Klió 1996/3.
5. évfolyam
A konstantinuszi fordulat
A késői császárkor, a dominátus korának történetével foglalkozó újabb történeti irodalom többsége általában úgy foglal állást, hogy Constantinus kereszténységgel kapcsolatos intézkedéseit hatalmi-politikai okok motiválták és korántsem személyes, hitbeli meggyőződés, ahogyan az ókeresztény szerzők műveire támaszkodva sokáig vélték. A tetrarchia rendszerének felbomlása után ugyanis a birodalom részterületei élén álló császároknak, akik a keleti provinciákat akarták megszerezni vagy uralmukat itt stabilizálni, a IV. században már komolyan figyelniük kellett a kereszténységre, mely a század elejére Keleten széles körben elterjedt. Itt a népességnek sokkal nagyobb százaléka volt keresztény, mint a birodalom nyugati részein. Edessze, Antiochia, Armenia, Ciprus vagy Kisázsia területein a lakosság több mint fele már keresztény volt. De Észak-Szíria, Egyiptom és a Balkán déli részein igen jelentős számban éltek keresztények. Ezzel szemben viszont Gallia középső és északi területein, Hispániában, Észak-Itáliában vagy Noricumban a kereszténység még kevésbé volt elterjedve. Jelentősebb keresztény területeknek Nyugaton csak az észak-afrikai provinciák, Közép- és Dél-Itália és Róma városa számítottak. Az egymással vetélkedő császároknak – hatalmuk érdekében – tekintettel kellett lenni a keleti területek nagy számú keresztény lakosságára. Amikor Constantinus és Licinius a keleti területeket uraló és keresztényellenes Maximinus Daia ellen szövetkezett, pozícióik erősítése érdekében 313-ban kiadták a milánói ediktumot. Ennek hatására a döntő összecsapás előtt a keleti keresztények Constantinus és Licinius oldalára álltak. 321-től Constantinus immár Licinius ellen lépett fel az egyeduralomért, s új kedvezményekben részesítette a keresztényeket, de arról szó sem volt, hogy az új vallás elkötelezettjévé vált volna.
Jelen
tanulmány szerzője azonban úgy véli, hogy Constantinus kereszténységgel
kapcsolatos politikáját mégsem lehet egyértelműen csak a hatalom megszerzésére
és megerősítésére irányuló politikai célzatú racionális-pragmatikus
cselekedetként értékelni. A hadsereg, a közigazgatás fontosabb tisztségviselői
vagy a városi felső rétegek ugyanis, akik a hatalmi küzdelmekben meghatározó
szerepet játszhattak, még a birodalom keleti provinciáiban is többségében
pogányok voltak és legnagyobb részük 324 után is az maradt, amikor Constantinus
már nyíltan proklamálta a keresztények védelmét és kiváltságait. A Licinius
feletti győzelmet követően még a veteránok is a régi, hagyományos római
(pogány) formulával köszöntötték a császárt: „Auguste Constantine, dii te
nobis servenit” (Constantinus császár, tartsanak meg téged az istenek). 313
után, jóllehet a milánói ediktum a többi vallással egyenrangúnak ismerte el a
kereszténységet, Licinius az uralma alatt álló keleti területeken a hadseregből,
a hivatalnoki apparátusból és az udvari tisztségekből egyaránt eltávolította a
keresztényeket. Üldözésre ugyan nem került sor, de intézkedését a keresztények
mégis fenyegetőnek érezték, mert a korábbi nagy üldözések (például Diocletianus
alatt) is hasonló módon kezdődtek.
Bringmann
megállapítása szerint tehát 324 előtt a keresztények egyáltalán nem voltak
olyan kulcspozíciókban, melyek a hatalmi küzdelmekben számottevő szerepet
játszhattak volna. Így nem meglepő, hogy a keresztények számára kedvező
döntések, rendeletek sohasem egy-egy fegyveres összecsapás előtt születtek,
hanem fordítva, a győzelem kivívása után, ahogyan az 313-ban vagy 324-ben
történt. A hatalmi küzdelmekben a keresztények lényegében semmilyen szerepet
sem játszottak. Létük azonban állandó helyi konfliktusokkal, társadalmi
nyugtalansággal fenyegetett. Az új vallás térnyerése ugyanis a régi életmód és
értékrendszer egészét fenyegette, és sok helyen gazdasági érdekeket is sértett.
