Klió 1997/1.

6. évfolyam

Remete Péter szerepe az első keresztes háború meghirdetésében

Jean Flori, a középkori lovagság történetének szakavatott francia kutatója, legújabb tanulmányaiban a XI. század egyik legfigyelemreméltóbb vállalkozásának, az első keresztes háborúnak már ismert forrásait veszi revízió alá. Remete Péter szerepét vizsgálja a háború meghirdetésében és a hadjáratban. Azt kívánja megállapítani, vajon minek köszönhető a népi irányzat vezetőjének rossz megítélése a krónikások többségénél.

Az első keresztes háború tényei már jól ismertek, s immáron jobban lehet érzékelni a háttérben meghúzódó okokat. A kutatók nagy többsége egyetért abban, hogy a kor lelki beállítottságának, a szent háború és a zarándoklat egymástól eltérő, de nem ellentétes eszméjének alapvető fontossága van a vállalkozás létrejöttében. Vita van azonban a történettudományban afelől, hogy a kettőből melyiknek kell nagyobb fontosságot tulajdonítani.

Abban is egyetértés mutatkozik a szakemberek között, hogy a keresztes háború elindításában II. Orbán pápáé a vezetőszerep, míg Remete Pétert teljesen alárendelt, sőt majdnem hogy anekdotikus szereplőnek mutatják be. A XIX. századi történészek, ezzel ellentétben, a vállalkozás kezdeményezőjének tartották, még ha az értékelésben némelyek bizonyos túlzásokba is estek. Ily módon a múlt században, elsősorban Tyrusi Vilmos (Guillaume de Tyr) krónikájára hivatkozva, számos tudós látott Péterben egy jámbor, vízióktól vezetett remetét, aki a szentföldi hadjárat igazi lelki vezetőjeként isteni parancsot követve, elsőként prédikált a keresztes háborúról. Orbán pápa csak ezután kapcsolódott volna be az eseményekbe. Mások sokoldalú, nagytehetségű személyiségnek látták Remete Pétert: írástudó, kiváló szónok, hercegek nevelője, nemesi származású lovag, stb. Ezeket a nyilvánvaló túlzásokat már megjelenésük idején komoly bírálat alá vették olyan jeles tudósok, mint H. Hagenmeyer vagy P. Riant. Alapos forráskritikai munkájuk befejeztével azonban nem látnak mást Péterben, mint egy kissé fanatikus remetét, aki csak II. Orbán clermont-i kezdeményezése után kezdi el a keresztes eszmét hirdetni.

Az utóbbi esztendőkben azonban született néhány olyan munka, mely megkísérelte ennek a véleménynek a kétségbevonását. Ez természetesen nem jelenti a Hagenmeyer által már véglegesen megcáfolt tézisekhez való visszatérést, hanem a szerzők felvetik: vajon az elődök nem vitték-e túlzásba a kritikát? Ily módon aztán O. Blake és C. Morris aláhúzzák Aacheni Albert beszámolójának értékét. M. D. Coupe emlékeztetett arra, hogy Komnénosz Anna Remete Pétert tartotta a keresztes vállalkozás kezdeményezőjének. Szerinte Péter célja, hogy elfeledje azt a szégyent, ami egy korábbi zarándoklat alkalmával érte, amikor nem tudta elérni szándékát, a szent helyek meglátogatását. Ez megmagyarázná személyes bekapcsolódását a keresztes eszme hirdetésébe, hiszen részben a sajátjának érezte az ügyet. Flori egy korábbi cikkében már utalt arra, hogy a remeték prédikációja a szentföldi hadjáratokban sokkal személyesebb, tudatosabb motivációkkal is rendelkezhet, mint amit a clermont-i zsinati beszámoló és néhány pápai levél sugall. Ezek a különbségek elegendőek ahhoz, hogy az első keresztes háborút inkább több különböző hadjárat összességének tartsuk, melyeknek kezdetben saját ideológiai okaik voltak, ne pedig olyan közös háborúnak, melyet egységes eszmerendszer irányított. Ebben a korábbi tanulmányában azonban Flori még nem érinti Péter kezdeményező szerepét, ezért most újraolvassa a róla szóló forrásokat. A dokumentumokat csoportosítja és négy kategóriát állít fel aszerint, hogy azok mit írnak Remete Péter szerepéről:

a) A „közvetlen” nyugati források. Ezek a legrégibb beszámolók, melyeket még a XII. század elején fogalmaztak meg olyan szerzők, akik a leírtakat részben vagy egészében látták. Ilyen pl. a Gesta Francorum névtelen szerzője, Pierre Tudebode, Raymond d’Aguilers, Foucher de Chartres. Ezek a „francia” források nem sokat beszélnek Remete Péterről, csupán jelzik prédikációs tevékenységét és jelenlétét a keresztesek első kontingensének élén. Semmit sem szólnak Clermont előtti tevékenységéről, tehát II. Orbánt teszik a keresztes háború egyetlen kezdeményezőjévé. Az ebbe a típusba tartozó források régisége és a tanúságok minősége vezette Hagenmeyert arra, hogy kizárólagosságig menő elsőbbséget adjon nekik.

