Klió 1997/1.

6. évfolyam

Bevezetés a kánonjogi tudománytörténetbe

A kánonjog története, melynek önálló tudományággá válása a Kánonjogi Kódex 1917-es kihirdetésétől számítható, egymástól többé-kevésbé elkülönített szakterületekre oszlik. Így megkülönböztethető forrástörténet, intézménytörténet, irodalom-, vagy helyesebben kánonjog-tudománytörténet és az utóbbi időben a kánoni jogszolgáltatás története is. A bemutatásra kerülő könyv – melyet a Buenos Aires-i katolikus egyetem nemrégiben mint saját tankönyvet adott ki – a kánonjog tudománytörténetébe kíván bevezetést nyújtani, a kánonjogtörténetnek éppen abba az ágába, mely pillanatnyilag az említett tudományok között a legszűkebb és igen elszórtan található irodalommal rendelkezik.

Mint arra a szerző előszavában felhívja a figyelmet, a mű nem kívánja teljes egészében pótolni az említett hiányt, azaz nem törekszik a kánonjog tudománytörténetének átfogó bemutatására. Ehelyett célja aktív kapcsolat kialakítása egyrészről a hatályos kánonjog teológiai-elméleti megállapításai, másrészről a kánonjog tudománytörténetének eredményei között, mely belső összefüggés szem előtt tartása hozzásegíthet az egyházi jogalkotás megfelelőbbé válásához.

A bevezetőben megtaláljuk a kánonjog tudománytörténetének fogalmi meghatározását, felosztását és mai helyzetének rövid bemutatását. A kánonjogtudomány történetének periodizációja azoknak az egyházi jogforrásoknak a fejlődéséhez igazodik, melyeket a tudományos irodalom az egyes korokban kommentált. A kánonjog kezdeti korszakaiban nem lehetett elkülöníteni a szó szorosabb értelmében vett törvényszöveget a tudományos magyarázattól, mely az előbbivel összefonódva képezte a forrást.

A bevezetés a kánonjog tudománytörténet jelenlegi helyzetére vonatkozó reflexióval zárul, melyben a szerző kifejti a szóban forgó tudomány jelenlegi művelésének hasznosságát, sőt szükségességét annak megállapításához, hogy milyen messzire mehetnek el a reformok az egyházfegyelem terén.

A könyv hat fejezetre oszlik, melyek mindegyike megfelel a kánonjogi tudománytörténet egy-egy nagy periódusának.

Az első fejezet Gratianus Dekrétumáig (kb. 1140) tárgyalja a témakört, ezen időszakon belül három további periódust megkülönböztetve: patrisztikus kor, karoling kor, valamint a császári- és gregoriánus reform kora. Ezen első korszak jellemzője egyrészt a szisztematikus tudományos feldolgozás hiánya, másrészt viszont – az egységesülés jeleként – hasonló tartalmú elméleti elemek jelennek meg a különböző gyűjteményekben.

A Gratianus korát követő időszak a kánonjog történetének egyik legrövidebb de talán legfontosabb szakasza. A Concordia discordantium canonumban alkalmazott módszer ismertetését a klasszikus dekretisztika (azaz a kánonjogot a Decretum szövege alapján művelő egyetemi oktatás) és az imént említett alapmű aktív tanulmányozásából kifejlődő kánonjogi iskolák bemutatása követi. A Decretum tanulmányozása újabb irodalmi műfajok kialakulásához vezetett, amilyenek mindenekelőtt a glossza és a summa.

A következő fejezet a korai dekretalisztika korával foglalkozik, bemutatva a XII. sz. végének pápai törvényhozását és az abból kialakuló gyűjteményeket. A korszak elnevezése a pápai dekretálisokból ered, melyek kiadása a Decretum kiegészítését célozta olyan különös esetekre, melyekre a Gratianus-féle mű nem adott megfelelő eligazítást. A gyűjtemények ezen újabb csoportjának kialakítói és magyarázói – akik nem egy esetben a korábbi dekretisztikának is kiemelkedő alakjai voltak, hogy például csak Bernardus Papiensist vagy Pisai Hugucciót említsük – a sajátos dekretalista irodalomnak is elindítói voltak, melynek jellemző műfajai a glosszák és glosszaapparátusok, a címsummák, a notabiliák, a brokardiák, a dekretális kázusok és kérdések, melyekkel a mű külön-külön foglalkozik.

A következő periódus, melyet a klasszikus dekretalisztika korának szoktak nevezni – a IX. Gergely féle Liber Extrától (1234) a dekretális jog utolsó nagy alakja, Johannes Andreae haláláig (1348) terjed. A szerző külön tárgyalja a klasszikus dekretalisztika általános jellemzőit, a korszak glosszáit és glosszaaparátusait, valamint más jellegzetes irodalmi műfajait.

A Trienti Zsinatig tartó posztklasszikus kor nem hoz igazi új eredményeket a kánonjogtudományban. Jellemzője viszont a kánonjogi ismeretek széleskörű terjedése a gyakorlati jellegű műveken keresztül (például különböző summák, gyóntatói valamint eljárásjogi kézikönyvek).

A Trienti Zsinattól a francia forradalomig terjedő időszakban jelentősen megélénkül a jogalkotás, ami a kánonjogtudomány fellendülését is magával hozza. E kor jellegzetes jogforrásai a pápai jogot tartalmazó magángyűjtemények (bulláriumok), illetve a kúriai kongregációk határozatainak gyűjteményei. Az időszak elején alakul ki római jogi mintára a kánonjogi instituciók irodalmi műfaja is.

A szerző által tárgyalt két utolsó periódus központi eseményei az 1917-es Codex Iuris Canonici kihirdetése, valamint a II. Vatikáni Zsinat nyomán lezajlott legújabb kodifikáció.

A könyv tizennégy egységből álló függelékkel zárul, mely különböző korokból származó, jellegzetes, eltérő műfajú szövegszemelvényeket tartalmaz.

A munka érdeme a találó időrendi és a szisztematikus felosztás, valamint a tárgykör érdekes bemutatása. Mindez hatékonyan elősegítheti a kánonjogi tudománytörténettel való könnyebb megismerkedést. A műfajok meghatározása itt összességében egyedülálló érték. Összegezi a terület utóbbi évtizedekben elért, új kutatási eredményeit. Ezen sajátosságok – különös tekintettel arra, hogy a kánonjogi tudománytörténetről szóló első önálló művel állunk szemben – az itt bemutatott könyvet a kánonjogtörténet klasszikus műveivel állíthatják egy sorba.¹

Erdő Péter: Introducción a la historia de la Ciencia Canónica (Bevezetés a kánonjog történetébe). Colección Facultad de Derecho Canónico 1, Buenos Aires 1995, 198 p.

Szabó Péter

1. Van HOVE, A., Prolegomena ad Codicem iuris canonici (Commentarium Lovaniense in CIC, I/1), Mechliniae-Romae 1945; STICKLER, A., Historia iuris canonici latini, I, Historia fontium, Torino 1950; FEINE, H. E., Kirchliche Rechtsgeschichte, I, KöIn-Wien ⁵1972.