Plinius már a II. században (Pontus Bithynia helytartójaként) arról számolt be,
hogy a kereszténység terjedésével elnéptelenedtek a régi szentélyek és eltűntek
az áldozati állatok húsát vásárlók is. A III. század súlyos válságát
felszámolva Diocletianus döntően a régi római értékekre és kultuszokra alapozva
igyekezett helyreállítani a birodalmat. Ebben nem volt helye a mindettől
teljesen eltérő és idegen kereszténységnek, sőt – mivel a kereszténységet az
ellenséges perzsa birodalomból is érték bizonyos hatások (manicheizmus) –
számos római számára ez a vallás fenyegető külpolitikai tartalmat is kapott.
Tény, hogy a manicheizmus betiltását követően egy évvel Diocletianus általános
keresztényüldözést rendelt el.
Tagadhatatlan
azonban, hogy az üldözések megszüntetése sem vallási, morális vagy etikai
okokból, hanem politikai megfontolásból történt. A birodalom stabilizálása
ugyanis nemcsak a határok biztonságának megteremtését, hanem a belső béke és
nyugalom szavatolását is jelentette. Ez utóbbi célt viszont egyáltalán nem
szolgálták a keresztényüldözések, sőt éppen ellenkező hatást váltottak ki:
eredménytelenek maradtak, s ez mindkét oldalon csak tovább fokozta a
nyugtalanságot. A belső béke megteremtése érdekében a keresztények politikai
lojalitásáért cserébe a császári hatalom vallási türelmet biztosított.
Elődeihez
képest Constantinus hatalmát és a birodalom egységét új, hatékonyabb módon
kívánta legitimálni: egy általános és egységes vallás, a legfőbb isten
kultuszának és tiszteletének bevezetésével, melyet egyaránt nevezhettek
Apollónak, Solnak, Heliosnak vagy éppen Krisztusnak. Egyetlen istenséget emelt
állami kultusszá, melyben a különböző megváltás- és misztériumvallások egyaránt
a saját istenükre ismerhettek: Constantinus pénzein elsősorban a Sol
invictus felirat szerepelt. Ez már tudatos elfordulás volt a régi római
istenvilágtól és a pogány kultuszoktól; Constantinus az Aurelianus császár
által már a III. században szorgalmazott Nap-kultuszt elevenítette fel, amely
alkalmasnak tűnt arra, hogy a birodalom különböző államait egységbe fogja, és
ebbe már a kereszténység is beilleszthető volt. Lényegében a monarchikus
tartalmú egyistenhit bevezetésének irányába tett döntő lépést, de ez még
korántsem volt azonos a kereszténységgel. 321-ben a birodalom egész területén
minden hetedik napot általános pihenőnappá nyilvánította, melyet die solis-nak
(a Nap napjának) nevezett. Az általános Nap-kultuszhoz kapcsolódó napot a
keresztények is ünnepnek tekintették, Krisztus feltámadásának napjaként
ünnepelték. Ugyanakkor a fény János evangéliumában Krisztus attributumaként is
megjelent. A téli napfordulót a Sol invictus születésnapjának tartották,
de a keresztények szerint Jézus is ekkor született Betlehemben. A megszokott
régi és az új tartalmak számos eleme igen gyorsan összeolvadt a fény és a Nap
köré épített új kultuszban, melyben Constantinus már a keresztény
szimbólumrendszert is tudatosan felhasználta. Pénzein például gyakran szerepelt
a Krisztus-monogram. Számos kiváltságot és kedvezményt adott a keresztény
egyháznak, így a kereszténység már nem egyszerűen csak szabadon gyakorolható
vallás volt, hanem ennél sokkal több. Ezzel egyidőben a régi pogány rituálék
első korlátozására is sor került. A Licinius feletti győzelmet követően
Constantinus megtiltotta az állami tisztségviselőknek a pogány áldozati
szertartásokon való részvételt.
Összegzésként
a szerző ismételten leszögezi, hogy a kereszténység egyenjogúsítása nem
jelentett eszközt az egymással vetélkedő császárok számára, hanem csak a
katonai-hatalmi küzdelmek után került sor az engedményekre, de kétségtelenül
politikai célzattal: egy egységes birodalmi vallás létrehozási kísérleteként.
Klaus Bringmann:
Die konstantinische Wende. Zum Verhältnis von politischer und religiöser
Motivation (A konstantinusi fordulat. Politikai és vallási motivációk) In:
Historische Zeitschrift, Band 260., Heft 1. Februar 1995 (21–47. p.)
Pósán László