Klió 1997/1.

6. évfolyam

A brit ipari forradalom

Az 1980-as években alapvetően átértékelték az angol ipari forradalmat az ún. ökonometista gazdaságtörténészek. A Crafts és Harley nevével fémjelzett irányzat megkérdőjelezte azt, az addig a marxista Hobsbawmtól kezdve a főművének az „Antikommunista Kiáltvány” alcímet adó Rostowig szinte mindenki által elfogadott tézist, mely szerint az 1780-as évektől kezdve az ipari termelés, a GDP növekedése látványosan felgyorsult volna. Az átértékelés lényegét Cannadine így foglalta össze: „kevesebb történt, s kevésbé drámai módon, mint egykor gondolták”.

A gazdasági növekedés lassúbb jellege miatt egyesek magának az „ipari forradalom” kifejezésnek a létjogosultságát is megkérdőjelezték. A matematikai módszerek térhódítása, az egyre inkább specializálódó és egymástól eltávolodó gazdaságtörténeti részdiszciplinák miatt az új tudományos eredmények egyre nehezebben voltak megérthetők a szélesebb olvasóközönség számára. M. J. Daunton ezért arra vállalkozott, hogy közérthető formában összegezze az eddigi kutatási eredményeket, és állást foglaljon a brit gazdaság- és társadalomtörténet legvitatottabb kérdéseiben. A leginkább vitatott problémáról, az ipari forradalomról Daunton rendkívül árnyaltan nyilatkozik: lényegében elfogadja a lassúbb növekedés tézisét a XVIII. század végére és a XlX. század elejére vonatkozóan, ám ugyanakkor felteszi a kérdést, hogy miközben a gazdaság szerkezetének átalakulását joggal illetjük az ipari forradalom kifejezéssel, vajon a növekedés mértékét evolúcióként értékelhetjük-e inkább? Végül is azt hangsúlyozza, hogy a növekedés perspektívái addig voltak korlátozottak, amíg a gazdaság az organikus energiaforrásra és a specializációra épült; ezeket a korlátokat csak a XIX. század számolta fel. „Ezzel azonban egyáltalán nem amellett érvelünk, hogy a XVIII. századi Nagy-Britanniát stagnálás és konzervativizmus jellemezte volna. Éppen ellenkezőleg, Nagy-Britannia XVIII. századi eredményét az adja, hogy az organikus gazdaságot és a specializációt olyan szintre fejlesztette, mint Európa egyetlen más országa sem. A lassú növekedés és a termelékenységi korlátok áttörésének hangsúlyozása mellett nem szabad eltekintenünk attól, hogy Nagy-Britannia (ha Hollandiát nem számítjuk) Európa legiparosodottabb és urbanizáltabb országaként jelent meg, London pedig Nyugat-Európa legnagyobb városává vált.” (p. 135) Wrigley koncepciójára építve Daunton az ipari forradalom egyik alappillérének az organikus gazdaságból az ásványi alapú gazdasággá való átalakulás folyamatát, s ezen belül is a szén térhódítását tartja. 1700-ban a brit széntermelés megközelítette a 3 millió, 1800-ban pedig a 15 millió tonnát. A szerző igen szemléletesen érzékelteti a széntermelés és -felhasználás szerteágazó hatását. „A mélyebb bányákból való vízszivattyúzás vezetett el a gőzgép kifejlesztéséhez... A nagy mennyiségű ásvány mozgatása erős ösztönzést adott a szállítási rendszernek, s így döntő hatása volt a csatorna- és vasúthálózat fejlődésére. A bányák technikai fejlődése nagyobb termelést tett lehetővé stabil árak mellett, és a tökéletesebb szállítási rendszer megteremtése még több fogyasztó részére tette elérhetővé a szenet. A szénbányászat részére gazdaságosan kitermelhetővé váltak partvidéktől távolabb eső szénmezők is. London megszabadult a növekedés korlátaitól, s így viszont a metropoliszt ellátó mezőgazdaság fejlődéséhez adott ösztönzést. A szén fűtési célú felhasználása csökkentette a földre gyakorolt nyomást, s így azt a népesség élelmezésére lehetett felhasználni. A szénipar sikere stabil árak mellett, masszív energia-injekció biztosításával alapvető áttörést eredményezett a brit gazdaságban.” (p. 227.) Daunton az ökonometristák kutatási eredményeivel kapcsolatban arra figyelmeztet, hogy „az ipari termelésre vonatkozó adatgyűjtések számos feltételezést rejtenek magukban. Craftsnak az ipari termelésre vonatkozó adataiból mintegy kétharmadnyi a nyersanyag-felhasználásra, illetve a félkésztermékekre vonatkozik, melyek nem tükrözik a gyártási folyamat alapvető részét.” (p. 129) A könyv egyik alapvető értelme, hogy ismét középpontba állítja a Pollard által már több mint két évtizeddel ezelőtt megfogalmazott gondolatot: az ipari forradalom alapvetően regionális jelenség volt, Pollard azonban még nem támaszkodhatott a történeti földrajz kiterjedt kutatási eredményeire, amelyek napjainkra feltárták szinte az összes fontos brit régió iparosodását, illetve néhány esetben az ipar leépülését. A regionális sokféleség árnyalt bemutatása, a regionális kutatások szintézise egy sor megkérdőjelezhetetlennek tűnő nézet elvetéséhez vezet. Korábban Londonról azt állították, hogy csak közvetetten vett részt az ipari forradalomban, „megolajozva” az ipari-kereskedelmi folyamatokat, azaz a tőkét, a kereskedelmi és banki infrastruktúrát biztosította. Daunton szerint a nézet, mely szerint London a régebbi fejlődési minták terméke volt, a város központi jellegének teljes félreértését jelenti. London óriási mérete által az alapvető fogyasztási cikkek legnagyobb piaca volt. London rendkívül sokrétű ipari struktúrájának és képzett munkaerejének köszönhetően dinamikus generátora volt az új termékeknek és termelési folyamatoknak.” (p. 138.)

