Klió 1996/3.

5. évfolyam

Kísérletező történelemkutatás: a római lovasság

Aki megfordult már nyugat-európai helytörténeti múzeumokban, azt tapasztalhatta, hogy a kiállított tárgyakkal szinte egyenrangú szerepet kapnak az ezek segítségével rekonstruálható, mindennapi életet megelevenítő jelenetek – akár rajzok, akár makettek formájában. A múzeumok rendszeresen szerveznek olyan programokat, melyek során a részt vevő tanulók egy-egy történelmi korszak öltözetében az adott kor mindennapi életének eseményeit játsszák el. Így az elméleti ismeretek élménnyé és személyes tapasztalattá válnak, ami a korszak jobb megértését segíti elő. Ez a módszer nem korlátozódik csupán az iskolai oktatásra.

Ilyen kísérletező kedvű ókortörténész M. Junkelmann, aki akkor keltett először feltűnést, amikor 1985-ben római legionárius öltözékben és felszereléssel, kis csapatával Itáliából elindulva, átkelt az Alpokon és Németországba érkezett. Tapasztalatait könyvben foglalta össze (Die Legionen des Augustus. Der römische Soldat im archäologischen Experiment). A továbbiakban a római lovas valamint lovasság tevékenységi köreit, harcmodorát, életmódját tanulmányozta és írta meg több kötetben (Die Reiter Roms I–III). Legújabb könyve is ehhez a témakörhöz kapcsolódik: a római lovasság díszöltözékének használatát és szerepét vizsgálja.

A díszöltözék egyes részei – maszkos sisak, öv, mellvért, lábvért – többnyire nemesfémből készültek, így ezek nem pusztultak el a föld mélyén. Több ilyen lelet segítségével a szerző néhány teljes díszöltözéket rekonstruált, és az ezekkel felszerelt lovasokkal a Carnuntumi Régészeti Parkban lovasgyakorlatokat rendezett. Az öltözék legjellegzetesebb része a maszk, mely a sisakhoz kapcsolódva az egész arcot befedte. Díszes kiképzése alapján az a vélemény alakult ki, hogy ezeket csupán ünnepi felvonulásokon öltötték fel, és nem tartozott a harci felszerelések közé. Használatuk virágkora a Kr. u. II. század második és a III. század első fele.

A rekonstruált díszsisakok és maszkok vizsgálatának egyik célja az volt, hogy megállapítsák, alkalmasak voltak-e harci használatra. Ellenállóképességüket korhűen elkészített fegyverekkel – nyíllal, lándzsával, karddal – tették próbára. Ezek a fegyverek csak néhány mm-es lyukat vagy horpadást idéztek elő, tehát a maszkos sisak kellő védelmet nyújtott viselőjének. Kérdés viszont, hogy nem nehezítette-e meg túlságosan a légzést, a látást és a hallást. Ennek megállapítására a lovasok két órát lovagoltak, és közben bajvívó gyakorlatokat végeztek ebben az öltözékben. A légzésben a maszk komoly akadályt nem jelentett, inkább az arcfelület szellőzésének hiánya volt kellemetlen viselőjének. A látást kb. 30%-kal csökkentette a szűk szemnyílás, a hallást kb. 50%-kal. Ez utóbbi már jelentősnek mondható, de ha tekintetbe vesszük, hogy a lovascsatákban mekkora csatazaj uralkodott, akkor ez egyenesen előnyös hatásnak mondható.

A maszkos sisak előnyei tehát messze felülmúlják hátrányait. Az arc egyébként meglehetősen védtelen, hisz a pajzsot csak pillanatokra lehet elé tartani védelmül. Voltak viszont gyöngéi is ennek a konstrukciónak: a maszk behorpadása esetén felsértette az arcot és méginkább rontotta a levegő cirkulációját. Ez azonban csekélység volt egy védtelen arc sérülékenységéhez képest. A maszk és arc közti távolság növelése azért nem lett volna célszenű, mert ez a kilátást csökkentette volna.

A szerző végkövetkeztetése az, hogy a maszkos sisakok eredetileg harci használatra jöttek létre még a hellenisztikus korban. Díszes megjelenésük azonban alkalmassá tette ezeket arra, hogy az ünnepélyes felvonulásokon és lovasjátékokon felöltsék. Ez a használatuk mind nagyobb jelentőségre tett szert a római császárkorban. Hasonló folyamat a középkori sisakok esetében is megfigyelhető.

A régészeti emlékek mellett a szerző elemzi az egyetlen írott forrást is, mely a maszkos sisak használatáról említést tesz. Ez Arrianos Kr. u. 136-ban írt munkája (Techné taktiké 32–44), melyben saját tapasztalatai alapján foglalkozik a lovasság tevékenységével. Az auxiliaris lovasság ünnepi játékairól szólva az öltözék részeként említi a maszkos sisakot. Megállapítja, hogy ezek a játékok nemcsak a római hagyományokon alapulnak – amilyen pl. a lusus Troiae – hanem kelta, ibér, skytha, parthus és armeniai mintákon is.

A továbbiakban a szerző Arrianos leírása alapján a lovasbemutató alakzatait és gyakorlatait (hippika gymnasia) rekonstruálja rajzos vázlatokon, illetve a valóságban is a carnuntumi amphitheatrum arénájában, ahol a díszöltözékben felvonuló lovasok jelenítették meg ezeket. A gyakorlatok végzése során vált érzékelhetővé, mennyire hatásosan megtervezett katonai manőverekről van szó, melyek egyrészről nagyon látványosak, másrészről kitűnő kiképzést biztosítanak. Végrehajtásukra ugyanis csak a nagy gyakorlattal rendelkezők voltak képesek.

Részletesen foglalkozik a szerző a lovasöltözék részeinek rekonstruálásával, amit a régészeti leletek, az ábrázolások és az arrianosi leírás segítségével végzett el. Ennek során sok technikai részlet tisztázására nyílt lehetőség. Az öltözék mellett szó esik itt a sárkányos hadijelvényről is (l. a Traianus-oszlop lovasait!), mely szarmata eredetű ugyan, de a III. század folyamán a római hadseregben is elterjedt a használata. Nemcsak a lovas, de a ló is díszes felszerelést viselt. Néhány régészeti lelet alapján ez is rekonstruálhatóvá vált.

A kötet apparátusának teljességéhez tartozik, hogy tartalmazza az arrianosi szöveg fordítását, a díszöltözék-leletek katalógusát, valamint kitűnő színes illusztrációkat a leletekről, rekonstrukcióikról, a beöltözött lovasokról és gyakorlataikról.

M. Junkelmann, Reiter wie Statuen aus Erz. (Lovasok miként az ércszobrok) Mainz, 1996. 126 p. 210 kép

Gesztelyi Tamás