Klió 1996/3.

5. évfolyam

Két tanulmány a német régiótörténeti kutatások körébôl

 

A német politika- és gazdaságtörténet sajátosságai, különösen pedig az, hogy a két szféra fejlődéséről külön-külön alkotott értékelések legalábbis nehezen feleltethetők meg egymásnak, viszonylag könnyen terelik a történeti gondol­kodást a regionális eltérések vizsgálata felé.

Az ismertetendő két tanulmány egy-egy nagyszabású vizsgálat eredményeit foglalja össze. Az egyik, Schwarzeré, azt vizsgálja, hogy milyen teret alakított ki Németországban a XX. század elejére az iparosodás folyamata, a másik, a Hohls–Kaelble szerzőpárosé azt tekinti át, hogy milyen módon változott meg a német gazdaság foglalkoztatási szerkezete a XX. század folyamán.

Ismerkedjünk meg először az állapotrajzzal! Schwarzer témaválasztásából adódnak kérdései: Miként rajzolódtak ki Németország gazdasági térségei a XX. század elején? Miért úgy rajzolódtak ki, ahogy? Miért alakultak a térségek olyanná, mint amilyenek?

A regionalitás kutatásának négy típusa különböztethető meg: 1) a kizárólag a különböző tényezők sűrűsödési helyeit, intenzitásának változásait vizsgáló “agglomerálódás”-kutatás; 2) az induktív módszereket és a korrelációs elemzést végző, esettanulmányokat bőven termő, de összefoglaló munkáknak híjával lévő ágazati és regionális történetírás; 3) az életszínvonal-egyenlőt­lenségeket kutató irányzat; s végül 4) a politikum, az operativitás szempontjait szem előtt tartó “térrendezés”.

A gazdaság- és társadalomtörténészek többször hangoztatták, hogy kívánatos volna a gazdasági vagy ipari fejlődés saját regionális alapegységeit megtalálni. E kívánalom mögött az a föltevés húzódik meg, hogy az iparosodás egyes fázisain keresztülhaladván Közép-Európa térszerkezete döntően megváltozott. A földrajz viszont éppen a struktúráknak, a központi helyeknek, a városok funkcionális szerkezeteinek állandóságát emeli ki, s evvel eleve fölteszi, hogy a gazdasági szerkezetváltás a térszerkezetben nem csapódott le. A két tudományos diszciplína nézeteltérésének magyarázatán túl a korszerű gazdaság- és regionális politika is igényt tart az országterület megfelelő részegységekre bontására.

A munka célja kettős: A) mivel a korszerű regionális tervezési modellek a forrásokra való tekintettel nem alkalmazhatók történelmi problémák megoldására, az egyik cél elméletileg megalapozott történeti “munkaeszköz” kialakítása; B) Németország századeleji térszerkezetének fölvázolása. Ez utóbbival kapcsolatban máris előrebocsátható az a tézis, hogy 1907–10-ben az ország még javában a hagyományos struktúrák foglya volt.

Az empirikus vizsgálat értelmezését nagy elméleti előkészítés alapozza meg. A modellalkotás értelme a mikro- és a makroszint összekapcsolása, a mikroszintű alkotóelemeknek a makroszintű kiindulási állapottal való összekapcsolása. Az elméleti rész központi eleme a régió fogalma.

A régió (táj, térség) kibernetikai szempontból nyílt összrendszer, melyben a rendszer szabályosságai a rendszerbeli kiegyenlítő mechanizmusok összjátékából fakadnak. Egy földrajzi térség mint rendszer úgy fogalmazható meg, mint az egyes szereplők terveihez fűződő megvalósítási esélyek síkbeli metszethalmaza, valamint a szereplők közvetlenül nem befolyásolható környezete. Egy-egy szereplő kapcsolatai minden határon túlnyúlnak, de (társadalmi) terveinek vagy elképzeléseinek túlnyomó része egy szűkebb földrajzi térre korlátozódik. Ha a szereplők tervei nem valósulhatnak meg, akkor vagy elhagyják a térséget, vagy megváltoztatják terveiket.

