiszter, Adam Rapacki, többek között azt mondta, hogy mindez magyar ügy, nem lehet benne állást foglalni, „Ha tudtuk volna, hogy így fog történni, nem ment volna el a delegációnk Magyarországra”. Egyben hangsúlyozta a koegzisztencia fontosságát más államokkal szemben.

A LEMP KB PB-jének hivatalos állásfoglalását Gomulka 1958. június 28-án Gdanskban elmondott beszédében közölte: „A Nagy-ügy magyar ügy”. Ez mutatja közvetve, hogy a lengyel hatóságoknak voltak fenntartásai a halálos ítéletekkel kapcsolatban. A lengyel pártvezetés igyekezett megismerni Len­gyelország egyes régióinak állásfoglalását, illetve véleményét: sok nyilat­kozat összekapcsolta Nagy Imre tragikus sorsát a sztálinizmus szellemével. A nyilatkozatok hangsúlyozták a Szovjetunióval és Oroszország­gal szemben meglévő bizalmatlanságot.

Ezután a leírás ismét hangsúlyozta: tragikus és véres magyar forradalom éles visszhangra talált a lengyel társadalomban. 1956. október 24-én és 25-én lengyel tömegek ajánlották fel vérüket „magyar testvéreik” számára. Tömegek álltak a véradó intézmények előtt. Sok volt köztük az egyetemista. Vért a függetlenségért harcoló magyar sebesülteknek! A lengyel vértranszport és orvosság elsőként, október 26-án ért Magyarországra. Számos lengyel orvos és betegápoló közölte hajlandóságát, hogy azonnal Magyarországra utazik. A lengyel pártvezetőség hangsúlyozta: nehéz volt a pártszerveknek a magyar „ellenforradalom” (az eredetiben is idézőjelben!) propagálása. 1956 őszén Lengyelországban a lengyel sajtó liberalizálódott és a viszonylagos sajtósza­badság 1957 első hónapjaiig tartott. Októberben és november első napjaiban a magyar témával kapcsolatban semmilyen korlátozás sem történt. Közölték a különböző akciókat a „magyar testvérek” megsegítésére: véradás, pénz­gyűjtés, orvosságok, élelmiszerek gyűjtése.

A Trybuna Ludu 1956. október 28-án ezt írta: „A magyarországi események minden becsületes ember lelkiismeretét megrázzák Lengyelországban”. Október 25-e után érkeztek Magyarországra a lengyel sajtó küldöttei, akiknek közleményei nem maradtak hatás nélkül Lengyelországban. Sok pártkörben és pártvezetésben is pozitív volt az állásfoglalás. November 4-e után a lengyel újságok nem publikálhattak olyan cikkeket, amelyek elítélték az intervenciót, vagy magát Kádárt, de igyekeztek a magyarországi eseményekről tárgyilagosan hírt adni.

 

Dokumenty do dziejów PRL (Dokumentumok a Lengyel Népköztársaság történetéhez). Rewolucja wegierska (wengerska) 1956 w polskich dokumentach (A magyar forradalom 1956-ban lengyel dokumentumokban). Kiadta a Lengyel Tudományos Akadémia Politikai Tudományos Intézete. Fedolgozta Tischler János. Varsó, 1995, 206 p.

 

Révész László