Klió 1996/3.

5. évfolyam

A lengyel értelmiség és a sztálinizmus

 

Saul Bellow, a II. világháború utáni korszak egyik legkiemelkedőbb amerikai írója ezt írta: „Nagy adag intelligenciát kell a tudatlanságba fektetni miközben az illúzió igénye nagyon mélyen leledzik”. Ezt a mondatot választotta Paul Hollander a nyugati értelmiségnek a Szovjetunióba, Kínába és Kubába történő politikai zarándoklatának szentelt könyve mottójául. (Political Pilgrims. Travels of Western Intellectuals to the Soviet Union, China and Cuba 1928–1978, Oxford University Press, 1981) Az intellektuális elit: az írók, tudósok, művészek kommunizmushoz való viszonyának problémája továbbra is izgatja a nem mindennapi jelenséget megérteni akaró kutatókat és a nagy nyilvánosságot. A gazdag irodalom mellett, amely tartalmazza a kommunizmus által elvakítottak” szövegeit, ahogy Arthur Koestler írta magáról, vagy Edgar Morin meghatározása szerint „a marxista vulgata”-ra áttértek írásait, ugyanakkor leleplező jellegű pamfletek is keletkeztek. Azok, akik maguk mögött tudták azt a bizonyos tapasztalatot, Koestler, Morin, André Gide, Stephen Spender angol költő, Richard Wright amerikai író, igyekeztek megérteni, hogy fajulhatott odáig a dolog, hogy intellektuális önkasztrációt (Koestler) követtek el, hittek a kollektív megmentésben, alávetették magukat a forradalmi közösséghez tartozás mágiájának. „Én is menetelni akartam a proletárokkal, Eins, Zwei, Links, mindig balra, és én is akartam, hogy Londonban, Párizsban, Budapesten és Berlinben a munkástö­megek átvegyék a hatalmat” – írta Morin az Autocritique című, 1959-ben kiadott önéletrajzában nyolc évvel azután, hogy megvált a Francia Kommu­nista Párttól. Jean Paul Sartre 1949-ben ezt fontolgatta: „olyan dilemmával állok-e szemben, amelyet nem lehet elfogadni: elárulni a proletariátust, hogy az igazságot szolgáljuk, vagy elárulni az igazságot a proletariátus nevében.” (Materialisme et Revolution, In: Situation  III, Paris, 1949, 172. p.) Húsz évvel később azt állítja, hogy az alapvető konfliktus nem az „igazság” és a „burzsoá társadalomban domináló ideológia” között van. (Plaidoyer pour les Intellectuels, Paris, 1972).

Az a kérdés, mi okozta, hogy az értelmiségiek ilyen nagy számban vetették alá magukat a totális ideológiák varázsának: a kommunizmusnak, a fasizmusnak és nácizmusnak, hogyan lehetséges, hogy – Raymond Aront idézve – „a fejlett intelligenciájú ember kész örömmel feladni a kommunista párt javára a véleményszabadságát, amelyre nagyobb súlyt kell helyeznie, mint ez emberek többségének”, állandóan izgatja a történészeket és kultúrakutatókat. Ez a probléma mélyen gyökerezik a XX. század emberének lényében, az I. világháború utáni felvilágosodott elit gondolkodásában, a legszélesebb értelemben vett kultúrában, és a „lélek krízisében, amely a civilizáció alkonyának érzését hordozza” (Paul Valery, 1919). Európa az évszázad kezdetétől „a sorstól való félelemben élt, érezve, hogy a kétségbeesett és eredménytelen próbálkozások ellenére ismeretlen és közeli erők elkerülhetetlenül húzzák a sír felé” (Raymond Aron). Ugyanakkor mégis történelmi dimenziója van, mutatja az értelmiségiek társadalmi magatartását a változó ideológiai, társadalmi, politikai rendszerek iránt, konkrét történelmi körülmények között, meghatározott időben és helyen. Ezért amikor megpróbáljuk körvonalazni a lengyel értelmiség viszonyát a sztálinizmushoz, figyelembe kell vennünk azt a széles kontextust, amelyben létrejött, és 1939 szeptemberétől az ország fekvéséből következő specifikumokat. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az értelmiség és a sztálinizmus fogalma messze nem precíz, jelentésük nem egyértelmű, különféleképpen értelmezik és alkalmazzák őket. Itt a Grand Larousse de la langue francaise (1961) alapján elfogadom, hogy „Az értelmiség azoknak az összessége, akik a társadalomban szellemi munkának szentelik életüket”, szembeállítva azzal a felfogással, mely szerint „az uralkodó ideológia ellen harcolnak” (Sartre), vagy „az eszmékről és az értékekről folyó nyilvános viták kezdeményezői” (Jerzy Jedlicki). A sztálinizmus viszont nemcsak az 1948-tól 1955-ig tartó éveket jelenti, ahogy a közfelfogás tartja, hanem a háború utáni teljes évtizedet, a totalitárius rendszer kialakulásának időszakát sztálini kiadásában. A sztálinizmus egyben kötelező doktrína is, amelyet 1947-től növekvő gyorsítással erőltettek.