b) A másodlagos nyugati források. Ezek lényegében olyan szerzetesek történeti művei, akik nem vettek részt a hadjáratban, és sokszor az a) típusú forrásokból merítenek, főként a Gestá-ból és Foucher de Chartres-tól. Különösen ez a helyzet Baudri de Bourgueil-jel, akinek műve teljesen a Gestá-n alapul, melyhez csak moralizáló megjegyzéseket fűzött. Ugyanakkor Baudri túlzottan egyszerűnek, vidékiesnek találta a Gesta szerzőjének stílusát, ezért pompázatos módon újraírta, ami viszont nem használt a történeti hűségnek. Szerzetes Róbert 1107 előtt írja Bernát marmoutiers-i apát kérésére a keresztesek tetteiről szóló művét, mely ugyancsak a Gestá-n alapul, de más forrásokból is hozzátesz. Guibert de Nogent kíváncsi, kritikai érzékkel megáldott krónikás, aki szintén használja a Gestá-t, Foucher de Chartres-t, a keresztesek néhány levelét és a Szentföldről hazatérők emlékezéseit is. Hű visszhangja tehát az 1104–1108 közötti időszakban még élénk szóbeli hagyománynak.

Ezeknek a forrásoknak az az értéke, hogy másképpen interpretálják az a) kategória már ismert tényeit, és néhány új információt is adnak.

c) A „német” források. Többségében ezek a források őrizték meg azt a hagyományt, amely Remete Pétert a keresztes háború kezdeményezőjévé teszi. Például Aacheni Albert, aki 1113–1140 között gyűjti össze a résztvevők emlékeit, és eddig nem ismert adatokkal is szolgál, főleg azokról a keresztesekről, akik Remete Péterrel és Bouillon Gottfrieddel Németországon keresztül közelítették meg a Szentföldet. Forrása valószínűleg egy azóta már elveszett lotaringiai krónika, melyet Bouillon Gottfried egyik keresztese írt. Egy másik mű, a Historia belli sacri 1130 körül keletkezett, forrása szintén a Gesta és a szóbeli hagyomány. Tyrusi Vilmos 1170–1184 között átveszi és továbbviszi Aacheni Albert beszámolóját, de számos Közel-Keletről eredő elbeszéléssel gazdagítja a történetet. Krónikájának francia fordítása hozzájárul Remete Péter alakjának, mint a keresztes háború kezdeményezőjének a mítoszához. Helyet kell biztosítani ebben a felsorolásban egy sokat vitatott forrásnak, a Chanson d’Antioche-nak is. Kritikai kiadója szerint szerzője Szerzetes Richárd, a hadjárat egyik résztvevője. Egy későbbi kiegészítése tartalmazza a keresztes háború kezdetét és Remete Péter látomását a Szent Sírnál. Ennek eredményét, a hadjáratot, egészen a Nicea melletti mészárlásig a clermont-i zsinat elé helyezi az ének. A zsinat célja egyébként itt a sikertelen expedíció „foglyainak” kiszabadítása lenne. A Chanson pontos szerzősége és létrejöttének körülményei azonban nem eléggé tisztázottak ahhoz, hogy figyelembe vegyük állításait. Ebből a forráscsoportból Aacheni Albert beszámolóját lehet a legmegbízhatóbbnak tekinteni.

d) Egyéb források. Ide olyan dokumentumokat sorol a szerző, melyek nem merítenek az előzőekből, viszont mégis adnak bizonyos többlet információkat a felvetett problémáról. Elsősorban Komnénosz Anna Alexiaszáról van szó, valamint az átvonuló keresztesekről tudósító német évkönyvekről, és a mészárlásokról beszámoló zsidó forrásokról.

