Klió 1996/3.

5. évfolyam

Norvégia és Dánia kollaborációja (1940–1945)

 

A másik világháború kirobbanásának idején az északi államok: Dánia (perszonálunióban Izlanddal), Norvégia, Svédország és Finnország helyzete csaknem azonos volt. Bár a húszas évek elején bizonyos habozások közepette valamennyien a Népszövetség tagjaivá váltak, lépten-nyomon semlegességü­ket hangoztatták. Következetesen visszautasítottak mindenféle szövetségi rendszerhez való csatlakozási javaslatot, akár a nyugati államok, főként Nagy-Britannia, akár a Szovjetunió részéről. A megnemtámadásról szóló német javaslatot csak Dánia írta alá 1939 májusában. Semlegességüket a fenti államok olyannyira védték, hogy még a helyi, skandináv védelmi szövetség létrehozására tett kezdeményezések is kudarcot vallottak (Erre a Szovjetunió Finnország elleni, 1939 novemberében végrehajtott agresszióját követően történtek próbálkozások).

A történészek ennek okát eddig főként abban keresték, hogy az északi államok az első világháborúban szerzett tapasztalataikra támaszkodva igyekeztek kiállni semlegességük mellett. A politikusok egy új háború küszöbén is eredményesnek vélték a húsz esztendővel korábbi álláspont képviselését. Úgy tűnt, hogy egyedül a szigorú semlegesség és a fegyverkezés visszaszorítása védi meg a kicsi és katonailag gyenge államokat a háborúba való belesodródástól.

A politikai „egységfront” ellenére az északi államok sorsa 1939 és 1945 között mégis különbözően alakult. Egyedül Svédországnak sikerült a háború befejezéséig formálisan is megőriznie semlegességét. Finnország a Harmadik Birodalom oldalán harcolt a keleti fronton, Dánia (legalábbis 1943 közepéig) Németország szövetségesének számított. Norvégiát megszállták a fasiszták, ami nagyrészt a norvég nemzet árulójának, Vidkun Quislingnek volt „köszönhető”.

A formálisan semleges, de gazdaságilag Németországtól nagymértékben függő Svédország a Harmadik Birodalommal szemben igen gyakran kettős politikát folytatott. Mivel a teljes semlegesség megőrzése a háború körülményei között lehetetlenné vált, Svédország kezdetben Németország, majd pedig a szövetségesek befolyása alá került.

Finnország a Harmadik Birodalom oldalán vett részt a háborúban, de korántsem ideológiai okokból. Az 1942-től 1944-ig tartó szakaszt a finn történészek a „folytatólagos háború” korszakának nevezik, amelyet az 1939/40-es háború folytatásaként, a Szovjetunió által bekebelezett területek visszaszerzéséért vívtak. Formálisan azonban a háború végéig független maradt, így a Harmadik Birodalommal való együttműködés csupán történelmi vagy politikai mérlegelés tárgyát képezheti.

Másképpen nézett ki Dánia és Norvégia helyzete. Tulajdonképpen csak ezen államok viszonylatában használhatjuk a „kollaboráció” kifejezést olyan értelemben, ahogyan azt a szakirodalom tárgyalja. A kérdés közelebbi vizsgálata nagy jelentőséggel bír a dánok és norvégok megszállókkal való együttműködésének megítélésében.

A kollaboráció  terminus már a háború alatt megjelent. Azt a tevékenységet jelentette, amelyet az egyén bizonyos előnyök megszerzéséért folytatott olyan politikai helyzetben, amit a Harmadik Birodalom katonai sikerei hoztak létre. A kollaboránsok többé-kevésbé szabad akaratukból, bár a háború pszichikai nyomása alatt működtek. A szó emocionális töltete kezdettől fogva egyértelműen negatív volt, és gyakorlatilag egyenlőségjelet tett a kollaboráns és a nemzet árulója közé. Ezt az érzelmi hozzállást képviselték a történészek a második világháború után. Kollaboránsnak és árulónak tartották mind a norvég nácit, Vidkun Quislinget, mind a dán nácikat, és a keleti fronton harcoló skandináv önkénteseket. A kollaboránsok ebben az értelemben valamennyien automatikusan a Harmadik Birodalom és a nácizmus szimpatizánsai voltak.