A rendszer határait a rendszeren kívüli és belüli viszonyok küszöbértékeivel lehet megadni. A rendszer leképezett hálózata a szerkezet (struktúra). A rendszer kiegyenlítődési játéktere a kiegyenlítő mechanizmusok (a folyama­tok) és a szerkezet kölcsönhatásából alakul ki.

A rendszer fejlettségi állapota különböző jelzőszámok társításaként értelmezett mintáknak való megfelelésként fogható fel. A fejlettségi állapot tárgyi, illetve térbeli kifejeződése, vagyis a tényezőellátottság és a térszerkezet determináló tényezők abban az értelemben, hogy a gazdasági térségben zajló gazdasági tevékenység kiindulópontjai.

A terek “idő szerinti változók”. Tipologizálásaik különböző elméleteken alapulnak. A tipológiák egyik csoportja a funkcionalitás és homogenitás fogalmával operál. Siebert szerint formálisan szükséges, hogy egy hely csak egy térhez tartozzék; hogy a tér minden elemének legyen szomszédja; valamint hogy az elemek között egyértelmű kölcsönös függés álljon fönn.

A kölcsönös függés vagy viszonylatok összekapcsolódása (funkcionális térszerkezet), vagy minden elemre érvényes, közös jellegzetesség (homogén térszerkezet). Az előbbi esetben a térrendszeren belüli hierarchiában azonos szinten elhelyezkedő rendszerek határain átnyúló kapcsolatok kölcsönös összefonódásként rajzolódnak ki, az utóbbiban az egy térségen belüli kapcsolatok iránya egy fix pontot metsz ki, a központot; a központ és az egyéb helyek  közötti kapcsolatok nem azonos értékűek, szaldójuk a központ felé mutat.

A funkcionális terek leírhatók homogénekként is. Bizonyítható tétel, hogy egy homogén tér (régió) annál fejlődőképesebb, minél több funkcionális kapcsolata van.

A tipológiák másik csoportja a “növekedési pólus” fogalmát állítja a központba.1 A növekedési pólus nem más, mint egy kulcsiparág körül térbelileg összefüggő növekedési ágazatok halmozódása. A növekedési ágazatokat az jellemzi, hogy vállalataik kölcsönösen és erősen összefonódnak, egyes vállalataik uralják a többit, növekedési ütemük pedig az átlag fölötti. A pólusokat a környezetükből feléjük áramló mobil termelési tényezők táplálják. A növekedési pólus környezete akkor nyer a kapcsolaton, ha a pólus kisugárzó hatásai (spread effects) fölülmúlják az “elvonási tüneteket”. Ez a fogalmi rendszer értelmezni tud növekedési szigeteket, míg az előző tipológiában nincsen helye “sziget”-alakzatoknak.

A tipológiák integrálhatók, ha elfogadjuk, hogy a Christaller-féle lépsejtekkel teljesen lefedett tér központi helyei szintén homogén teret alkotnak.

A centrumok közötti szelekció mozgató ereje a tranzakciós költségeknek az infrastruktúra fejlődéséből fakadó változása. Két régi pólus közötti költségoptimalizálás újabb “etapokat” (állomáshelyeket) hoz létre – ez az integráció. A tranzakciós költségek szintjének süllyedése a régebbi centrum hanyatlását és új, távolabbi központi hely fölemelkedését jelenti (expanzió). Ezek a megfogalmazások jól szemléltethetők a nemzetközi fizetési rendszer alakulásán.

A szakirodalom főbb tételeinek áttekintése alapján a térszerkezetnek három jellegzetessége van: 1) Minden térnek van egy központja, mely felé a tér tájékozódik. 2) Minden helység a legkedvezőbb költségű beszerzési és értékesítési hely felé igazodik. 3) Minden térnek van hatósugara. Ezekből adódóan a tereken belül megkülönböztethető a mag, az átmeneti zóna és a peremvidék. A határain kívüli központ felé orientálódó tér a “gyepű” vagy “gázló” (Portage).

A fejlettségi állapot az üzemszervezet és a fejlődési potenciál (a struktúraváltozás elaszticitása) szerint négy csoportba sorolható: a kézműves, illetve ipari és a hagyományos, illetve modern párosításéba. Ennek megfelelően a folyamat hordozóinak cselekvési tere, vagyis az egy fejlettségi állapothoz tartozó gazdasági tevékenységek egy 4x4-es mezőben helyezhetők el, a “gyepű”-terekben folytatott hagyományos kézműves tevékenységtől a tér magjában (mely maga is tér) folytatott modern ipari tevékenységig.

