Klió 1996/3.

5. évfolyam

Az orosz külpolitika 1815–1917

 

A könyv az orosz birodalom történetének egyik fontos kérdését, az expanzív kül- és katonapolitikát elemzi. Egyet lehet érteni a szerzővel, hogy az 1815 utáni események megértéséhez szükséges az előző (kijevi, tatár és moszkvai) korszakok viszonyainak ismerete. Alapvető pl. a bizánci, a tatár és a nyugati kapcsolatoknak, hagyományoknak a későbbi orosz diplomáciára gyakorolt hatása. A külkapcsolatok bővülése, a korszerűbb elvek és intézményi háttér kialakításának szándéka III. Ivántól (1463-tól) kezdve szembetűnő. A XVI–XVII. században már formálódik az óriási, soketnikumú eurázsiai birodalom. Ebből a szempontból az abszolutizmus korából Mackenzie joggal emeli ki I. Péter és II. Katalin uralkodását. Igen hasznos, amit a külügyi döntéshozatali mechanizmusról, ennek módszereiről és az expanzió irányairól ír. I. Sándor korát (1801–1825) – noha árnyaltan mutatja be – megalapozottan tartja az egyik múlt századi orosz hatalmi csúcspontnak. Nagyon hosszúra nyúlt (III. Ivántól a fentebb jelzett időszakig) és torzóban maradt az orosz diplomácia nyugatosítása. Még I. Sándor külügyminisztériumára is jellemző a szervezetlenség, a műveltség alacsony foka, az államfő kivételes döntési jogköre pedig egyedülálló az akkori Európában. A cár uralmára állandó (a nagyhatalmi konfliktusok elkerülése, a kontinentális expanzió), változó (az alkotmányos liberalizmustól a status quo konzervativizmusig) és ellentétes külpolitikai alapelvek (pl. a balkáni népek függetlenségi törekvéseinek, vagy a legitim török uralomnak a támogatása) nyomták rá bélyegüket. I. Miklós alatt (1825–1855) a külügyekben is a nyers erő érvényesült (pl. 1830-ban Lengyelországban, vagy 1849-ben hazánkban), ugyanakkor hiába helyezte előtérbe a török birodalom területi integritásának fenntartását, katonai fellépéseivel már ekkor előidézett egyfajta russzofóbiát az angoloknál.

II. Sándornak (1855–1881) a szerző szerint csak részben sikerült megreformálnia országát. A cár személyes tulajdonságai miatt nem mindig tudta érvényesíteni a külpolitikai események fölötti kontrollját. Ráadásul a külügyminisztérium diplomáciai és ázsiai részlege eltérően közelített meg több kérdést, ami A. Gorcsakov minisztersége alatt egyfajta kettősséghez vezetett. Számolni kellett az óvatos diplomáciai akciók mellett kiálló hadügyminisztériummal, másfelől az ellentétes irányt megtestesítő (határozott diplomáciai és ha kell, katonai beavatkozást sürgető) ún. szláv bizottságokkal és a közvéleményt befolyásoló sajtójukkal (pl. az 1875–78-as „keleti válság” idején). Oroszország hosszú távlatban a krími háborús kudarc után a német egyesítésig (1856 és 1871 között) nemzetközi tekintélyét próbálta előbb francia, majd porosz orientációjú diplomáciai lépéseivel helyreállítani. Mackenziek külön érdeme, hogy feltárja az ezen irányzatokat gyengítő, máskor viszont felerősítő tényezők szerepét. Az 1863-as lengyel felkelés leverése – a franciák lengyelek iránti szimpátiája kapcsán – megmutatta pl. az orosz–francia szövetség törékenységét. Ugyanis a szerző jól látja, hogy a történeti, dinasztikus és politikai (konzervatív) ideológiai alapon kibontakozott orosz–porosz együttműködés jobban segítette Bismarckot a német egység elérésében 1863-tól és kevésbé az oroszokat a párizsi béke (1856) – különösen a fekete-tengeri klauzulák – revíziójában. 1870-ben ugyan II. Sándor és Gorcsakov semmissé nyilvánították a 1856-os korlátozá­sokat, azonban Gladstone angol miniszterelnök kompromisszumkészségére is szükség volt ahhoz, hogy 1871-ben a londoni konferencián a korábbi aláírók tudomásul vegyék az egyoldalú orosz lépést. Nézetünk szerint a szerző – az orosz flotta- és erődépítésnek a lehetőségét hangoztatva – megalapozottan mutat rá, hogy Oroszország ezért túl nagy árat fizetett, mert nyugati határán feltűnt az erős és egységes Németország. Bismarckot a három császár szövetségének megalakulásakor (1873) világos reálpolitikai megfontolások vezették, a Monarchiát úgyszintén, Oroszországnak viszont a balkáni válságot számára előnytelenül lezáró berlini kongresszus (1878) mutatta meg, hogy csatlakozása ellenére nemzetközileg elszigetelődött.

Mackenzie kitűnő elemzést ad Oroszország 1855 és 1881 közötti balkáni politikájáról. Vizsgálja az orosz külpolitikai dualizmust (a mérsékelt Gorcsakov és a háborúpárti N. Ignatyev közötti különbségeket), az 1877 elejéig ingadozó hivatalos, bár titokban a balkáni államokat támogatásáról biztosító és a nem hivatalos pánszláv szervezeteknek a keleti kérdés radikális megoldásáról vallott politikai nézetei közötti eltéréseket, a nemzetközi, a térségbeli és az egyes balkáni államokon belüli politikai viszonyok átalakulását. Fontos, hogy kiemelten kezeli az alapvető orosz célkitűzést: a domináns pozíció elérését és annak katonai- stratégiai, ideológiai és gazdasági komponenseit. A szlavofil I. Akszakov és az orosz önkénteseket, majd a szerb hadsereget vezető M. Csernyajev tábornok elég korán kénytelen volt belátni, hogy Oroszország katonai segítsége nélkül Szerbia és Montenegró nem képes legyőzni a törököket. Így II. Sándor, aki eddig centrista állásponton állt, 1877 tavaszán hadat üzent Törökországnak és ezzel a cári birodalom is belépett a háborúba. A san-stefanói béke (1878) rögzítette a kialakult orosz fölényt, az osztrák és angol szembenállás miatt azonban Oroszország a berlini kongresszuson (ugyanazon évben) már kénytelen volt komoly engedményeket tenni. A költséges háborút megsínylette a orosz gazdaság, ugyanakkor a birodalom balkáni befolyása nem lett nagyobb, mint a múlt század közepén volt. Ha a pánszláv elképzelések (Ignatyev „maximum-terve”) el is buktak, Mackenzie szerint a birodalom egyenrangú partnere lett az európai államoknak.

Oroszország 1859 és 1864 között befejezte a kaukázusi népek alávetését. A dagesztáni hegyilakók legendás vezére, Samil több évtizedes küzdelem után szenvedett vereséget az orosz túlerőtől 1859-ben. A szerző figyelme fontos területre terjed ki, amikor a nem orosz népek szabadságharcainak, azok vezetői historiográfiai megítélésének változását is nyomon követi. Csecsna és a Nyugat-Kaukázus elfoglalása után a kormányzat átcsoportosíthatta erőit Közép-Ázsia további meghódítására. A déli kazah sztyeppéken élő nomád állattenyésztő népek alávetése kis befektetéssel könnyű sikereket ígért. A folyamat már jóval korábban elkezdődött, a múlt század közepétől azonban az egész övezetet: azaz a sztyepperégiót, a három közép-ázsiai kánságot és az akkori Turkesztánt vonták a birodalom kötelékébe. Igen érdekes a szerző eszmefuttatása a motiváló okokról. Valóban a geopolitikai, stratégiai szempontok (védhető, hatalmi vákuumot kitöltő orosz érdekszféra kialakítása, ahonnan viszont fenyegetheti az angol befolyási övezetet, ami persze fordítva is igaz!) tűnnek elsődlegesnek, ami mellett másodlagosak az ideológiai, presztizs- és főleg a gazdasági faktorok. Megjegyezzük azonban, hogy a kérdéskör megítélése ma sem egyöntetű a történészek között. Mackenzie joggal mutat rá, hogy a központi szervek sokszor nem tudták hatásosan befolyásolni a kolonizáló és a helyi közigazgatást irányító tábornokokat, pl. K. von Kaufmant, vagy M. Csernyajevet. A távol-keleti expanzió során Orosz­ország először Kínával (már jóval korábban), majd Japánnal került kapcsolatba. A két állammal kötött egyenlőtlen szerződések (lásd Kínával az 1881-es, Japánnal pedig az 1875. évi pétervári egyezményekig terjedő időszakot) jelezték a orosz expanzió területi, gazdasági és katonai dimenzióit.

III. Sándor alatt és II. Miklós korában (1881–1917) a külpolitikai irányvonalnak erősödtek a gazdasági (vasútépítési koncessziók szerzése), de az ideológiai (az autokrácia, az ortodoxia erősítésének és a russzifikációnak a szándéka) vonatkozásai is. 1882-ben ugyan létrejött a három császár szövetségének megújítása, Németország azonban maga rombolta szét Bismarck diplomáciai rendszerét. A osztrákokkal kötött szövetség, az új német császár – II. Vilmos – világpolitikai elképzelései láttán III. Sándor Oroszországa előtt vagy a teljes diplomáciai elszigetelődés, vagy (az ideológiai különbségeket félretéve) a köztársasági Franciaországgal való összefogás (1893) alternatívája állt, és az orosz vezetők nyilván az utóbbit választhatták. A Közel- és Közép-Keleten egészen 1904–1905-ig folytatódott az orosz–angol rivalizálás. Mackenzie joggal emeli ki, hogy a grandiózus eurázsiai tervek nem álltak arányban az orosz birodalom gazdasági teherbíró képessé­gével, katonai erejével, alulfejlettséget kompenzáltak és sokszor meggondolat­lanok voltak. Így pl. a kelet-kínai vasútvonal elágazásának védelme mandzsúriai japán érdekekbe ütközött, és ráadásul izolált, felkészületlen helyzetben, Oroszországnál erősebb ellenféllel szemben. Maga II. Vilmos is félt a cári birodalom összeomlásától, és az amerikai közvetítés elfogadására ösztönözte rokonát, II. Miklóst. Persze ettől még a portsmouth-i béke a súlyos vereségek után nem lett kedvezőbb az oroszok számára, és a külpolitikai és katonai kudarc csak siettette a Monarchia végórájának bekövetkezését. Mackenzie szerint miközben 1904 végén a liberális, népi, nemzetiségi mozgalmak megélénkültek, az autokratikus államapparátus képtelen volt az alapvető változásokra. Az 1905. okt. 27-i cári kiáltvány ugyan engedményeket tett a polgári szabadságjogok bizonyos fokú bevezetésével, egy ún. félalkotmányos rendszerrel 1906-ra, de a reformok ellenére a kulcsterületek – köztük a külügy – a cár döntési jogkörében maradtak.

Az orosz–japán háborúban elszenvedett vereség és a belső dezintegrálódás meggyengítette Oroszország világpolitikai pozícióit, amit a cárizmus 1917-ig már nem hevert ki. Ráadásul 1905-ben a cár még belement az izolált németekkel a meggondolatlan björköi egyezménybe, amit aztán csak egyes miniszterei nyomásának engedve érvénytelenítettek. Mackenzie a balkáni, ázsiai, távol-keleti cári külpolitikai célokat és eredményeit vizsgálva helyesen emeli ki ez utóbbi két területen elért sikereket (kivéve az orosz–japán háborút) és azt, hogy a birodalom általában megerősítette határait, sőt az említett térségekben növelte hatalmát. Az első világháború gyors kitörésére Péterváron nem számítottak. Így egy akkor gyenge, rövidlátó, elbizakodott politikusokkal rendelkező és mégis eufóriában elbűvölődött szűk vezető körrel kezdte a birodalom a háborút, azt gondolván, hogy majd Európát tetszése szerint átformálja, ehelyett katonai kudarcok, majd a végső összeomlás következett be. Az 1905–1907-es és az 1917. februári forradalmi események között a szerző polgári demokratikus jellegük miatt a kontinuitást hangsúlyozza. Oroszország szövetségesei elismerték az Ideiglenes Kormányt, de a háború folytatását várták tőle, míg a szovjetek gyors különbékét akartak. P. Miljukov külügyminiszter, majd az új összetételű kabinetben M. Tyerescsenko az első megközelítést képviselte. Ismeretes, hogy végül 1917 végén a bolsevista álláspont kerekedett fölül. Mackenzie összességében joggal állapítja meg, hogy néhány kudarctól eltekintve (a Krímben, Perzsiában, az orosz-japán háborúban, „a török szorosok” ügyében) különösen a Kaukázusban, Közép-Ázsiában és a távol-keleti expanzióban az orosz külpolitika nagy sikereket könyvelhetett el. A kiváló államférfi, Sz. Witte (főleg gazdasági) eredményei ellenére az 1890-es években, az általános politikai átalakulás meghiúsulása és a XX. század eleji távol-keleti katonai vereség már jelezte a totális összeomlás közeledtét.

Mackenzie a fejezetek végén bő irodalommal szolgál olvasóinak. Sok térkép segíti a tér- és időbeli tájékozódást. Az orosz szakkifejezések magyarázata, csakúgy mint a mellékletek (a birodalom uralkodóinak és külügyminisztereinek dátumozással ellátott jegyzéke) szervesen hozzátartoz­nak az igényes tudományos elemzéshez.

 

D. Mackenzie: Imperial Dreams – Hare Realities, Tsarist Foreign Policy, 1815–1917. (Birodalmi álmok – rideg valóság. A cári külpolitika, 1815–1917.) Harcourt Brace College Publishers, Fort Worth, 1994. l85 p.

 

Kurunczi Jenő