Az állam szerepét illetően is szakít a szerző a régi dogmákkal. Cain és Hopkins „úri kapitalizmus”-koncepciójával, J. C. D. Clark az 1832 előtti rendszert ancien regime-ként minősítő felfogásával némiképp feleselve Daunton úgy találja, hogy az állam hajlott a vállalkozói igények felismerésére, s a jogrendszert, valamint az adózási és vámtarifa-rendszert is ennek megfelelően alakította át.

A kötet összességében joggal tekinthető mérföldkőnek a brit gazdaságtörténeti kutatásokban.

Annak ellenére, hogy Daunton eddig inkább társadalomtörténészként jeleskedett, könyvében meglepő módon háttérbe szorul a társadalomtörténeti elemzés. A mezőgazdaságot és a falusi társadalmat tárgyaló fejezetekben még sikeresen hangolja össze a gazdaság- és társadalomtörténeti szempontokat; ezzel szemben a London gazdasági szerepéről szóló újszerű értékelés után hiába várjuk a főváros vagy az ipari régiók városi középosztályainak bemutatását. Korai lenne azonban a szerzőt emiatt elmarasztalnunk; ezt a kötetet ugyanis hamarosan követi egy újabb, amelyben Daunton az 1850 és 1939 közötti brit gazdaság- és társadalomtörténetet kívánja majd összefoglalni. Az a kötet – akárcsak a jelenlegi – a címben megadott időhatárnál visszább tekint majd, és remélhetőleg pótolni fogja a társadalom részletesebb bemutatását.

M. J. Daunton, Progress and Poverty. An Economic and Social History of Britain.1730–1850. (Haladás és szegénység. Nagy-Britannia gazdaság- és társadalomtörténete. 1750–1850) Oxford University Press, 1995, 620 p.

Timár Lajos