A kollaboráció azonban nem képezhette a dán kormány német megszállókkal szembeni politikájának alapját. A dán történészek az „együttműködés politikája” vagy a „megegyezés politikája” terminust használ­ják. Érdemes megjegyeznünk, hogy a dán nyelvben nem létezik az angol collaboration megfelelője, amely a fasisztákkal való együttműködést jelentené.

A történészek fokozatosan arra törekedetek, hogy a kollaboráció  terminust megszabadítsák az ideológiai és a második világháborúra emlékeztető negatív emocionális tehertől. Egyre gyakrabban azt a társadalmi viselkedésformát kezdték így emlegetni, amely mindenféle elnyomás hatására alakul ki a közösség soraiban. Ezt ma a körülményekhez való alkalmazkodás szociológiai koncepciójának nevezzük.

A széles értelemben vett politikai elnyomáshoz való alkalmazkodás folyamatait elemezve, napjainkban a politikai kollaboráció két fajtáját különböztetjük meg. Ha fő célja a megszállás alatt lévő ország állampolgárainak védelme, legjellemzőbb vonása pedig a belső politikai egység, és az „aki időt nyer, életet nyer” koncepció követése, attentizmusról, azaz passzív kolla­borációról beszélünk. Másik fajtáját aktivizmusnak nevezzük, ennek célja, hogy a megszállás vagy elnyomás körülményeit kihasználva, mély strukturális változásokat hozzon létre a megszállt területeken.

A kollaboráció mindkét formájának megszervezését politikai intézmények végezték: a kormány, a parlament és az államfő, ahogy az például 1943-ig történt Dániában. Más helyzettel állunk szemben, ha a megszállók megfosztják a hatalomtól a legális politikai intézményrendszert, vagy az emigrációba kényszerül. A kollaboráció terhe ilyenkor az államigazgatás különböző szintjeinek vállán nyugszik, mint Norvégiában 1940-től, vagy Dániában 1943 második felétől. Természetes, hogy a kollaboráció konkrét programját nemcsak a megszállók intézkedései határozták meg, hanem legalább ilyen mértékben az adott ország belső tényezői: a politikai kultúra és hagyományok, a gazdasági és politikai helyzet, sőt, még a földrajzi elhelyezkedés is.

A fentiek szerint értelmezett kollaboráció 1939 és 1945 között a németek által megszállt országok mindegyikét jellemezte. Tehát nemcsak az említet­teket érintette, hanem vonatkozik Belgiumra, Csehországra és Moráviára, Franciaországra, Hollandiára és Lengyelországra. Az ok, ami miatt a továbbiakban csak a dán és norvég modellt vesszük nagyító alá, egyszerű: a náci ideológusok szerint az északiak a szláv és román népeknél magasabb pozíciót foglaltak el, így velük a németek etnikai és történelmi közösséget vállalhattak. Ennek megfelelően a jövőben együtt kellett volna alkotniuk a Pángermán Birodalmat. Vajon a germán közösség ideológiája – amely iránt érdeklődést mutattak a norvég és dán náci pártok – hatott ösztönzően a kollaborációra? Vagy esetleg más tényezők játszottak nagyobb szerepet? A kérdés megválaszolásához vizsgáljuk meg közelebbről, milyen formákat öltött a kollaboráció a dán és norvég nemzet esetében.

