Klió 1996/3.

5. évfolyam

Róma ostromai a bizánci–gót háborúban (VI. század)

Az „Örök Város” – ahogy ez a Frediani tanulmányához kapcsolt kronológiai táblázatból is kiderül – öt alkalommal cserélt gazdát a bizánci-gót háború tizenhét éve (535–552) alatt. I. Justinianus (527–565) kiváló hadvezére, Belisarius 536 decemberében foglalta el (vissza), amit a gót Vitiges csaknem egy éves, ám sikertelen ostroma követett (537–538). A legközelebbi támadásra 546-ban került sor, de ezt, s a rákövetkező évek eseményeit már részletesen ismerteti az olasz történész.

Az osztrogótok (keleti gótok) szerencsecsillaga ifjú királyuk, Totila (541–552) uralkodása alatt ragyogott föl újra. Felszította a visszavágás tüzét a germán és a Bizánccal szembenálló itáliai népek körében, s gyökeresen felforgatva a két harcoló fél közötti erőviszonyokat, visszaszerezte a gótok elveszített pozícióit. Justinianus ismét legjobb hadvezérét, Belisariust küldte Itáliába, de jelentősebb erők nélkül, így Totila a Róma környéki erődök elfoglalásával nyugodtan készülhetett a város ostromára. Az 545. év legfontosabb eseménye Tivoli elfoglalása volt, ezzel ugyanis Róma északi kapcsolatai is megszakadtak, s így már csak Nápoly irányába maradt szabad az út. Róma nem készült fel kellőképpen az ostromra. Mintegy háromezer ember védte, s a legnagyobb probléma az élelmiszerellátás volt. Vigilius pápának (537–555) köszönhetően ugyan érkeztek kisebb gabonaszállítmányok Sziciliából, de a városban élelmet csak a katonák, illetve azon kevesek kaptak, akik meg tudták fizetni a busás (a szokásosnál negyvenszer magasabb) árat. A tömegeknek az elhullott lovak tetemei, kutyák, macskák, egerek, főtt csalán stb. maradtak, sőt, egyesek saját ürülékükkel voltak kénytelenek táplálkozni. A hosszú körülzárás miatt így sokan éhenhaltak. A védők egy ötszáz fős csapata könnyelműen kitört, de az ostromlók, megfutamodást színlelve, tőrbe csalták és mind egy szálig lemészárolták őket. Totila minden elérhető eszközt bevetett: hajítógépeket, tutajokat, dereglyéket, kénből, gyantából és bitumenből készített pusztító gyújtókeveréket, még két magas tornyot is építtetett. A védőkön csüggedés vett erőt, maga a parancsnok sem kívánta tovább folytatni a harcot, miután megtudta, hogy felesége a gótok kezébe került. Az immár mintegy másfél éve húzódó ostromnak négy katona árulása vetett véget 546 decemberében: őrhelyüket elhagyva beengedték a gót csapatokat. Ellenállás nem volt, a védők parancsnoka és környezetének tagjai az elsők között menekültek el. Totila csapatai már csak ötszáz embert találtak, a városfalakon belül. Aztán Rómát minden lakosa elhagyta, negyven napra az egész város halálos hallgatásba süllyedt. Totila is elvonult: őrséget hagyva hátra, seregét Dél-Itáliába vezette. Ezt a stratégiai hibát Belisarius rögtön kihasználta, s Totila távollétében, 547 tavaszán ismét bevonult Rómába. A bizánci hadvezér a rendelkezésére álló rövid idő alatt megpróbált felkészülni az ostromra: a fal lerombolt szakaszait újjáépítette, az árkokat kitisztította, hajítógépeket telepített, csapdákat állított fel. Totila támadása nem váratott magára: újra és újra rohamra indította csapatait. A legelkeseredettebb küzdelem Totila zászlótartójának holtteste körül bontakozott ki: a zászlóért és egy aranyláncért. Végül is ezeket a jelvényeket gótok szerezték meg, utóbbit a zászlótartó kezének levágásával. A sikertelen ostrom egy év elteltével, 548 tavaszán egy időre véget ért, ugyanis Totilát a háború Dél-Itáliába szólította. Róma nem sokáig élvezhette a nyugalmat. A bizánciak sem tanultak korábbi hibáikból. Belisariust ismét keleti hadszíntérre vezényelték, s más, szerényebb képességű, a nép által gyűlölt vezér érkezett a helyére, aki ráadásul elkövette azt az igen súlyos hibát, hogy a katonák kárára spekulált, akik ezért megölték, s azzal fenyegetőztek, hogy a gótok kezére adják Rómát, ha nem kapnak bocsánatot és pénzt – Justinianus engedett. Ezután a védők szilárdan helytálltak, s még hosszú ostromra került volna sor, ha meg nem történik az immár „szokásos” árulás. Az egy ideje már nem fizetett katonák egy csoportja az éjszaka leple alatt beeresztette Totila gótjait, így a védők két tűz közé szorultak, s Hadrianus mauzóleumában, illetve egy templomban rendezkedtek be védelemre. Két nap múlva, 550 januárjában Totila ajánlatára megadták magukat, s hazatérés helyett a gót seregben vállaltak szolgálatot. Totila újra benépesítette a várost, helyreállítási munkálatokat végzett. Egyidejűleg Itália más területein is megszilárdította hódításait. Azonban ez a „békekorszak”’ sem tartott sokáig: 552-ben egy szintén kiváló bizánci hadvezér, Narses jelent meg Itáliában. A Busta Gallorum melletti csatában a gótok súlyos vereséget szenvedtek, maga Totila is elesett. Ezzel tulajdonképpen a keleti gót birodalom megsemmisült, Róma városának hányattatásai azonban még nem értek véget: Rómának a kifosztások és ostromok állandó kísérői voltak. De ezt a várost nem lehet elpusztítani, mindig újjáéled: Róma örök.

Andrea Frediani: Capitale allo sfascio. VI secolo: gli assedi di Roma nella guerra greco-gotica (A főváros romokban. VI. század: Róma ostromai a bizánci–gót háborúban) Storia e Dossier, 10. évf., 96. szám, 1995. július-augusztus, 35-43 p.

Pete László