Klió 1996/3.

5. évfolyam

A szlovák Államtanács, 1939–1945

Hasonló intézmények általában a periféria országaiban jönnek létre, sokan valamiféle felsőháznak tekintették, bár ezt hivatalosan tagadták. Az eredeti elképzelések szerint valamiféle legfelsőbb ellenőrző és kiegyensúlyozó szerepe volt. 1940 augusztusában hozták létre, az alkotmány értelmében. Jegyzőkönyveinek többsége fennmaradt, olykor gyorsírói feljegyzés is, 25 tagja közül hatot a köztársasági elnök nevezett ki, tizet a Hlinka-párt delegált, egy-egy német és magyar tagja is volt, öt tagot a korporációk küldtek ki. A magyar tag Esterházy János lett volna, de a megalakuláskor a Magyar Párt még nem volt regisztrálva, később pedig a szerző szerint Esterházy nem akart részt venni az Államtanács munkájában.

Az alkotmány szerint az Államtanács feladata volt a köztársasági elnök akadályoztatása esetén a döntés, az elnök és a miniszterek büntetőjogi felelősségrevonása, a képviselőjelöltek kijelölése, a mandátumok megvonása, törvényjavaslatok előkészítése, továbbá az elnök és a kormány kérésére vagy öntevékenyen szakvélemények készítése az államrend elvi kérdéseiben. A tagokat három évre delegálták, maguk választották meg az elnököt és a két alelnököt. Valójában, minthogy 1943-ban nem tartottak választásokat, és a korporatív rendszert sem vezették be, az Államtanács funkciói közül csak az utolsó maradt. A tanács tagja volt a miniszterelnök és a parlament elnöke is. A hivatalos német küldöttön (Franz Karmasin) kívül az elnök még egy német tagot is kinevezett. Elnökké egy pozsonyi közjegyzőt, Viktor Ravaszt választották. A tagok közt volt Šaňo Mach belügyminiszter, Tiso ellenfele, ez talán engedmény volt a radikálisoknak. A tagok többsége már hatvanadik életévén túl volt.

Az egy órát igénybe vevő megnyitó ülésen Tiso elnök az Államtanács magasztos szerepéről beszélt, de hamarosan kiderült, hogy ez nem volt komoly szándék. 1943 júliusáig az Államtanács összesen 31 ülést tartott. Többen meg sem jelentek, vagy idő előtt eltávoztak. A kiegyensúlyozó szerep sem valósult meg. Amikor 1941-ben belpolitikai válság alakult ki az elnök és a miniszterelnök ellentmondó nyilatkozatai miatt, az Államtanács beadvánnyal fordult hozzájuk, de választ sem kapott. Az inkább konzervatív Tiso és a radikális Tuka és Mach között az Államtanács igyekezett egyensúlyozni, bár inkább a konzervatív oldalra hajlott. Ez után már csak egyes tagok próbáltak közbelépni, de eredménytelenül, ezért a tagok egyre inkább értelmetlennek látták munkájukat.

Érdemi ügyet keveset vitattak meg. 1941 decemberében és 1942 novemberében Tuka tartott optimista beszámolót. A honvédelmi miniszter három ízben is referált, először ugyancsak optimistán, de 1942 októberében már beszámolt a bajokról, és sürgette a hadiözvegyek és árvák segélyezését. Tuka referátumaival kapcsolatban a tagokat csak a szlovák–magyar viszony érdekelte, az első bécsi döntés évfordulóján különben is mindig nagy tüntetések zajlottak le. Hitler azonban türelemre intett. Nagy feltűnést keltett a római szlovák katonai attasé disszidálása Magyarországra, de ő Tuka barátja volt, s Tuka elbagatellizálta az ügyet. A zsidókérdést is háromszor tárgyalták, csak a harmadik alkalommal volt szó arról, hogy az „árjásítás” milyen gazdasági bajokat okozott. Az egyik alkalommal Tuka személyesen vállalta a felelőséget a deportálásokért. Minden fő után a szlovák kormány 500 márkát fizetett a németeknek. Csak egy ember tiltakozott azzal, hogy az állampolgárságtól való megfosztás és a deportálás a nemzetközi jogba ütközik. A többieket csak a kikeresztelkedettek sorsa érdekelte, de megnyugtatták őket, hogy ezeket külön kezelik majd. Mach belügyminiszter csak egyszer jelent meg az ülésen, pedig tagja volt az Államtanácsnak, ekkor is a deportálások szükségessége mellett érvelt. A deportálások egyébként 1942 első felében már megkezdődtek. Egyéb ügyekben nem volt vita, a tagok csak kérdéseket tettek fel. Kulturális vonatkozásban az egyetlen érdemleges eredmény a Szlovák Tudományos és Művészeti Akadémia létrehozása volt. Az Államtanács a köztisztviselők fizetése kapcsán az alkotmányosságot firtatta, de szintén eredménytelenül. Egy képviselőt gazdasági visszaélések miatt kizártak a parlamentből.

1943 júliusában, amikor lejárt az első ciklus, az államtanács kompetenciáját még inkább leszűkítették, most már csak tíz kinevezett tagja volt, az elnököt és az alelnököket is a köztársasági elnök nevezte ki. Egyes kompetenciákat, pl. a képviselők jelölését, a köztársasági elnökre ruházták át, törvényjavaslatot sem terjeszthetett elő. Csak az alkotmányos szenátusnak (kb. alkotmánybíróság) tehetett javaslatokat. A régi tagok tiszteletére Tiso fogadást adott, s ezen megint az intézmény funkcióit hangsúlyozta. Autoritárius államokban megszokott az effajta feldicsérés, amikor valójában felszámolták az intézményt. Az új Államtanács már csak három ülést tartott, az utolsó, 15 perceset 1944 novemberében. Az Államtanács Esterházy Jánostól indokok hiányában nem vonta meg a képviselői mandátumot. A német megszállás kérdése egyáltalán szóba se került. Így végül is az intézmény nem hagyott érdemi nyomot az állam történetében.

Ivan Kamenec: Štátna rada v politickom systéme slovenskéhos štátu v rokoch 1939–1945 (Az Államtanács a Szlovák Állam politikai rendszerében 1939–1945). = Historický Časopis 1996. 44. évf. 2. szám. 221–242. p.

Niederhauser Emil