A lengyel értelmiségnek a sztálinizmust illető tapasztalatai mégsem 1944/1945-ben kezdődtek, hanem négy évvel korábban, amikor a keleti határvidékeket annektálta a Szovjetunió. Az akkori, főleg Lvovban és Vilnában összegyűlt intellektuális elit: írók, publicisták, színházi emberek, egyetemi professzorok később is jelentős szerepet játszottak a lengyel kulturális életben. Az írók és költők: Adolf Rudnicki, Władysław Broniewski, Mieczysław Jastrun, Stanisław Jerzy Lec, Julian Przyboś, Julian Stryjkowski, Aleksander Wat, Jerzy Borejsza, Jerzy Putrament, Adam Ważyk, Leon Pasternak, Jan Brzoza, Jalu Kurek, Leopold Lewin, Tadeusz Peiper, Włodzimierz Słobodnik, Anatol Stern, Jan śpiewak, Jan Karol Wende, az építész Józef Sigalin; az irodalomkritikusok: Melania Kierczyńska, Aleksander Weintraub és Karol Kuryluk, a zenetörténész Zofia Lissa, a történész żanna Kormanowa, valamint a színrendezők: Władysław Krasnowiecki és Bogdan Korzeniowski – íme néhányan azok közül, akik akkoriban, ahogy Mieczysław Inglot írja, „az új orientáció pályájára” kerültek. A Lvovi Irók Szervezőbizottságának vezetőségéhez tartoztak, a Vörös Zászlóban és az Új Távlatokban publikáltak. Tizennégy lengyel író írta alá az Ukrajna egyesítését akceptáló nyilatkozatot – köztük volt Boy, Wat és Broniewski.

A sztálini valósággal történt első konfrontációban különösen drasztikus módon nyilvánult meg az a társadalmi beállítottság és magatartás, amely az értelmiségi körök kommunista hatalomhoz való viszonyát 1944/45 után meghatározta. Lvovban a helyzet minden szempontból sokkal drámaibb volt, mint a Népi Lengyelország első éveiben. Összehasonlíthatatlanul nagyobb volt az ára egyrészt a hivatalos kulturális és tudományos életben való részvételnek, másrészt a rájuk erőszakolt hazugsággal szembeni ellenállásnak, „a kitörésnek a kierőszakolt viselkedési sémából” (J. Stryjkowski, Rettenetes félelem). Ez jelentette a hallgatólagos egyetértést az ország felosztásával, annak elismerését, hogy a lengyel állam, „Versailles fattya”, megszűnt létezni, a keleti határvidéket pedig „felszabadították”. Ugyan csak néhányan írtak akkoriban panegirikuszokat Sztálin dicsőítésére, mint Lec, aki ezt hirdette: „a szabadság, amely megrészegít minket – az Sztálin”. Szintén kevesen ítélték el a szeptember előtti, független Lengyelországot úgy, mint Ważyk vagy Pasternak, és éltették a „szocialista paradicsomot”. Azonban mindenki engedelmesen beleegyezett, hogy a neve beíródjon az ideológiai agresszióba, amely nemcsak Lengyelország ellen irányult, hanem az egész humanista, liberális és baloldali értelmiség ellen.