A gazdaságstatisztika ágazati nómenklatúráját is figyelembe véve mindez úgy fogalmazható meg, hogy egy tér gazdasági fejlettségi szintje megfelel annak, hogy a szóban forgó térségben az összes gazdasági tevékenység mennyire függ a mezőgazdasági tevékenységtől. Egy tér gazdasági rugalmassága, vagyis az elviselhető népességnövekedés felső határa attól függ, hogy a tér agráripari szerkezete milyen mértékben tér el egy tiszta agrárvidékétől.

A fokozatok „lentről fölfelé”: nagy üzemméretekben folytatott legelőgaz­dálkodás; szántóföldi gazdálkodás; kapások; intenzív kultúrák; közeli piacra termelő feldolgozóipar; távoli piacra termelő feldolgozóipar. Ezekhez a fokozatokhoz az üzemméret csökkenése, a kis- és középüzemek térnyerése társul, s a fázisok közös jellegzetessége, hogy a munkaerő még helyileg kötött. A további fázisokban a népességsűrűsödés externális megtakarítást tesz lehetővé – vagyis kihasználhatóvá válnak az urbanizálódás előnyei.

Empirikus vizsgálatok pozitív kapcsolatot mutattak ki a különböző termékeket előállító technológiák (ágazatok) és a szervezeti formák, illetve struktúrák, mind pedig a szervezeti struktúrák és a növekedési ütemek között. Ezeknek a felismeréseknek a kihasználásával a növekedés osztályozható, és az osztályozott növekedés a településstruktúrára leképezhető. A magasabb rangú városoknak a többiekhez mért aránya függ az agglomerációs (extern) és az üzemi (intern) megtakarításoktól, a szállítási költségektől, valamint a térség gazdaságának és a helyi adottságoknak a viszonyától.

Ezen elméleti bevezetés után Schwarzer bemutatja forrásait. Az empirikus vizsgálat az 1907-es üzemstatisztikát vetíti az 1910-es közigazgatási beosztásra. A statisztikának két hátránya van, a kettős számbavétel, illetve hogy nem teljeskörű (hiányoznak a közszolgálatban foglalkoztatottak, a szabadfoglalkozásúak, valamint a munkanélküliek). A teljeskörűség a foglalkozási statisztikák segítségével helyreállítható. Bár a foglalkozási statisztika a célnak jobban megfelelne, de mégsem használható elsőrendű forrásként, mert nem munka-, hanem lakóhelyen veszi számba a népességet, másrészt a munkaerőpiacot tükrözi és nem a gazdasági viszonyokat. A földrajzi térbe való vetítés során a tér egysége urbánus vidéken a közigazgatási terület, rurálisan pedig a hasznosított földfelület.

A német birodalom országait 1067 apróbb közigazgatási egységre (Kreis) lehetett felbontani. Az urbánus és rurális jellegű körzetek még ilyen mélységű felbontásnál sem különböztethetők meg egymástól, csak a nagyvárosok (45) válnak ki környezetükből.

A térszerkezet jellemzésére 63 változót használtak, hetet a településszer­kezet, 54-et a gazdasági szerkezet, egyet a közszolgálat jellemzésére. A változók alapján egy tíz osztályt megengedő “természetes” tipologizálást (cluster-analízist) végeztek. (A típusképzésben legaktívabb három változó a “tendenciájában iparszerű fejlődésre képes”2 ágazatokra vonatkozott.)

A térképet az egyes terek rangja szerint árnyalva a német gazdasági térben 1907-ben két mag- és három gyepütérség rajzolódik ki. Míg a gázlók a legalacso­nyabb rangú terekből (305), addig a magok a legmagasabb rangú­akból (32) álltak össze.