Dánia Németországhoz fűződő viszonyának kettősségét egyrészt az igen rossz XIX. századi történelmi hagyományok, másrészt a nagyszámú dániai német kisebbség határozta meg. A múlt század dán nemzedékei jól ismerték a német pángermán törekvéseket, amelyek szerint a jövőben egész Dániának a németekhez kellett volna csatlakoznia. Ha figyelembe vesszük, hogy Dánia kisebb és gyengébb német szomszédjánál, könnyű megértenünk, hogy a dánok joggal aggódtak szuverenitásuk miatt. A dániai német kisebbség körüli konfliktusok már a harmincas években kiéleződtek. Nemcsak a versailles-i békeszerződések revíziójának követelése jelentett veszélyt, hanem Hitler azon lépései, amelyeket már Csehszlovákia esetében alkalmazott: kiaknázva a helyi náci pártok befolyását, hatalmát az ország több területén sikerült megszilárdítania. Dánia egyre inkább veszélyben érezte magát. A skandináv államok között az egyetlen volt, amely úgy vélte, a semlegesség folytonos hangoztatása nem elegendő szuverenitásának megőrzéséhez. Az szintén világos volt, hogy Nagy-Britannia egy esetleges német agresszió esetén nem fog Dánia segítségére sietni. Ezért a harmincas évek közepétől Dánia arra törekedett, hogy semmilyen konfliktusba ne kerüljön a Harmadik Birodalommal. Nemzetközi fórumokon nem szavazott a Németországra nézve előnytelen kezdeményezések mellett, 1939. május 31-én pedig az együtt­működés szorosabbá fűzésének jegyében megnemtámadási szerződést kötött vele. A dán kormány lavírozó politikája 1940 kezdetéig eredményesnek tűnt. A Harmadik Birodalom nem tekintette Dániát stratégiai célpontnak. Sokkal fontosabb volt számára Norvégia, amelyen keresztül a svéd vasércszál­lítmányok érkeztek Németországba. Norvégia esetleges megszállása azonban Nagy-Britannia blokádját is lehetővé tette volna. Ezért 1940 januárjában a német vezérkar Norvégia lerohanásának tervén kezdett dolgozni, amely a „Weserübung” fedőnevet kapta. A terv Dánia „útközbeni elfoglalását” is tartal­mazta.

1940. április 9-én hajnalban a német csapatok Dánia területére léptek. Alig ütköztek ellenállásba. Tizenhat fő vesztette életét, és húszan sebesültek meg. Thorvald Stauning szociáldemokrata miniszterelnök már reggel hat órakor döntött Dánia kapitulációjáról. Hangsúlyozta, hogy Dánia kész szuvereni­tásának védelmére, de a szó valódi értelmében vett háború vívására nincs lehetősége.

A dán hatóságok további döntéseit a német agresszorok lépései határozták meg. Április 9-én és 10-én a németek két memorandumot nyújtottak át a dán kormánynak. Hangsúlyozták bennük, hogy a megszállás nem jelenti Dánia szuverenitásának és területi integráltságának megsértését. Kifejtették továbbá, hogy a német egységek nem ellenséges szándékkal léptek dán földre. Ellenkezőleg, az angol invázió ellen védték Dániát... Kötelezték magukat, hogy nem avatkoznak a dán belügyekbe. Valamennyi intézmény, így a parlament és a kormány akadálytalanul működhet.

Ezt a „békés megszállásnak” nevezett, a Harmadik Birodalom számára propagandacélból is előnyös koncepciót a dánok szintén akceptálták. Lehetővé tette számukra a háború elkerülését és bizonyos függetlenség megőrzését. A fiktív semlegesség mindkét részről való elfogadása formális egyezmények megkötésében realizálódott. A megszállással összefüggő valamennyi kérdést a német Auswärtiges Amt és a dán külügyminisztérium folyamatosan egyeztette.

A politika terén a fiktív semlegesség és szuverenitás lehetőséget teremtett egy bizonytalan és erősen korlátok közé szorított, de mégis reális mozgástérre. Eredményességéhez az addigi demokratikus rendszert hozzá kellett igazítani a „békés megszállás” körülményeihez. Mindenekelőtt a döntéseket hozó személyek számát kellett radikálisan csökkenteni. Ez gyakorlatilag a parlament kikapcsolását jelentette. E célból már 1940. április 9-én életre hívták a nagy koalíciós kormányt. A szociáldemokrata kabinethez csatlakoztak a két legnagyobb ellenzéki párt képviselői, a liberálisok és konzervatívok júliusban megalakították az együttműködés parlamenti bizottságát, melynek feladata a kormány és parlament közti közvetítés volt. A politikai egységfront megteremtésének igénye olyannyira erős volt, hogy többen az összes politikai erő egy pártban való tömörülésének koncepcióját forgatták a fejükben.

