Klió 1996/3.

5. évfolyam

Spanyolország Franco után

 

A „Transición”, a békés átmenet folyamata a csaknem 40 évig tartó tekintély-uralmi rendszerből liberális parlamenti demokráciába a diktátor, Franco halála után egycsapásra felkeltette a nemzetközi érdeklődést Spanyolország iránt. Az utóbbi évek politikai eseményei pedig – a legtöbb latin-amerikai állam visszatérése a demokratikus viszonyokhoz, illetve a kommunizmus összeomlása Kelet-Európában és a Szovjetunióban – többekben annak kérdését vetik fel, nem tekinthető-e példaértékűnek a spanyol eset a békés rezsimváltás számára.

Walther L. Bernecker, akinek nevét Spanyolországról írott munkák sora fémjelzi, szerzőtársával, Carlos Collado Seidellel arra vállalkozott, hogy spanyol, illetve német szerzők e kérdéskörben tett vizsgálódásait gyűjtse egy kötetbe. Elemzéseikben a tulajdonképpeni átmenet időszakára koncentrálnak, melynek kezdete és végpontja azonban vitatott kérdés. Ennek magyarázatát nemcsak a különböző tudományos periodizációkban kell keresnünk, hanem az egyes szerzők politikai szerepében is. A kötetben publikáló német szerzők ugyanis történészek, illetve politikatudománnyal foglalkozó kutatók, akik a spanyol rendszerváltást tudományos oldalról közelítik meg, a könyv szerkesztőinek azonban sikerült spanyol részről olyan szerzőket is megnyerni, akik tudósok, de a Franco halála utáni időszakban nem egy esetben igen magas politikai pozícióban voltak, azaz nem kis mértékben befolyásolhatták az átmeneti kor eseményeit.

Közéjük tartozik E. F. Quintana, aki a kötet gazdaságtörténeti fejezetét írta, és aki az első demokratikus kormány gazdasági minisztere, illetve a gazdasági kérdések helyettes miniszterelnöke volt; A. Vińas, a külpolitikai rész szerzője, aki először külügyminisztériumi tanácsadó, majd egészen napjainkig az EG illetve az ENSZ jelentős hivatalainak tagja; F. R. Llorente, aki az alkotmány létrejöttének körülményeit vizsgálja, jogi tanácsadóként az alkotmánytervezet kidolgozásánál töltött be jelentős szerepet, illetve később 3 évig az Alkotmánybíróság alelnökeként tevékenykedett; J. Busquets, aki a hadsereg szerepét elemzi, maga is katona volt, akit többször letartóztattak Franco-ellenes tevékenysége miatt, 1977 óta a Szocialista Párt parlamenti képviselője, illetve évek óta helyettes elnöke a védelmi kérdésekkel foglalkozó parlamenti bizottságnak; és végül J. Tusell, aki az átmeneti kor kultúrtörténeti vonatkozásaival foglalkozik, Suárez kormányzata idején a kulturális ügyek főigazgatója volt. Nem kisebb érdem fűződik nevéhez, mint Pablo Picasso „Guernica” című képének visszahozatala New Yorkból Madridba.

Mivel az itt felsorolt spanyol szerzők kivétel nélkül egyetemi tanárok is, cikkeik mindenekelőtt tudományos elemzések, amelyek létrejöttében szerepet kapott a demokratizálódási folyamatban szerzett tapasztalatuk is. Az pedig, hogy különböző politikai pártok tagjai voltak, lehetővé teszi, hogy egyazon korra vonatkozó vélemények széles skáláját ismerjük meg.

A kötet bevezető cikke a gazdaság szférájában történt változások okaira illetve körülményeire világít rá. E rész szerzője, Enrique Fuentes Quintana elsősorban azokat az aspektusokat vizsgálja, melyek a politikusok számára 1975 után jelentőséggel bírtak a demokráciába való átmenet biztosítása szempontjából. Hangsúlyozza az „egészséges ökonómia” fontosságát ebben a folyamatban, párhuzamot vonva a Második Spanyol Köztársaság (1931–36/39), illetve az elemzett kor nemzetközi gazdasági viszonyai között. Az átmeneti kor első szakasza Quintana szerint 1979-ig tartott. Ekkorra ugyanis megszülettek a legfontosabb politikai reformok, és reálisnak tűnt az az elvárás is, hogy a gazdasági krízisen úrrá legyenek. E folyamat csúcspontját a szerző 1986-ra teszi, amikor Spanyolország tagja lett az Európai Közösségnek.