Lvov és Vilna értelmiségének sorsa különbözően alakult. Egy részüket, többek között Broniewskit, Watot, Beata Obertyńskát, Herminia Naglerowát 1940-ben letartóztatták, mások 1941 júniusában a Vörös Hadsereg után menekültek. Többen a németek által megszállt területeken maradtak. A háború után sokan nem tértek haza azok közül, akiknek a Szovjetunióban megalakított lengyel hadsereggel sikerült elhagyniuk az országot. De a szovjethatalom tizennyolc hónapja alatt szerzett tapasztalataik mindenképpen nyomot hagytak mentalitásukban. Akkor alakult ki a kommunisták által alkotott renddel szembeni társadalmi beállítottságuk és a magatartásukat irányító pszichológiai mechanizmusok. Akkor körvonalazódtak az alapvető magatartásformák is: az egyik póluson a bálványimádó apoteózis, a másikon pedig az alapvető értékek védelme és a „szerves munka” eszméje. A „lvovi lélekmérnöki iskoláról” írt Bogdan Czaykowski a párizsi Kultúrában (1988, 4. sz.). Henryk Sziper a Kovácsműhely hasábjain énekelte meg 1946-ban a „Lengyel kulturális Piemontot” Lvovban. A kritizált vagy idealizált, később szégyenlős hallgatással kendőzött lvovi epizód (kisebb mértékben vilnai) a lengyel értelmiség háború utáni dilemmáinak előjátékát képezte, különösen az első évtizedben. Rámutatva a lengyel intellektuális elit sztálinizmussal kapcsolatos tapasztalatainak folytonosságára, hangsúlyozni kell, hogy a lvovi környezet 1939 szeptembere után specifikus volt. Nem számítva a viszonylag erős kommunista befolyást – itt jelent meg a Jelzések című lap, itt zajlott le a Kulturális Dolgozók Kongresszusa 1936-ban –, Lvovba áramlottak a menekültek, akik között nagy számban képviseltették magukat az LKP köreiből való vagy határozottan baloldali beállítottságú személyek, akiket különösen fenyegettek a Nürnbergben hozott törvények 1944/45-ben. A kommunisták lengyelországi hatalomra jutása után a helyzet eltérő volt. Bár a háború az egész társadalomban a baloldali beállítottság növekedését eredményezte, az értelmiségiek között, az írók, tudósok köreiben a kommunisták által hirdetett és megvalósított rend ideológiailag és politikailag deklarált hívei abszolút kisebbségben voltak. A döntő többség szembe került azzal a sajátos helyzettel, amelyben a felszabadulás összefonódott a katasztrófával, a németeken aratott győzelem a vereséggel.