A kép értelmezése a már vázolt elméleti szállításiköltség-tereket igénybe véve a következő: Németország a századfordulón az európai szárazföld mindkét zárt ipari nagyteréből részesült. A nyugati ipari koncentráció Svájctól Hollandiáig nyúlt, a keleti a Habsburg Monarchiára és a Lengyel Királyságra terjedt ki. A két térség közötti gázlón Németország húzódik végig. Németország gazdasági bifurkációját a legismertebb módon Max Weber fogalmazta meg, aki szociológiai és szociálpolitikai alapon különböztette meg az Elbától keletre és nyugatra eső területeket.

Schwarzer térképén a választóvonal nem az Elba, hanem az Odera. A központi helyekre és hatósugarukra vonatkozó funkcionális elemzés alapján a nyugati téren húzódik végig az Amsterdam/Brüsszel–Majna-Frankfurt–Milánó tengely, amelytől jobbra vagy balra távolodva, a tőzsdeközpontok egyre ritkulnak. A gazdasági Közép-Európa mindezek szerint a Rhone–Szajna-vonaltól az Odera vonaláig terjed.

A tér morfológiája megenged néhány feltételezést a térségek gazdasági fejlődésre vonatkozóan: 1) Minél nagyobb egy térség hatósugara, annál kevésbé fejlett a környezet a központhoz képest. 2) Mivel egy város területe nem növekszik a városi népességgel együtt, ezért ha egy központ körül nem alakulnak ki másodlagos központok, akkor a gazdasági növekedés csak a városra korlátozódik, és környezete nem húz hasznot belőle. 3) Minél egyenletesebb a helységek nagyság szerinti eloszlása, annál nagyobb a térbeli növekedési potenciál. 4) Minél közelebb esik egy tér központjának a mérete a települések nagyságának egyenletes eloszlásából adódó értékhez, annál inkább várható, hogy a tér gazdasági szerkezete egy hasonlóan fejlett szomszéd térségben folytatódik.

A térképletek gazdasági szektorok szerint is értelmezhetők: A mezőgazda­sági jellegű településszerkezet kis falvak sűrű hálózatát jelenti. A falvak mérete a környező földek eltartó erejétől függ. E terek méretét a “templom tornyának magassága és harangjának hallhatósága” határozza meg. Azok a központi helyek, melyekben a tercier szektor (kereskedelem és szolgáltatások) súlya a döntő, pontszerű piacokként értelmezhetők. Az ipari növekedés a termelés helyigénye miatt regionális hálózatokat hoz létre. A népességkoncentráció a feldolgozó tevékenységek tőkeigényességének függvénye.

Értékelésként ki kell emelni a koncentráció-orientált “agglomerációs” és a centralitásra figyelő funkcionalista irányzatok közötti elméleti szintézis igényét. Ugyanakkor a szerző az összetett problémáról bonyolultan értekezik, aminek az lehet az oka, hogy két tudományos tradíció határán mozog.

Az egyik az empirikus elemzést formalizálttá, műszaki (technikai) ismeretté, technológiává csiszoló (vagy alacsonyító), angolszásznak is minősített “modern” hagyomány, mely megengedi, hogy a kutató ne ismerje mélységében a kutatás eszközeit (eszközeiről és nem módszereiről, módszertanáról beszélek, s ismerjük be, a számítógép, sőt egyáltalán a magasabb matematika által támogatott kutatás ezen engedmény nélkül lehetetlen volna). A másik a mindent monografikus igénnyel vizsgáló (agyonteoretizáló) német tradíció.

Schwarzer mindkét hagyománynak ura, de elmulasztotta a modellépítést az empirikus vizsgálatból merített példákkal lehorgonyozni. A rendszerelmélet elem-reláció szimbolikájával élő ábrái nehezen megfejthetők, a főszöveg kevés értelmezési segítséget nyújt, és gyakran a vendégszereplő térképvázlatok sem ott helyezkednek el, ahol az általuk illusztrált kérdésről szó esik.

A szerző következtetései gondolatébresztők, sőt provokatívak a gazdaságtörténetet nemzeti (állami-nemzetállami) históriaként művelők számára csakúgy, mint a globális dependentisták számára is.

A magyar történeti irodalom Bácskai Vera munkái révén rendelkezik már nyolcvan évvel korábbi időpontra Magyarország központi helyeinek meghatározásával, de a funkcionális hierarchia kidolgozása – a megindult kutatások ellenére – még várat magára.