Ennek a dán politikai kultúrára jellemző kompromisszumnak a politikusok által is deklarált célja a demokratikus egységfront létrehozása volt. Kifelé a megszállókkal szembeni irányvonalat képviselte, a belpolitika terén a németekkel összefonódó politikai erőket próbálta egyensúlyban tartani. A németekhez leginkább a Dán Nemzeti Szocialista Párt és a Dán Kommunista Párt közeledett. Ez utóbbi egészen a Szovjetunió megtámadásáig hangoztatta a Harmadik Birodalommal szembeni semlegességét.

A koalíciós kormány megteremtését azonban egyéb tényezők is motiválták A kormányon lévő szociáldemokraták kollaboráció miatti felelőssége ugyan megnövekedett, de az 1929-től kormányon kívül rekedt ellenzék számára ismét lehetőség nyílt a hatalom gyakorlásában való részvételre.

A passzív kollaboráció Franciaország eleste után, 1940 májusában és júniusában öltött aktív formát. A kormányból eltávolították az erősen németellenes álláspontot képviselő minisztereket, mindenekelőtt a történész külügyminisztert, Peter Munchot. Utódjának, Eric Scaveniusnak, 1940. július 8-án deklarálnia kellett a Harmadik Birodalommal szembeni lojalitását. A dán politika alapvető célként Dániának a háborútól mindenáron való megmentését jelölte meg. Az új miniszter a Harmadik Birodalom egész világot csodálatba ejtő nagy győzelmeiről beszélt. Hangoztatta a németekkel való együttműködés szükségességét. Deklarációját az a fontos kijelentése zárta, miszerint a dán nép abban bízik, hogy a születendő új európai rendben megőrzi szuverenitását. Reméli, megértésre találnak mind különállási törekvései, mind pedig az a hagyományosan békés mód, amellyel eddig megoldotta társadalmi és politikai fejlődéséből eredő problémáit. Ezen utolsó megjegyzést a német tudósítások sorra kihagyták...

A belpolitika terén az aktivizmus bizonyos strukturális változásokban nyilvánult meg. A liberálisok a harmincas években bevezetett szociális törvé­nyeket igyekeztek hatályon kívül helyezni. A jelentős munkanélküli­séget azzal próbálták mérsékelni, hogy  németországi munkára toborzó irodákat nyitottak. 1940 decemberéig huszonkilencezer önkéntes munkás hagyta el az országot. 1942 végén már több mint százezer dán dolgozott Németországban.

A német–szovjet háború kirobbanása újabb deklarációra kényszerítette a dán kormányt. A keleti frontot olyan küzdelemnek nevezte, amelyet a jólétet és biztonságot hosszú évek óta fenyegető nagyhatalom ellen kell vívni. 1941 őszén a dán kormány alkotmányellenes dekrétumában delega­lizálta a kommunista pártot. A keleti frontra dán önkénteseket vezényeltek.

Természetes, hogy a kollaboráció politikája, amelynek célja az önállóság minimumának megőrzése volt, ellentétben állt az ellenállási mozgalom minden formájával. A kormány mégis a társadalom támogatását élvezte. Az 1943. március 23-i parlamenti választásokon a jogosultak kilencven százaléka vett részt, és az addigi koalíció mellett foglalt állást. Csak az olasz front eseményei és a romló gazdasági helyzet osztotta meg a dánokat. 1943 nyarán számos sztrájk robbant ki, amelyek általános sztrájkká fejlődtek. A kormány képtelen volt úrrá lenni a helyzeten és megnyugtatni a társadalmat. A megszállók 1943. augusztus 29-én felfüggesztették a kormány és a parlament működését. Rendkívüli állapotot vezettek be, és átvették a kormányzást. A politikai kollaboráció vereséget szenvedett.

Ezek után vizsgáljuk meg Norvégia helyzetét. A csatlósállamok között példaképpé kellett volna válnia, mert a náci ideológiában épp a norvégok voltak a tiszta és ősi germán kultúra képviselői, illetve továbbvivői. A terv mégsem vált valóra, mert az agresszív német nacionalizmus nem birkózott meg a nem kevésbé erős, de izolációra törekvő és a XIX. századi nemzeti ideológiában gyökerező norvég nacionalizmussal.