Az átmeneti kor gazdaságpolitikájának tárgyalásánál Quintana említést tesz az ún. Moncloa-paktumról, melyet a kormányzat 1977 őszén kötött a demokratikus ellenzékkel. A kompromisszumhoz csatlakozók a békés demokratikus átalakulás érdekében áldozatkészségüknek és felelősségérze­tüknek adtak hangot. A paktum reformintézkedései 5 fő célt követtek: az államháztartás mielőbbi reformját, kormányzati reformokat, a tőkepiac szabályozását, egy ún. „munkás statútumot”, illetve a vállalkozások szabályo­zását kívánták megvalósítani.

A várt hatás nem maradt el, hiszen a gazdaság, ha fokozatosan is, a korábbinál megnyugtatóbb stabilitást ért el. Ezenkívül a paktum elősegítette fontos és már régóta halogatott reformok megvalósulását is. 1986-ig, az EG-hez való csatlako­zásig azonban még hosszú és rögös út vezetett. Az 1979–82 közötti gazdasági krízis ugyanis jelentős mértékben megrázta Spanyolor­szágot, a mélypontról csak a szocialisták kormányra kerülése után tudott elmozdulni az ország. Ezt az eseményt többen a demokratizálódási folyamat sarkpontjaként értékelik.

A szocialista kormányzat által meghirdetett „Középlejáratú Gazdasági Program” négy cél elérését irányozta elő: az inflációs ráta EG-elvárásoknak megfelelő csökkentését, a vállalkozások hasznának növelését, a gazdasági élet liberalizálását, valamint a piacgazdasági rendszer bevezetését. A szanálási intézkedések jelentős előrelépést eredményeztek a gazdasági stabilitás terén. Ennek egyik bizonyítéka, hogy az inflációs ráta, amely 1982-ben 14,2% volt, 1985-ig 8,2%-ra esett vissza.

Ugyanakkor olyan negatív kísérőjelenségekkel is számolnunk kellett, mint pl. a munkanélküliség növekedése, melynek kvótája, szemben az 1982-es év 16%-ával, 1985-ben 22,1% volt.

Mindezt figyelembe véve azonban a szerző leszögezi, hogy a „Középlejá­ratú Gazdasági Program” jelentős reformokat eredményezett. Mindenekelőtt az iparban végbement strukturális átalakulás, illetve ezen ágazat energiaszektorhoz való igazítása volt döntő fontosságú. A kormányzatnak sikerült elérnie, hogy a lakosság akceptálja ezen intézkedések szükségességét. Quintana összegzésként megállapítja, hogy habár a spanyol gazdaság a 80-as évek közepén még számottevő problémákkal küzdött, alkalmasnak bizonyult arra, hogy beléphessen az Európai Közösségbe.

A gazdasági életben végbement átalakulás elősegítette a társadalmi, politikai szféra mobilizálódását is. A békés demokratizálódási folyamatban óriási jelentőséggel bírt a hadsereg állásfoglalása. A szociológus, Julio Busquets tanulmányában azt elemzi, hogy a hadsereg milyen mértékben befolyásolta a „Transición” menetét. Másrészről arra is kíváncsi, hogy az átalakulási folyamat a haderőn belül milyen visszhangot váltott ki. A szerző származása és az átmenet alatt viselt tisztsége lehetővé teszi, hogy cikkét személyes tapasztalataival is színesebbé tegye. A Franco-évekre visszate­kintve felvázolja a katonaság alapvető szociológiai jellemvonásait, magyará­zatot adva a haderő extrém konzervativizmusára is.

Busquets cikkének súlypontját azon kérdés megválaszolása jelenti, hogyan illeszkedett be a hadsereg a demokratikus Spanyolországba. Arra a kérdésre, hogy a spanyol haderő az átalakulásnak motorja vagy inkább hátráltatója volt egyértelműen válaszol: Uruguayhoz, Argentínához, Brazíliához vagy éppen Chiléhez hasonlóan a spanyol katonaság fékező faktorként hatott.

A hadsereghez hasonlóan az egyház is központi jelentőséggel bírt az átmenet alatt. A francóizmus idején befolyása óriási volt, amit az is bizonyít, ahogyan a rendszer önmagát meghatározta: „nemzeti és katolikus”. A katolikus hit állami védelem alatt állt, a katolikus egyház pedig „államegyház” volt. Carlos Collado Seidel a spanyol egyház átalakulásáról ír, egy olyan időszakban – 1975 után –, amikor az számára teljesen új helyzettel volt kénytelen szembesülni. Jelentősége, társadalomra tett befolyása azonban, természetesen ma is egyértelmű.

A fent tárgyalt kérdéseknél volt két fontosabb, vagy legalábbis a spanyol politikai életet igen érzékenyen érintő terület: a regionalizmus, illetve  politikai decentralizáció problémája, valamint az alkotmány kidolgozása.

Andreas Hildenbrand a decentralizálódási folyamat történelmi-deskriptív elemzését adja, kitérve azokra a specifikus sajátosságokra, melyek végül a „mindenki számára biztosított politikai autonómiához” vezettek.