Az akkori viselkedési modellek a csatatéren formálódtak, és bár az egyén körülményeitől függően módosultak, döntően a következő évtizedekben is megmaradtak. Osztom Jan Błoński nézetét, hogy akkor, a kezdet kezdetén születtek az ilyen beállítottságok, mint „civilizálódás, a kommunizmus humanizálása; a nemzeti vagy kulturális szubsztancia megőrzéséért érzett aggodalom; az utolsó európai szerepe; életünk érdekes és színes leélésének ambíciója (...) És így tovább, egészen a hermetikus cinizmusig, amely időnként az uralkodók iránti őszinte megvetéssel kapcsolódott össze.” (Tygodnik Powszechny, 1992. V. 31.) A lengyel értelmiség sztálinizmussal való kapcsola­tának mértékét elsősorban az a helyzet szabta meg, amelyben az ország a megszállás öt éve után volt, és azok a reáliák, amelyeknek Jalta lett a szimbó­lumuk: az állam külső és a társadalom belső szuverenitásának elvesz­tése, a kommunisták által erőltetett rendszerátalakítás, az állampolgári szabadságjogok korlátozása, repressziók, 1948-tól kezdve pedig a párt totális ideológiai diktatúrája, a Szovjetunióhoz való egyre nagyobb hasonulás, valamint a világ két táborra való szétválása és a hidegháború, amely bármely pillanatban atomháborúvá alakulhatott volna. A lengyel értelmiség nyomás alá került. Egyrészt osztotta a nyugati értelmiséggel közös félelmeket, csalódásokat és kiábrándulást, másrészt sajátosan lengyel számvetése is volt: a saját gondok és remények, és mindaz, ami a személyes biztonság iránt érzett aggódás és a hatalom kísértése által behatárolt élettér korlátaiba belefért. Mindez olyan bonyolult szövevényt alkotott, amelyben már nem lehetett elválasztani a személyes indítékokat az intellektuális és erkölcsi felelősség­érzettől, a konformista vagy opportunista viselkedésformákat a mély, „nemzeti számvetésektől”. A visszaemlékezések, riportsorozatok és naplók nem adnak kulcsot ahhoz, hogy megértsük, miért... Miért keletkezett Jarosław Iwaszkie-wicz tollából a „Levél az elnökhöz”, miért állította Dąbrowska 1952-ben, hogy „A Népfront, amelynek jelszava alatt Lengyelország belép az új alkotmány és a parlamenti választások korszakába, nem tartalom nélküli szó (...), reális alapja van, és sokáig szükségünk lesz rá, hogy megvédjük határainkat, társadalmi reformjainkat, létünket egy esetleges háborútól és a megsemmi­süléstől” (Új Kultúra, 1952, 36. sz.), miért bizonygatta Antoni Słonimski, hogy „erőnket és fejlődésünket a béke és a szocialista építés táborához tartozásunknak köszönhetjük”? (Ugyanott, 43. sz.) Miért írta Kazimierz Brandys az Állampolgárok, Tadeusz Konwicki pedig a Hatalom című művét? Ezekre a miértekre nem lehet egyértelmű választ adni. Az a nézet, hogy az értelem rabulejtésével így vagy úgy kapcsolatba került értelmiségiek magatartását főként a félelem és a karrierizmus irányította, szélsőséges vulgarizálás, a lengyel intellektuális elit társadalmi helyzetének teljes megnemértéséből fakad. A megtévedt, az értékrendek összeütközésébe bonyolódott értelmiség helyzetének megnemértéséből, ahogy Błoński konstatálta, Milosz A rabul ejtett értelem című művére utalva. Érték volt Lengyelországban maradni (vagy visszatérni, mint Tuwim, Słonimski, Artur Międzyrzecki, Broniewski), de azonos értéket képviselt a morális és intellektuális konformizmustól védő emigráció, amely lehetővé tette a tisztán maradást, hogy ne kelljen hazugságokat írni – vagy legjobb esetben féligazságokat. Érték volt a közéletben való részvétel, amelyet a kommunistákkal való együttműködéssel váltottak meg, de a repressziót maga után vonó aktív ellenállás is, amely nem ritkán bebörtönzéshez vezetett. A háború által lerombolt országban, melynek megváltoztak a határai, a tömeges áttelepítések következtében szétdarabolt társadalomban a kulturális intézmények, egyetemek, könyvtárak és egyéni alkotóműhelyek újjáépíté­sének parancsoló követelménye került előtérbe. Az élet kikényszerítette az aktív magatartást, de ez nem jelentett határozott politikai előjogokat. Nagy volt a fenyegetettség, egyre magasabb volt az ára az alapvető értékek nevében elkövetett parancsmegtagadásoknak és tilalomszegéseknek. A non possumus ára jobb esetben félreállítás, vegetálásra ítélés, az egyetemi katedra elvesztése, a publikálás lehetőségének megszűnése volt. Meg kell mondanunk, hogy nem sokan voltak azok, akik egy bizonyos pillanatban elutasító álláspontra helyezkedtek, nem alkalmazkodtak az elvárásokhoz. Elsősorban az Általános Hetilap körét, Maria és Stanisław Ossowski, Roman Ingarden, Władysław Ajdukiewicz és Tadeusz Kotarbiński professzorokat kell megemlítenünk.

Ezen a ponton felmerül a kétség: jogos-e a sok szempontból különbségeket mutató intellektuális elit általánosított kezelése. Az életkor, életrajz, a független Lengyelországban szerzett tapasztalatok és háborús sorsok, az ideológiai és politikai hovatartozás – mindezeknek hatásuk volt arra, hogy egy adott helyzetben az egyén hogyan döntött. A nemzeti tábor értelmiségi köre, akik a Ma és Holnap című hetilap szerzői közé tartoztak, a katolikus környezetek: a varsói, krakkói, lublini; a mérsékelt baloldali származású értelmiségiek és a kommunisták másként érveltek, más célokat tűztek ki. Más volt az érett emberek: Jarosław Iwaszkiewicz, Jan Parandowski, Maria Dąbrowska perspektívája, mint a fiataloké: Tadeusz Borowskit, Tadeusz Kon­wickit, Wiktor Woroszylskit említhetjük, akik számára a háború volt az első trauma. A túlélés és az ellenállás stratégiája, a katolicizmus és a lengyel kulturális élet helyének keresése a kommunista rendben, amelyre úgy tűnt, hogy Lengyelország sok évtizedre van ítélve, merőben különbözött „az értelem rabul ejtésétől”, az „új hit” elfogadásától, a kritikus gondolkodás paralízisétől, a morális hályogtól, ugyanúgy, mint a közönséges „siker­stratégiától” (Błoński), a megvesztegethetőségtől, a karrierizmustól. A lengyel intellektuális elit viselkedési térképe rendkívül sokszínű, mégsincs egyszerű kapcsolat az engedelmesség – vagy éppen a hatalom rendelkezésére állás – és a kommunista utópia iránti eszmei elkötelezettség között. Ellenkezőleg, amikor a valóság ellentmondott ideáljuknak, gyorsan kiderült, hogy azok az aktív követők nem alázatosak.