Még egyszer kiemelendőnek és továbbgondolandónak tartom Schwarzer­nek azt a megállapítását, hogy a tér idő szerinti változó. Vajon egy újabb monokauzális vagy totális történeti magyarázathoz van szerencsénk, amely a történelem sajátosságait nem azáltal akarja kidomborítani, hogy a földrajzi tér változásait az emberi történelem léptékéhez képest nagyon lassúaknak, gyakorlatilag változatlanoknak deklarálja, s ezáltal a teret háttérré degradálja, hanem pont fordítva oldván meg a tér–idő dilemmát, a teret egyszerűen az idő függvényeként írja le? Véleményem szerint nem. Schwarzer megközelítési módja megengedi, hogy tételét meg is fordítsuk. Bizonyos problémák vizsgálatakor értelmes lehet az időt a tér függvényeként megközelíteni; sőt egészen általános szinten a tömeges emberi cselekvések által generált tér–idő-szerkezetről beszélni.

Schwarzer tanulmányának vége, ahol a térszerkezet mintáinak és a gazdasági fejlődés sajátosságainak összefüggéseiről ír, átvezet a másik ismertetendő tanulmányhoz, amely a foglalkozási szerkezet (Erwerbsstruktur) regionális eltéréseinek alapján a munkamegosztás regionális dinamikáját vizsgálja meg.3 Annak előrebocsátásával, hogy az “eltérések léte” kifejezetten mást jelent, mint az “eltérések változása (éleződése4 vagy enyhülése5),” a tanulmány két hipotézist vizsgál meg.

Az első hipotézis szerint az iparosodás a foglalkozási struktúra egyenet­lenedésével jár, mert a piacorientáltság egyenetlenül fejlődött ki, a mező­gazdasági önellátás csak lassan szívódott fel, és a piaci cikkekkel szem­ben álló vásárlóerő csak lassan nőtt; a modern ágazatok (bányászat, vas- illetve textilipar, a szolgáltatások közül a kereskedelem, a hitelélet és a kikötői forgalom) erősen telephelyfüggők voltak; a beruházási, illetve képzési hajlandóság, valamint a képzettség nem egymással harmonizálva változtak meg; s végül különbségek mutatkoztak a regionális politikák terén is.

A második hipotézis szerint a második világháború után újra kiegyen­lítődési folyamat indult meg, mert a háztartások már mind a piacról látják el magukat, így a vásárlóerők regionálisan kiegyenlítődtek; a telephelyhez kötött iparok válságba kerültek, részarányuk csökkent; beruházási, képzési, szállítási lehetőségek szórtabban állnak rendelkezésre.

A vizsgálatok három előzményre nyúlnak vissza: a foglalkozási struktúra változásának két fázisát kimutató belgiumi vizsgálatokra (1846-tól kezdődött az éleződés, és 1980-ra az egyenlőtlenségek az 1846-os szintre álltak vissza) [De Brabander]; a XIX. század második felének Németországára vonatkozó, tartományi szintű vizsgálatokra [Frank Tipton]; valamint a német jövedelmi egyenlőtlenségek vizsgálatára [éleződés: Hesse és Söderberg, stabil jövedelmi lejtő: Borchardt].

A vizsgálat konkrét kérdése ezek után: Vajon hullámszerűnek tekinthető-e a német fejlődés? Mivel magyarázható a fejlődés?

A vizsgálat során a következő stipulációkat fogadták el: a térség egysége a közigazgatási körzet (Regierungsbezirk); az 1965/70-es körzethálózatot vetítették vissza a múltba,6 állandó határokkal; határváltozást csak akkor vettek figyelembe, ha az a lakosságnak több mint öt százalékát érintette; 17 foglalkozási ágat követtek figyelemmel; nem az üzemi (munkahely-) statisztikát használták fel; az 1895–1970-es időszakot vizsgálták.