Amikor 1814-ben felbomlott a dán–norvég unió, és Norvégia Svédor­szággal kötött perszonálunió keretein belül kapott korlátozott szuverenitást, a norvégok fontos kérdést tettek fel önmaguk számára: vajon megőrizték-e nemzeti identitásukat a Dániával való négyszáz esztendős kapcsolat során. Az akkori történészek középkori és újkori forrásokra hivatkozva igyekeztek megadni a pozitív választ. Arra a következtetésre jutottak, hogy egyedül a norvégok az igazi skandináv kultúra képviselői, szemben a dánokkal és svédekkel, akiket már más kulturális hatások „fertőztek” meg. Ezen nézet a törékeny norvég nemzeti öntudatot volt hivatott erősíteni, de végeredményben komplexusokkal terhelt izolációhoz és xenofóbiával fűszerezett nacionaliz­mushoz vezetett. Ugyanakkor elősegítette azon intézmények védelmét, amelyeket a norvég nép a norvégság hordozójaként tisztelt. Paradox módon a norvég nacionalizmus szülte Vidkun Quisling (1887–1945) torz ideoló­giáját.

Karrierje az első világháború éveiben kezdődött, amikor Szent-Pétervárott a dán követség katonai attaséjaként dolgozott. Több forrásból ismeretes, hogy lelkesítette az orosz forradalom és a kommunisták hatalomért folytatott harcának módszerei. 1933-ban megalapította a norvég náci pártot (Nasjonal Samling), amelynek eszmeiségében nem pusztán a német nácizmust másolta, hanem eredeti koncepciót alkotott. A XIX. századi norvég történelmi iskola téziseiből kiindulva fogalmazta meg saját elképzeléseit a norvégok missziójáról. Szerinte Norvégiának kell a világ élén járnia, szoros együttműködésben Németországgal. Röviddel kivégzése előtt mondta: Politikai értelemben Németországtól és Adolf Hitlertől függtem, de eszmeileg Hitlert csak eszköznek tekintettem.

A norvég társadalom egyértelműen elutasította Quisling világot átalakító terveit. Pártja nem szerzett mandátumot, őt magát labilis idegrendszerű különcnek tartották. Az NSDAP ideológusaival már 1930-ban felvette a kapcsolatot, 1939-ben pedig, amikor a németek Norvégia megszállását készítették elő, a hatalom átvételének gondolatával foglalkozott.

Az 1940. április 9-én bekövetkezett német támadásra a norvégok elkeseredett harccal válaszoltak. Meg kell jegyeznünk, hogy Dániához képest Norvégia önvédelem szempontjából lényegesen kedvezőbb földrajzi adottságokkal rendelkezik. A hegyek, sziklák és fjordok valódi segítséget jelentettek, azon kívül Norvégia nem viselte a németektől a XIX. században elszenvedett vereségek pszichikai terhét és az abból eredő komplexusokat. A Blücher cirkáló elsüllyesztése csaknem tíz órával késleltette Osló elfogla­lását; aminek köszönhetően a király, a parlament és a kormány elhagyhatta a fővárost. A kormány később visszautasította a „Norvég Királyság fölötti német gondoskodás” tervét. VII. Haakon királyt sem lehetett rávenni, hogy Qislinget miniszterelnöknek nevezze ki, aki ugyan már előző esti rádióbeszédében közmegdöbbenésre úgy nyilatkozott, hogy ő Norvégia új miniszter-elnöke, és megadásra szólította fel a lakosságot. A megszállók nem számítottak rá, hogy a harcok hatvankét napig fognak tartani. (Lehet, hogy épp a norvégok ellenállása miatt mutattak a németek nagyobb szándékot a dánokkal való együttműködésre.) A norvég király és kormány 1940. június 7-én Nagy-Britanniába menekült. A parlament maradt a politika porondján, amelynek lehetősége nyílt a kollaboráció rendszerének kiépítésére. Ez annál is nyilván-valóbb volt, mert a katonai vereség után a norvégok jelentős része hajlott a megszállás körülményeihez való alkalmazkodáshoz. Az agresszorral való megegyezésre már a kormány evakuációja előtt történtek próbálkozások a norvég egyház és a legfelsőbb bíróság elnökének részéről. Úgy tűnt, a németeknek fontos a legális hatalommal való együttműködés. Quislinget április 15-én eltávolították, és megalakították az ideiglenes Közigazgatási Tanácsot, amelyet a Legfelsőbb Bíróság szintén elismert. Az önjelölt Quislinggel szemben a tanács intézkedéseit a teljes norvég közigazgatási rendszer akceptálta és teljesítette.