Ha az értelmiségiek viselkedését az akkori publikációik és közszerepléseik prizmáján keresztül nézzük, deformált képet kapunk – nem vesszük észre mindazt, amit a hallgatás, a csendes ellenállás jelentett, a belső emigráció, visszahúzódás a szűk baráti körbe, egyszóval a felszín alatt lüktető életet, amely nem ritkán együtt létezett a hivatalos élet színpadán, sőt a hatalom szalonjaiban való jelenléttel. Ez a kettészakítás és kettős funkcionálás egyrészt demoralizált, mert a hazugságba és a konformizmusba való beleegyezést jelentette, másrészt mégis megengedte, hogy megőrizzék a lélek ellenállásának egyéni bástyáját, lehetőséget adott a gondolati szabadság és a független szó megőrzésére. Ha egyetértenénk Blońskival abban, hogy az írók többsége – mert róluk ír – kivárta a sztálinizmus végét, mint az egér az egérlyukban, meg kellene állapítanunk, hogy a sztálini egérlyukban igyekeztek megmenteni azt, ami a legfontosabb.

A kép zavarossá tételéhez hozzájárul a baloldali származású és beállítottságú formáció hangsúlyozása is. Azokon a kommunistákon kívül, akik már a háború előtt is ilyen meggyőződésűek voltak, odatartoztak azok az értelmi­ségiek is, akik az Irodalmi Híreket olvasták, aláírták a politikai foglyok ügyében született felhívásokat, ellenszegültek a nacionalizmusnak, és azok a fiatalok is, akik tarisznyájukban a háborús csalódásokat és kétségbeesést hordozták. Ugyanakkor éppen a mérsékelt baloldaliak, humanisták, racionalisták, demokraták mutatkoztak intellektuálisan erőtlennek azzal szemben, ami körülvette őket, képtelennek arra, hogy megfejtsék a hazug­ságokból, féligazságokból, misztifikációból épített, kreált világ makettjének reális tartalmát. Szemet hunyva minden előtt, ami – mint a lágerek, depor­tálások, a terror – akadályt képezhetett az új rend akceptálásában, hagyták magukat felhasználni azon műveletekhez, amelyek az európai örökségben hozzájuk legközelebb álló értékek – szabadság, gondolati szabadság, az emberi jogok tisztelete – megsemmisítéséhez vezettek. Azt mondhatnánk, hogy viselkedésük kulcsa abban a viszonyításban rejlik, amit a fasizmus jelen­tett különböző változataiban. De hiszen – paradox módon – ugyanan­nak a formációnak az értelmisége, amely nem tért haza, megőrizte szigorú látásmódját. Hogy megértsük az Újjászületés, a Kovácsműhely, később az Új Kultúra hasábjait megtöltő, tehetségüket a kommunisták által épített rendszer támogatására használó számos kiemelkedő író, költő, egyetemi professzor, művész és publicista intellektuális hályogjának meglepő jelenségét, vissza kell nyúlnunk az elit ezen részének társadalmi helyzetéhez, amely a „nemzeti demokrácia”, a klerikalizmus és a sajátos patriotizmus elleni harcból nőtt ki. Ez a réteg sajátos helyzetben volt a kommunizmus – amellyel nem azonosult – és azon erők között, amelyek ellenálltak neki. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a sztálini rendszer fokozatosan alakult ki, lépésről lépésre, ami kedvezett a tévhiteknek. Ráadásul egyrészt rögtön nemzeti köntösben jelentkezett, másrészt a haladás azon eszméinek köntösében, amelyek a felvilágosodás, a francia forradalom és a népek tavasza hagyományaiban gyökereznek. Ez nem változtat azon a tényen, hogy éppen a széles értelemben vett baloldali körökből származó értelmiségiek voltak képtelenek nemet mondani, kezdettől fogva hagyták magukat bekapcsolni a kommunista mítoszteremtésbe, olyan szavakat használtak, mint szabadság, demokrácia, függetlenség, szuverenitás, haladás, mintha nem tudták volna, hogy ezek csak takarják a valóságot, amely mindezt tagadta. Olyan mértékben, ahogy a párt 1947-től kezdve kiszélesítette, elmélyítette, kiélezte az ellenőrzést a tudomány és a kultúra szférájában; a választások, amelyek elé az értelmiségiek kerültek, gyakran már párttagsági könyvvel a zsebükben, egyre nehezebbek voltak, egyre nagyobb kompro­misszu­mokat követeltek.