A kiéleződés fázisát a következők jellemzik: A regionális aránytalanságok férfiak és nők között egyaránt kiéleződtek, a mezőgazdaságban egyértelműen, az iparban kevésbé tisztán. 1895–1907 között kifejezett reagrarizálódás figyelhető meg, főként az amúgy is elmaradott rurális régiókban. Ez részint számbavételi jelenség, mely főként a családi üzemek által dominált területeken jelentkezett, aminek az az oka, hogy a statisztikusok érdeklődése kezdett kiterjedni a nők nyilvántartására is. Jellemző, hogy a reagrarizálódás a férfiak között nem mutatható ki. Az iparban 1895–1907 között összességében már a kiegyenlítődés volt a tendenciák eredője. Régiók szerint tekintve, az aránytalanság nem a dinamikus régiókbeli ipari és tercier foglalkoztatottság további változásának tudható be, s az agrárrégiókban sem nőtt jobban az ipari foglalkoztatottság, mint a népesség.

Az ipari polarizálódás ágazatokhoz köthető. Jellegzetesen ilyenek: a gép- és eszközgyártás, amely a korábban erős körzetekben tovább erősbödött, viszont olyan vidékeken, ahol 1895-ig nem talált helyet magának, ott 1925-ig sem lelte meg azt; a fémfeldolgozás azokban a körzetekben, ahol az ágazat fejletlenebb volt, ott leépült; a textil- és konfekcióipar ugyanazokat a sajátosságokat mutatja; a vegyipar máig ható jellegzetessége a Rajna–Majna-körzet, valamint az észak-badeni és a hannoveri iparvidék kialakulása.

A felsorolt iparágak részarány az iparon belül nőtt, míg a szolgáltatásokban az aránytalanság nem érződött.

1895–1925 között a régiók túlnyomó része kereseti struktúrájában eltávo­lodott a birodalmi átlagtól – az átlagos szerkezethez a régióknak csak az a kis része közelített, amely a modern gazdasági fejlődés hordozója volt (Ham­burg, Zwickau, Braunschweig).

Fontos tényezőkre bukkanunk, ha a női és a férfi foglalkozási szerkezet sajátosságait vesszük górcső alá. Bár a regionális különbségek mindkét nemnél egyaránt éleződtek, a női foglalkoztatottság az iparban és a szolgáltatások terén is regionálisan koncentráltabb volt, mint a férfiaké, de a régiókon belüli aránytalanságok is élesebbek voltak, a változások dinamikája pedig drámaibb.

Összességében a volt NSZK területén a kiéleződés nem volt enyhébb, mint a volt Német Birodalom egészénél. A kiéleződés és az enyhülés közötti fordulat valamikor 1925 és 1950 között történhetett meg.

Az enyhülési fázis jellemzői: ez a folyamat elsősorban nem azt jelenti, hogy az iparosodott, esetleg túliparosodott vidékek elérték volna az ipari foglalkoztatás valamilyen plafonját, hanem inkább azt, hogy a mezőgazdasági vidékek megkezdték ipari felzárkózásukat. Az enyhülés motorjai a szolgáltatások voltak.7 A mezőgazdasági aránytalanságok a szektor részarányával „fordított arányban” éleződtek. Figyelemre méltó, hogy a régiók rangsora 1895–1970 között az aránytalanságok mértékének minden ingadozása ellenére alig változott.

Magyarázat: a hullámhipotézis empirikusan igazolódott, de mert bizonyító anyag csak az 1895–1925 közötti időszakra áll rendelkezésre, nem tudni, mikor kezdődött és mikor fejeződött be a kiéleződés.

A magyarázatot igénylő jelenségköteg tehát a következő: az ipari fejlődés során Németországban, az európai irányzatokkal összhangban, a területi aránytalanságok hullámszerűen változtak. A kiéleződés és enyhülés fázisai meglepően tisztán rajzolódtak ki. A női foglalkoztatottság a tendenciák markáns jelzőszáma. A hullámzás nem jelentette a régiók sorrendjének átrendeződését.

Ideológiai hátterét tekintve két nagy értelmezési törekvés létezik:

           irányzat       liberális-neoklasszikus       baloldali-kritikai

           vélemény      a piac enyhít                        a piac élez

           „pártállás”     enyhüléspárti                     éleződéspárti

 

E két nagy értelmezési törekvés nem számol azzal a két ténnyel, hogy egyrészt az iparosodás során az önellátás tartósan fönnmarad; másrészt létezett állami és helyhatósági beavatkozás.