A problematika

A források Remete Péterre vonatkozó állításainak vizsgálatánál Hagenmeyer egyetlen számára mindennél döntőbb elvet alkalmazott: az a) csoport dokumentumai a többinél korábbiak és közvetlen tanúktól származtak, ezért hitelesek. Ez komoly és szilárd kritérium. De vajon döntő jelentőségű-e? – veti fel a kérdést Flori. Egyáltalán nem bizonyos. Szerinte néhány adat egyenesen arra utal, hogy ez az érv nem áll teljesen szilárd alapokon. Az a) kategória szerzői ugyanis nem térnek el a többi forráscsoport alkotóinak módszerétől, bár valóban a legeredetibb művek szerzőiről van szó, de ők is csak válogatnak a már előttük meglévő szóbeli és írásos hagyományból, hogy az ízlésüknek legjobban megfelelő változattal álljanak elő. Ily módon a következő alternatívát lehet felállítani: az a) kategória krónikásai azért beszélnek keveset Remete Péter szerepéről a keresztes háborúban, mert vagy a korban rendelkezésre álló dokumentumok és beszámolók sem szólnak erről, vagy pedig léteztek ilyen dokumentumok, de még fel nem tárt okok miatt kihagyták őket a krónikákból.

A két alternatíva közül Flori az utóbbit tartja valószínűbbnek. A Remete Péterrel kapcsolatos tradíciót három csoportba osztja:

1. Remete Péter mint a keresztes háború kezdeményezője. Ez a c) kategória forrásainak közös pontja. Közülük a legmegbízhatóbb, Aacheni Albert elmeséli, hogy Remete Péter egy jeruzsálemi zarándoklat alkalmával megbotránkozott a hitetlenek viselkedésén, akik kifosztották a zarándokokat, megbecstelenítették a szent helyeket, és gyötörték a helyi keresztényeket. A jeruzsálemi pátriárkának elmondta azt a szándékát, hogy hazatérése után megkéri a fejedelmeket, jöjjenek a szent helyek és a keresztények megszabadítására. A Szent Sírnál imádkozás közben elaludt. Álmában megjelent neki Jézus, és egyetértéséről biztosította. Remete Péter ezután elhajózott Bariba, majd Rómát is érintve hazatért. A Szent Városban beszámolt a pápának isteni küldetéséről, s ígéretét vette, hogy segít ennek végrehajtásában. Ez az oka annak, hogy a pápa Clermont-ban meghirdeti a keresztes háborút. Ezt követően Albert elmeséli a legelső expedíció indulását. Péter buzdítására először Nincstelen Vilmos indul útnak, majd őt követi maga a remete is egy olyan sereggel, mely „annyi harcost számlált, mint a tenger homokja”. Albert szerint tehát Péter a keresztes eszme első prédikátora és vezetője, s mögéje gyűlnek a püspökök, apátok, szerzetesek, hercegek, nemesek, közemberek, bűnözők, sőt még nők is.

Milyen szerepet tulajdonít Péternek a többi forráscsoport? A d) kategória dokumentumai szerint Péter az első expedíció vezetője, ő biztatott fel másokat is, közvetett vagy közvetlen módon. Fontos, hogy a missziót mindenki isteni és nem pápai eredetűnek tartja. Ezt támasztja alá Komnénosz Anna is, aki nem említi sem II. Orbánt, sem a clermont-i zsinatot, annak dacára, hogy atyjának jó kapcsolatai voltak a pápával. Anna szerint Remete Péter a törökök miatt nem tudta befejezni zarándoklatát, így amikor hazament, az összes latin országban prédikálni kezdett a kapott isteni parancsról, Jeruzsálem felszabadításáról.

Az a) kategória forrásai hallgatnak Péter kezdeményező szerepéről. Egyetlen hivatkozás sincs zarándoklatra, látomásra, de prédikációra sem. Mi az oka ennek a hallgatásnak? – teszi fel a kérdést a szerző. Az, hogy ezek a dokumentumok az Itálián átvonuló keresztesekről szólnak, s nem az északiakról, akik Németországon vágtak át. Tehát számukra Péter nem tűnt lényeges figurának. Például Raymond d’Aguilers művének elején ki is jelenti, hogy nem akarja az olvasót az összes részlettel untatni, ezért csak Toulouse-i Rajmond és Le Puy-i Ademár (a pápai legátus) útját meséli el. Meg kell azonban jegyezni, hogy ezek a krónikások más alkalommal sem túl részletesek. Egyedül Foucher de Chartres írja le a clermont-i zsinatot, a háborút megelőző prédikációkat. De ő is minden dicsőséget a pápának tulajdonít. Ő a kezdeményező. Ennek a forráscsoportnak más szerzői is hasonló nézetet vallanak.