A kollaborációt elősegítették a megszállók bizonyos lépései. Tolerálták a politikai pártok tevékenységét, szabadon engedték a norvég hadifoglyokat, eltekintettek a kötelező beszolgáltatásoktól, és viszonylag elnézően bántak a norvég állampolgárokkal.

A király és a parlament emigrációba vonulása után Hitler és az általa kinevezett helytartó nyomást gyakorolt a parlamentre, hogy mondja ki a király trónfosztását és az emigrációs kormány delegalizását. Egy új kormány megalakításában a nácik is részt kívántak venni. A kérdés kardinálissá vált, mert egyben a norvégok megszállók iránti engedékenységének fokát is mutatta. A németek számukra kedvező fordulatot reméltek. A nemzet érdekében folytatott kollaboráció gondolata ugyanis már 1940 júniusában foglalkoztatta a norvég politikai köröket: a parlament elnöksége azonnali lemondásra szólította fel a királyt. Az uralkodó ennek nem tett eleget, ezért súlyos támadások érték. A lemondást sürgetők szerint az össznemzeti érdekeket háttérbe szorítva, kizárólag egyéni motívumoktól vezérelve nem akar megválni a tróntól.

A „józan ész által diktált” kollaborációt az összes parlamenti párt támogatta: a liberálisok, konzervatívok, a parasztpárt és a szociáldemokrata irányvonalat képviselő Munkapárt. Úgy tűnt, a parlament, cserében a norvég jog tiszteletben tartásáért, a háború idejére hajlandó felfüggeszteni tevékenységét.

Az 1940. szeptember 10-i szavazáson 92-52 arányban mégis az abdikációt követelők szenvedtek vereséget. Megszűnt a „békés” együttműködés, azaz a széles kollaboráció további lehetősége. A megszállók szeptember 25-én feloszlatták a Közigazgatási Tanácsot, és a nemzeti szocialisták híveiből toborozva megalakították az Államtanácsot. Feloszlatták továbbá a parlamentet és a náci párt kivételével az összes politikai pártot. 1942 februárjában ezt a tanácsot is megszüntették. A megszállók által kinevezett kormány váltotta fel, amelynek élén Quisling állt.

A Közigazgatási Tanács törvényen kívül helyezése után Norvégiában a politikai kollaboráció tevékenysége a náci párt tagjaira és szimpatizánsaira korlátozódott. Érdemes azonban figyelembe vennünk, hogy a párt tagjainak száma 1941 és 1945 között hétezerről negyvenhét ezerre növekedett. Ezen kívül a párt rendelkezett saját fegyveres testületekkel (Germanske SS Norge, Hird), valamint a frontra vezényelt katonák is számos egyéb náci egységhez tartoztak. Ezek közt megemlítendő az SS Panzer-Grenadier-Regiment Norge, a Den norske Legion, az SS skijeger bataljon (ez volt a sí-hadosztály) valamint a Standarte Nordland, amelyek mintegy hétezer főt számláltak. Azokat, akik 1940. április 9. után léptek a fenti egységek soraiba, a norvég emigrációs kormány egyértelműen hazaárulónak bélyegezte.

 

Grażyna Szelągowska: W obronie państwa dobrobytu. Kolaboracja w państwach nordyckich w latach II wojny światowej (A jóléti állam védelmében. Kollaboráció az északi államokban a II. világháborúban). Mówią Wieki, 1996/1. 21–25. p.

 

Nagy László Kálmán