A történetírás az elmúlt 100 évre vonatkozóan a következő magyarázó sémákat vetette föl:

1. A területi aránytalanságok éleződésének oka a) a telephelyelőnyök centralizálódása, illetve b) a telephelyhátrányok kumulálódása; vagy c) a gazdaságpolitika.

2. A területi aránytalanságok valójában a) az ágazati specializálódás térbeli képét mutatják; illetve b) a különböző telephelykötöttségű ágazatok közötti, a gazdasági fejlődés során végbement arányváltozást jelentik.

Az egyes érvekkel kapcsolatban megjegyzendő, hogy (ad 1/a) az iparosodás során a gazdasági dinamizmus különösen erős regionális koncentrációval járt együtt mind az iparosodás első, mind pedig a második fázisában (rendre a textil- és a vasvertikumban, illetve a vegyi és a villamosiparban, valamint a hozzájuk tartozó szolgáltatásokban); (ad 1/b) az energiaszolgáltatás és a közlekedési infrastruktúra koncentrált volt; a korai iparosítás energiahordozói, a víz, a fa és a szén nehezen szállíthatók, míg a XX. századiak, a villany és az olaj könnyen; a vízi csatornák és a vasút a regionális bezártságot feltörik, de nagyberuházások, ezzel szemben a XX. század az automobilizmus kora; (ad 2) az iparosodás során eleinte a modern szerkezetű régiók továbbspecializálódtak, míg az agrárrégiók “érintetlenek” maradtak. Ennek megfelelően az átlagbérek közötti regionális aránytalanságok éleződtek, vagyis az árakkal és szolgáltatásokkal szembeni vásárlóerő egyenetlenül oszlott el; tovább élezte a helyzetet, hogy a női munka sajátosságai miatt az erre alapozó kereseti ágak egy-egy régióban hirtelen jelenhettek meg, és ugyanilyen hirtelenséggel tűnhettek is el. Arról van szó, hogy a női munka az iparosítás idején a férfimunkánál jobban koncentrálódott a regionálisan egyenlőtlenül eloszló gazdasági ágak között; a nők annak idején nem egy egész élet perspektívájáról döntöttek, ha munkát vállaltak, így sokkal mobilabbak voltak, vagyis sokkal könnyebben léptek a munkaerőpiacra, illetve léptek ki arról, mivel munkavállalásuk általában a házasságkötésig tartott. A II. világháború után a női munka férfiakénál gyorsabban ment az aránytalanságokat enyhítő szolgáltatási szektorba.

A két világháború közötti időszak a kiélező tényezők gyöngülését és az enyhítő tényezők erősbödését hozta, de az utóbbiak még nem váltak uralkodóvá.

A területi aránytalanságok második világháború utáni enyhüléséhez döntően  hozzájárult, hogy az iparosodás második fázisa, vagy ha tetszik, a második iparosodás új ágazatokban fejeződött ki: a vegyi és a gépiparban, a regionálisan szóródó beszállító rendszerre alapozó autógyártásban, valamint az építőiparban. Az automobilizmus nemcsak a gyártás által gyakorolt enyhítő hatást, hanem azáltal is, hogy az autóközlekedés nem igényelte a vasút hatalmas, centralizált üzemét.

Az új húzóiparágak nem kínáltak lehetőséget a regionális specializációra. Az agrárrégiók nem stagnáltak többé. Enyhítő tényezőként hat még a szociális szolgáltatások és a közszolgálat mint ágazat is.

Mindennek eredményeként „a német gazdaság »gépháza«, miként egykoron a Ruhr-vidéket nevezték,” helyébe, mely egy óra vasutazással átszelhető volt, egy tizenkét óra alatt keresztülutazható, Hannovertől Münchenig terjedő régiófüzér lépett.

Összegzésként elmondható, hogy a foglalkozási struktúra fejlődése hullámszerű volt, de nem ciklikus, mivel a két fázisban más és más okok hatottak.