Stefan żółkiewskitől kezdve Maria Dąbrowskáig a széles spektrumot átfogó értelmiség viselkedését egyrészt a pártvezérlésű tudományos és kulturális élet, másrészt a hivatalos életben való, kompromisszumokkal összekapcsolt, de bizonyos függetlenséget megőrző részvétel determinálta. Az ő árnyékukban maradt fenn a jobboldali származású intellektuális elit, amely a közéletben csak katolikus környezetben, korlátozott hatáskörben tevékenykedhetett.

Az akkori intellektuális elit társadalmi helyzetében három tényező dominált. Először is az elvhű kommunisták álláspontja, akik időnként mély meggyőződéssel, máskor növekvő kétségekkel, szívesen vagy kedvetlenül lelkesen vagy tétovázva azt hirdették és tették, amit a párt követelt tőlük. Másodszor a közéletben különböző indokokkal részt vevő, háború előtti tudományos és kulturális elit túlnyomó részének a beállítottsága. Végül a tudósok, írók, művészek nem kis köre, akik kivonultak a hivatalos színtérről. Néha hallgatásra ítélve, néha félreállítva, időnként kompromisszumok árán valósították meg művészi vagy tudományos küldetésüket, nem lépve át azt a határt, amely mögött a hazugság és – legalábbis közvetve – az erőszak nemesítése áll. 1956-ban Karol Estreicher ezt állítja Jan Kott-tal polemizálva: „Megírtuk, megcsináltuk, elkövettük – nem én, ezt határozottan be kell vallanunk magunknak, nem mindenki közülünk, néhányan – a kisebbség. Nem a vita kedvéért vetem fel, de nem szabad megfeledkeznünk róla, mert vannak, és kell, hogy legyenek konzekvenciái. Ez nehéz. Nem mi cselekedtünk így az életben, és nem mi erőltettünk tanulóinkra hamis nézeteket a francia impresszionizmusról, vagy művészeti iskoláink katedráiról nem mi csodáltunk meg különböző elméleteket a művészetről, amelyeknek nem volt kapcsolatuk az élettel és az igazsággal. (Kulturális Szemle, 1956. 14. sz.)

A problémafelvetés fő gondolata az, hogy a lengyel értelmiség és a sztálinizmus viszonyát nagyon összetett jelenségként mutatták be. Ez vonatkozik mind az intellektuális elit beállítottságára és viselkedésére, mind a korabeli ember társadalmi helyzetében és kulturális környezetében mélyen gyökerező forrásaira. Mindannak a büntetése vagy jutalmazása, amit a hatalom osztogatott, a félelem és a „tál lencse” megkönnyíti az elmarasztaló ítéletek hozását, de lehetetlenné teszi az emberi drámák megértését. Olyan emberek drámáit, akik a kiüresedett világban, amelyben majdnem mindent, ami a háborús kataklizma előtt létezett, szétromboltak vagy teljesen kiirtottak, azt pedig, ami megmenekült, a totalitarizmus és az atompusztítás réme fenyegette, kétségbeesetten kerestek valamilyen állandó pontot a dezorientált térben. Egyesek megalázkodtak a történelmi fontosságú „szükségszerűség” fétise előtt, mások hittek a kommunizmusban, mint a haladás és az igazságosság bábájában. Azok voltak a legboldogabbak, akiknek sikerült menedéket találniuk a megmenekült, bár egyre inkább fenyegetett szigeteken: a katoli­cizmusban, a kulturális örökségben, a nemzeti hagyományokban, az alkotómű­helyekben, laboratóriumokban, könyvtárakban, erőt merítve a kényszer és az önkényszer elleni ellenálláshoz. Amikor a nyomás enyhült, a rendszer pedig a devolúció fázisába lépett, ezek a szigetek állandó szárazfölddé kezdtek összeolvadni.

 

Krystyna Kersten, Intelektualiści w Polsce wobec stalinizmu (A lengyel értelmiség a sztálinizmussal szemben). Mówią Wieki, 1996/1. 41–45. p.

N. Fórizs Emília