A regionális autonómia követelése 1975 után minden kétséget kizáróan a kulcsfontosságú témák egyike volt, melynek előfutárai a „történelmi nemzetiségek”, a baszkok, katalánok, illetve gallegók voltak. Hildenbrand körültekintően mutatja be a regionalizmus problémájának alakulását Franco halálától egészen napjainkig, kitérve az egyes nemzetiségek, illetve politikai pártok koncepcióira is. Eszerint a PSOE illetve PCE/PSUC elképzelésében olyan föderális állam létrehozása szerepelt, amelyben az egyes régiók politikai autonómiát élveznek, a CDC katalán nacionalistái pedig a három „történelmi nemzetiség” (katalánok, baszkok, gallegók) számára akart a lehető legnagyobb mértékű politikai autonómiát kiharcolni, azonban a többi régiónak csak másodlagos szintű autonómiát biztosított volna.

Az alkotmánytervezet végül a PSOE-t illetve PCE/PSUC-t igazolta. Második pontja ugyanis kimondta a „nemzetek a nemzeten belül” elvét, ami annyit jelentett, hogy a különböző nemzetiségek és régiók egy korona alatt élnek, mint ahogyan ez már egyszer megtörtént Spanyolország történelmében a XVI-XVII. században.

Az alkotmányelőkészítő munka során a legsúlyosabb problémát kétségtelenül a territoriális felosztás jelentette. Francisco Rubio Llorente, aki ezt a kérdést vizsgálja, bevezetőjében megállapítja, hogy a francóista rezsim fennállása alatt soha nem rendelkezett alkotmánnyal, csupán egy ún. „alaptörvénnyel”. Ez is magyarázza, hogy Adolfo Suárez kormánya 1976 közepétől rendkívüli hangsúlyt fektetett arra, hogy alkotmányt adjon az országnak. Hangsúlyozza a két fő párt, az UCD és a PSOE együttműködésének jelentőségét ebben a folyamatban, és habár – így a szerző – az elért kompromisszum tartalmazott hiányosságokat, mégis megállapítható, hogy mind a korábbi alkotmányokhoz képest, mind pedig nemzetközi szinten megállta a helyét. Ez utóbbi annál is inkább kiemelendő, mivel az alkotmány szövegének szerzői a legsürgetőbb célként az európai mérce elérését tűzték ki.

Llorente cikke második felében kitér az alkotmány egyes pontjaira, az ebben leszögezett alapvető jogokra, a központi állami szervekre, illetve az állam territoriális felépítésére. Erre vonatkozólag kiemeli, hogy habár a hatalom területi felosztása a francóizmus centralizmusával szemben óriási előrelépést jelentett, megválaszolatlan maradt azonban annak kérdése, hogy ez a felosztás mindenhol azonos mérvű vagy különböző legyen-e.

Szinte valamennyi elemzés, amely Spanyolország demokratizálódási folyamatával foglalkozik, a strukturális aspektusok jelentőségét hangsúlyozza: a gazdaságét, a társadalomét, a hadseregét, az egyházét és a különböző politikai szervezetekét, illetve a nemzetközi kapcsolatok valamint a szupranacionális kényszerek szerepét. Sajnos azonban, csak kevés kutató vizsgálódása terjed ki egyes személyek szerepének bemutatására. Walther L. Bernecker közéjük tartozik. Cikkében a király, János Károly helyét elemzi az átmenet időszakában, arra keresve választ, hogyan járulhat hozzá a politikai rendszer egy része – nevezetesen a Korona – a demokratikus átalakuláshoz.

Bevezetőjében a „monarchiához vezető igen hosszú és nehézségekkel övezett utat” vázolja, mely már a francóizmus alatt elérte „végcélját”. Ezt követően Bernecker a monarchia államjogi pozíciójával foglalkozik Franco halálától az alkotmány életbe lépéséig (1978). János Károlyt a demokrácia megszilárdítása szempontjából úgy értékeli, mint az „átalakulás motorját.” Végül pedig kitér a király alkotmányban rögzített pozíciójára, illetve a királyság és demokrácia viszonyára. Mindent összevetve a szerző megál-lapítja, hogy a János Károly által választott stratégia és a demokratizálódási folyamat sikerei a rendszert legitimálták és stabilizálták. A monarchia a demokrácia megvalósításában döntő részt vállalt, szerepe kiemelendő a parancsuralmi rendszer legyőzésében.