Távolabbra vezető következtetések:

Nem igaz, hogy a volt NSZK területén kisebbek lettek volna a területi egyenlőtlenségek, mint Németország más területein. A nyugat-keleti lejtő képzetének politikai okai voltak. A nyugati fejletlen területek (Alsó-Bajorország, Felső-Pfalz, Alsó-Frankföld, Trier, Aurich, Osnabrück, Lüneburg vidéke) területén nem épült fel olyan masszív érdekvédő “falanx”, mint amilyet a keleti porosz földbirtokos arisztokrácia jelentett. Az agrárelmaradottság és a kisvárosi szegénység így kívül maradt a politikai történet horizontján.

Lehetséges, hogy kezdődőben van egy újabb éleződési hullám az európai Észak és Dél között. Megfigyelhető, hogy a dinamikus régiók az Északi-tenger mellől a nyugati Alpok felé húzódnak át. Németország ebben az esetben – szemben Belgiummal és az Egyesült Királysággal – nemcsak vesztese ennek a folyamatnak, hanem nyertese is. A XX. század második felének enyhülési folyamatai mindenesetre elősegítették a német föderalizmus sikerét.

Eddig a Kaelble–Hohls-tanulmány ismertetése. A Schwarzer tanulmányá­nak ismertetésénél használt tipológia alapján nem nehéz a Kaelble–Hohls-tanulmány helyének kijelölése.

Minden mérési probléma ellenére is alig lehet túlbecsülni az ismertetettekhez hasonló vizsgálatok jelentőségét. Ezek és az ezekhez hasonló tanulmányok jelentik többek között a reményt arra, hogy a történeti tudományok vészesen divergáló diszciplinái közös szót találjanak, másrészt – különösen pedig a másodikként ismertetett tanulmány – jó példák arra, hogy miként lehet politikailag és ideológiailag húsba vágó kérdésekben tartalmasan, de mégsem elfogultan megnyilatkozni.

 

Oskar Schwarzer: Die räumliche Ordnung der Wirtschaft in Deutschland um 1910. Ein historisch-systematischer Ansazt zu einer Theorie wirtschaftlicher Entwicklung und sztrukturellen Wandels. (A német gazdaság területi megoszlása 1910 körül. A gazdasági fejlődés és strukturális változás elméletének történeti rendszerező megközelítése) Franz Steiner Verlag, Stuttgart 1990. = Beiträge zur Wirtschafts- und Socialgeschichte, Kellerbenz, Hermann, Schmitt, Eberhard, Schneider, Jürgen (Hrg) 40.

Rüdiger Hohls–Harmut Kaelble: Der Wandel der regionalen Disparitäten in der Erwerbsstruktur Deutschlands 1895–1970. (A jövedelemstrtuktúra regionális eltéréseinek változása Németországban, 1895–1970) In: Jürgen Bergmann et al., Regionen im histori-schen Vergleich. Studien zu Deutschland im 19. und 20. Jahrhundert. Westdeutscher Verlag 1989. = Schriften des Zentralinstituts für socialwissenschaftliche Forschung der Freien Universität Berlin 55.

 

Halmos Károly

 

1. Christaller, Friedmann, Pottier, Perroux.

2. Sombart és Conradt művei alapján kalkulált küszöbérték: egy régióban fejlődőképes egy ágazat, ha az adott vidéken az adott ágazatban minimum két, tíznél több főt foglalkoztató üzem tevékenykedik.

3. A a Szövetségi Köztársaság területén foglalkoztatottak részaránya az összes foglalkoztatotthoz viszonyítva. Rögtön látható, hogy a mutató akkor „működik” jól, ha a munkaerő egysége tanulmányban alkalmazott statisztikai mutató a következő: E = SÖ(IR–ID)2, ahol E a foglalkozási koncentráció mérőszáma; IR az adott ágazatban egy adott régión belül foglalkoztatottak a régión belüli összes foglalkoztatotthoz mért részaránya; ID az adott ágazatban egy fő. Recenzens véleménye szerint a XIX. században még ez a helyzet, a XX. században a szolgáltató szektor és a szakképzés fokozódó térnyerésével már egyre kevésbé.

4. Éleződő munkamegosztás a régiók között, a gazdasági dinamika regionális szigeteinek kiemelkedése.

5. A szigetszerűség csökkenése, az iparosodás térnyerése.

6. Azóta nagy közigazgatási centralizációt hajtottak végre az NSZK-ban is.