Az a) kategória álláspontja természetesen befolyásolja a belőle merítkező b) csoport krónikásait is. Például Baudri de Bourgeuil, aki valószínűleg jelen volt a clermont-i zsinaton, kétszer is utal a pápai beszéd felidézése kapcsán a törökök által elkövetett kegyetlenkedésekre, aminek a hírét a térségből nemrégiben visszatérő zarándokok hozták el, s akik közül néhányan a zsinaton is jelen voltak. Ez utalás lenne Remete Péterre és a pápának előadott beszámolójára? Tyrusi Vilmos krónikája szerint igen. Guibert de Nogent is arról számol be, hogy a hadjárat kezdeményezője II. Orbán. Péterről megállapítja, hogy isteni küldetése volt: kiemeli szent életét, ami révén olyan nagy tiszteletnek örvendett, mint még korábban senki sem. Ugyanakkor Guibert nagyon kritikusan nyilatkozik a népi jámborságról, különösen az ereklyék túlbuzgó imádatáról, így nem nézi jó szemmel a Remete Péter körül kialakuló kultuszt: ez odáig fajult – írja -, hogy még öszvérének a szőrét is kitépdesték, hogy ereklyeként megőrizzék. A három krónikás közül egyik sem említi meg Péter korábbi jeruzsálemi zarándoklatát, sem mennyei látomását.

Mivel magyarázható az a) és b) típusú források hallgatása erről a kérdésről? A fentebb már említetteken kívül még vannak mások is. Nyilvánvaló például, hogy a különböző seregtestek ellentéte kiéleződött az út folyamán. Az egyedüli egyesítő erő a pápai legátus személye lehetett, aki a vállalkozásnak morális alapot adott, s akiből utólag az egész hadjárat vezetőjét kreálták.

Ezenkívül Remete Péter hadjáratának kudarca, és a hozzá közelálló seregtestek németországi fosztogatásai hozzájárultak ahhoz, hogy sokak – de különösen a klerikusok – szemében vezetőjük személyének jelentősége is csökkenjen, hiszen csapatainak kudarcát a résztvevők erkölcsi gyengeségével magyarázták. Ily módon a kikezdhetetlen Orbán pápa személyére helyeződött át a hangsúly, míg a sokkal kétesebb eredetű, látomásos, fanatikus rajongásban égő remetét csend vette körül. Egyébként vannak más jelek is, amelyek arra mutatnak, hogy Péter szerepét tudatosan ferdítették el. Ezt különösen a konstantinápolyi eseményekre vonatkozó szövegrészekben látjuk.

2. Remete Péter Konstantinápolytól Civitot-ig. Péter csapatai 1096. augusztus 1-jén érkeztek Konstantinápolyba és 6–7-én keltek át a Boszporuszon, bár a pápa augusztus 15-ére határozta meg a keresztesek indulási idejét. Nagyon érdekes, hogy Péter a pápa által megadott indulás időpontjánál hamarabb érkezett Konstantinápolyba . Gottfried 1096. december 23-án érkezett a birodalom fővárosába, azaz több mint négy és fél hónap késéssel, a többiek még később. Fel lehet tehát tenni a kérdést: vajon csakugyan függő viszonyban volt-e Péter keresztes háborúja az Orbán pápa által meghirdetettől, ahogy eddig hittük?

Mit tudunk Péter konstantinápolyi tartózkodásáról? Itt is az a jellemző, hogy az Aacheni Albert és az a) csoport által nyújtott információk eltérnek egymástól. Albert úgy mutatja be Alexis görög császárt, mint aki nagyon szeretett volna találkozni Péterrel; követeket küld elé, nagy jóindulattal fogadja, kérdezősködik a csapatok állapotáról, élelemmel látja el őket. Megengedi, hogy a keresztesek a főváros körüli mezőkön táborozzanak. Amikor át akarnak kelni a Boszporuszon, hajókat is rendelkezésükre bocsát. Kis-Ázsiába érve a csapatok Nicea közelében állapodnak meg. A császár folyamatosan küld utánuk élelmet, hírnökök útján figyelmezteti őket a rájuk leselkedő veszélyekre. Mindezt szívesen fogadják a keresztesek. A Péter és Alexis közötti egyetértés teljesnek tűnik. Semmilyen fosztogatásról, rendzavarásról nem értesülünk, míg Péterék keresztény földön tartózkodnak. