Klió 1996/3.

5. évfolyam

A szláv kölcsönösség a századfordulón

A kötet szerzője, mielőtt ismertetné a szláv népek bizonyos politikusainak 1897 és 1912 közötti együttműködési kísérleteit, röviden összefoglal néhány kulcsfogalmat. A fent említett időszak előtt több olyan elképzelés volt, amely a szláv népek egymás közötti együttműködésére vonatkozott. Ezek központi gondolata az volt, hogy vajon miképpen védhetik magukat a szláv nemzetek az offenzívában lévő pángermán törekvésekkel szemben. Két fő irányzat figyelhető meg. Az első képviselői az oroszok felé fordultak. A romantikus pánszlávizmus hívei – amely mindenekelőtt a csehek, a horvátok és a szlovénok között talált követőkre – abból az elképzelésből indultak ki, hogy a német veszéllyel csak az orosz állam, illetve az orosz nép képes szembeszállni, csak ez védheti meg a többi szláv nemzet kulturális, gazdasági és politikai érdekeit. A pánszlávizmus a határoktól függetlenül, a térség valamennyi államának szlávjai számára a közös kulturális térség, a szláv kölcsönösség és a közös szláv öntudat kialakításának vízióját vázolta fel. Egyesek olyan össz-szláv föderáció kialakítását szorgalmazták, amelybe Oroszország is bekapcsolódhatna, ha tiszteletben tartja az egyes szláv nemzetek jogait. A russzofilizmus ezen annyiban lépett túl, hogy a siker érdekében kifejezetten szorgalmazta az orosz nyelv, a ciril ábécé, a pravoszláv egyház és egyéb orosz sajátosságok átvételét.

A másik elképzelés az ausztroszlavizmus volt. E gondolat csírái a szlovén A. T. Linhartnál jelentek meg először, s a cseh F. Palacký dolgozta ki véglegesen. Eszerint a szlávoknak meg kell maradniuk Ausztria keretében, de mivel ők alkotják a lakosság többségét, Ausztriának el kell ismernie a szlávságot, mint az ország egyenrangú alkotóelemét, gondoskodnia kell zavartalan nemzeti, kulturális, politikai és gazdasági fejlődéséről. Ennek érdekében radikálisan át kell alakítani az államszerkezetet, s az abszolút monarchia helyett a decentralizáció és a föderalizmus elvén alapuló, modern államot kell létrehozni. Palackýnak a frankfurti parlamenthez intézett levele a szlávoknak megmutatta, hogy a német politikai és kulturális túlsúllyal szemben nemcsak nyelvi-kulturális téren van szükség határozottabb együtt-működésre, de a politikai tevékenységben is. Ugyanakkor a németek, számára figyelmeztetés volt, hogy a szlávok immár komolyabb részt kérnek az állam irányításából.

Az ausztroszlavizmus külön változata volt a neoszlavizmus, amit főleg 1905 után szorgalmazott az ifjúcsehek vezetője, K. Kramař.žNémetország növekvő gazdasági és politikai súlyától félve azt szerette volna elérni, hogy a szlávok együttműködve kényszerítsék rá Ausztriát, hogy ismerje el őket államalkotó nemzetként, biztosítsa politikai és nemzeti jogaikat, majd az ilyen módon megújult Ausztria alakítson ki szoros együttműködést Oroszországgal, és így akadályozza meg a német előretörést.

Az össz-szláv együttműködés kérdésében alapvető problémát jelentett a vallás kérdése. A pánszlávizmus ellenfelei – ide tartozott például a lengyel és a szlovén értelmiségiek többsége – tartottak a pravoszlávia túlsúlyától, és az ausztroszlavizmusban látták a katolicizmus megfelelő védelmét. Ezzel szemben Palacký és a cseh értelmiségiek a cseh huszitizmus hagyományaiból indultak ki, és többnyire a katolicizmus ellenfelei voltak.

Már ez is jelzi, hogy ami az elvek megvalósítását, a szlávok együttműködését illeti, a gyakorlatban komoly nehézségek jelentkeztek, hiszen a szláv politikusok és értelmiségiek között komoly nézeteltérések voltak. Nem csupán az egyes szláv nemzetek között voltak bizonyos ellentétek, de az egy nemzeten belüli politikusok között sem alakult ki teljes nézetazonosság. A csehek között például az említett Kramař a csehek állami-történeti jogai mellett állt ki, míg Masaryk – aki rendkívül szkeptikus volt az oroszokkal kialakítandó együttműködést illetően – a természetjog érvényesítése mellett szállt síkra. Emiatt az államisággal korábban nem rendelkező szlovénok között az utóbbi volt a népszerűbb, bár Kramařnak is akadtak hívei. Ebből a szempontból érdekes, hogy nem csupán egyes liberális szlovén politikusok támogatták Kramař elképzelését, de 1898-ban az egyik legjelentősebb katolikus szlovén politikus, Janez Evangelist Krek is szorgalmazta az Ausztria és Oroszország közötti együttműködést. Ugyanakkor a szlovén katolikusok másik része ellenezte az együttműködést a „hitetlen ifjúcsehekkel” és a katolikus lengyelekkel kialakítandó kapcsolatot szorgalmazta. A szláv együttműködés gondolata erőteljesen jelen volt az állami jogot és a katolicizmust hangsúlyozó lengyel politikusok körében is, akik azonban a leghatározottabban elutasítottak bármiféle együttműködést Oroszországgal. A lengyeleknek a ruszinokkal és az ukránokkal is komoly ellentéteik voltak. A lengyelek e népekkel szembeni nacionalista politikájának következményeit érzékletesen írta le M. Hruševski ukrán történész: „A neoszlavizmus lényege az, hogy a német nemzet ellen irányul. Ez a nemzet azonban semmi rosszat nem tett az ukránok ellen. Ugyan miért kellene nekünk, akiket elnyomnak a lengyelek és az oroszok, a németek ellen harcolnunk?” Ugyancsak erőteljesen kritizálta a lengyelek ruszinokkal szembeni politikáját a szabadgondolkodó szlovén F. Podgornik.

Az együttműködést szorgalmazó politikusok azonban 1897 és 1912 között ennek ellenére is elkönyvelhettek bizonyos sikereket. Az első jelentős lépés 1897-ben történt. A szlovén liberálisok ekkor azt szorgalmazták, hogy parlamenti képviselőik működjenek együtt a dalmáciai és isztriai horvátokkal, valamint a monarchiabeli szerbekkel az úgynevezett jugoszláv klubban (frakcióban). Az ügy érdekessége, hogy nem kis politikai küzdelem után a kezdeményezést átvette a szlovén katolikusok pártja, s az 1897 április 1-jén létrejött Szláv Keresztény Nemzeti Szövetség (Slawisch–christlicher National Verband) programja már a keresztény értékeket emelte ki, valamint a cseh és lengyel küldöttekkel való együttműködést szorgalmazta. A szövetségbe a liberális és katolikus szlovén parlamenti képviselőkön kívül belépett 11 horvát, 7 ruszin is. A csehek közül csak egy képviselőt sikerült megnyerni, a két szerb képviselő pedig a katolicizmus túlzott hangsúlyozása miatt végül is független maradt, a szavazásoknál pedig az ifjúcseheket támogatta. A Szövetség megalakulása után rögtön kapcsolatba lépett a lengyel és cseh parlamenti képviselőkkel, de már az első konkrét kérdésben, a valamennyi nemzet és nyelv egyenjogúságát elismerő törvényjavaslat ügyében nézeteltérésre került sor a Szövetség képviselői, valamint a cseh és lengyel politikusok között.

Az ekkor kialakuló cseh és lengyel együttműködés eredménye volt az 1897 decemberében megtartott krakkói találkozó. Ezen az ifjúcsehek 9 és a lengyelek 20 képviselőjén kívül két horvát és egy ruszin képviselő vett részt, míg a szlovénok közül senki. A Krakkóban elfogadott határozat, néhány, a szlávokra vonatkozó általános ponton kívül, jogokat követelt a Sziléziában élő csehek és lengyelek számra. A következő esemény az 1898-ban, Palacký születésének 100. évfordulóján, Prágában megrendezett össz-szlávkong-resszus volt. A kongresszust egyedül a ruszinok bojkottálták, tiltakozásul amiatt, hogy a csehek és a lengyelek az oroszok felé közeledtek. A jelenlévőkre a legnagyobb hatást Komarov orosz tábornok beszéde gyakorolta, amelyben biztosította az ausztriai szlávokat, hogy Oroszországban erős és hűséges szövetségesre találnak.

Ezzel egyidőben tartották meg az első össz-szláv újságírókongresszust, amelyen 138-an vettek részt. Mindenekelőtt a szlovén és a cseh újságírók vágya volt, hogy a szlávok hozzanak létre egy lapot, amely ellensúlyozná a német újságok túlsúlyát, és hozzájárulhatna a szláv kölcsönösség erősítéséhez. Mindkét kongresszuson arra törekedtek, hogy minél jobban hangsúlyozzák a közös érdekeket, és minél kevésbé jelenjenek meg az ellenétek. Az újságírókongresszuson 5 pontból álló határozatot hoztak az Osztrák-Magyar Monarchia szlávjainak közös érdekeiről.

A Prágában elért sikerek eredményeként 1912-ig tizenegy össz-szláv újságírókongresszust rendeztek különböző városokban, az utolsót ismét Prágában. Mind az újságírókongresszusokon, mind az 1908-ban megtartott első neoszláv kongresszuson, mind az 1910-ben Szófiában megtartott össz-szláv kongresszuson arra törekedtek, hogy megvalósítsák Kramař elképzelését. Kétségtelen, hogy az együttműködésben értek el bizonyos részeredményeket. Így például 1909-ben cseh és délszláv parlamenti küldöttek létrehozták a Kramař által nagyra értékelt, rövidéletű Slovanksa jednotát, amelybe a lengyeleken és néhány ruszin képviselőn kívül a Monarchia valamennyi szláv parlamenti képviselője belépett.

Az egyes szláv nemzetek között állandóan jelenlévő ellentétek – lengyel–orosz, lengyel–ruszin, szerb–horvát, szerb–bolgár, többek oroszellenessége – és vallási nézeteltérések azonban lehetetlenné tették a hatékony együttműködést. Amint a szerző megjegyzi, a neoszlavizmus sikertelen-ségéhez végül is a legnagyobb mértékben maguk a szláv nemzetek járultak hozzá.

Irena Gantar Godina: Neoslavizem in Slovenci (A neoszlavizmus és a szlovénok), Znanstveni inštitut, Filozofske fakultete, Ljubljana, 1994.

Szilágyi Imre