Az átmenet időszakának kulcskérdései közé tartozott, hogy szemben a francóizmus egyetlen legitim pártjával, milyen új politikai csoportok alakulnak, illetve ezek milyen eséllyel startolnak a választások előtt. Stefan Jost a jobbközép (UCD) kialakulásával és politikai szerepével foglalkozik, illetve a politikai közép pártjai közül kitér még a Baszk Nemzeti Párt valamint a Katalán Convergencia i Unió (CiU) bemutatására is. Az UCD esetében kiemeli annak fontosságát, hogy ez a párt nem volt klasszikus értelemben vett „egységpárt”, sokkal inkább választási koalícióként jött létre, ezáltal ideológiailag is rendkívül heterogén volt. Másik jellegzetessége, hogy minden más pártnál jobban orientálódott karizmatikus vezére, Adolfo Suárez felé. A Suárez nevével fémjelzett politika (a konszenzusok politikája) 1979-ig eredményesnek bizonyult, hiszen a párt másodízben is győztesen került ki a választásokból, azonban 1979-től az erózió jelenségei voltak tapasztalhatók, amelyek az 1983-as felbomlásához vezettek. Az UCD felemelkedése, sikere, történelmi teljesítménye egy konkrét történelmi szituáció eredménye, nevezetesen a Transicióné; a párt demokratikus átalakulásban betöltött szerepe, érdeme nem lebecsülendő – összegzi észrevételeit Jost. Az UCD mellett a kötetben a baloldali pártok szerepének értékelésére is sor kerül. Peter A. Kraus és Wolfgang Merkel kíséri nyomon ezen pártok formálódását, programját egészen 1982-ig, a szocialisták hatalomra kerüléséig.

A belpolitika eseményeinek változása mellett szót kell ejteni a külpolitika alakulásáról is, hisz az átmenet létrejöttében nem kis szerepe volt a nemzetközi elvárásoknak. Angel Vińas cikkében felhívja a figyelmet arra, hogy a „Transición” külpolitikai téren csak a 80-as évek közepén, a szocialisták kormányzata alatt zárult le. Bevezetőjében a szerző a francóizmus örökségének terheit vázolja, magyarázatot keresve arra a kérdésre, miért húzódott el Spanyolország belépése az Európai Szövetségekbe (EG, NATO, WEU).

A továbbiakban Felipe Gonzáles stratégiáját és a spanyol külpolitika folytonosságát, illetve változásait elemzi, utalva Spanyolország állásfog­lalásaira az egyes nemzetközi „konfliktusokban” (pl. német egység létrejötte).

Összefoglalóan Vińás megállapítja, hogy a Franco halála utáni külpolitikában minden kétséget kizáróan a változtatás igényének elemei voltak túlsúlyban a kontinuitás elvével szemben.

A Franco halála utáni változások nemcsak a gazdaság, társadalom, illetve politika szféráját érintették. Legalább olyan fontos volt a kulturális életben lezajlott „áttörés” is, mely lehetővé tette új jelenségek, irányzatok megjele­nését. Javier Tussell és Genoveva Garcia Queipo de Llano véleménye szerint a spanyol kulturális élet a 60-as évek közepén végre felébredt „Csipkerózsika-álmából”. A kultúra az átmeneti kor „lendítő kereke” volt, amely azáltal, hogy többen a „szabadsággal” azonosították, döntően befolyásolta a társadalmi és politikai folyamatokat. A szerzők hangsúlyozzák, hogy a kultúra szónak soha nem volt olyan „hatalma”, mint az átmenet évei alatt.

A kulturális életnek a politika szemszögéből nézve két fő feladata volt: egyrészről visszatérni azokhoz a tradíciókhoz, melyeket a francóizmus megszakított, másrészt pedig új intézmények – többek között egy kulturális minisztérium – létrehozásával a változásokat ösztönözni. Az átmeneti kor lényeges eseményei közé tartozott a száműzetésben élő spanyol művészek rehabilitálása. Így térhetett vissza Spanyolországba többek között Salvador de Madariaga, Claudio Sánchez Albornoz, Juan Larrea vagy Rafael Alberti. A szerzők kiemelik János Károly szerepének fontosságát abban, hogy a spanyol kultúra érzékelhetően pezsgésnek indult a Transición korában.

A szerkesztők, Walther L. Bernecker és Carlos Collado Seidel azon törekvése, hogy betekintést nyújtsanak a Franco halála utáni spanyol gazda-sági, társadalmi, politikai és kulturális élet változásaiba, sikeresnek bizonyult. Egy ilyen volumenű vállalkozásnál talán elfogadható, hogy nem tudott az átmenet valamennyi fontos aspektusára kitérni.

A kötet végén található kronológia, illetve igen gazdag bibliográfia azonban kiindulópontját képezheti további e témában végzett vizsgáló­dásoknak.

 

Spanien nach Franco. Der Übergang von der Diktatur zur Demokratie 1975–1982, Herausgegeben von Walther L. Bernecker und Carlos Collado Seidel. (Spanyolország Franco után. Az 1975–1982 közötti átmeneti időszak.) Szerkesztette: Walther L. Bernecker és Carlos Collado Seidel) R. Oldenbourg Verlag, München, 1993.

 

Pallagi Mária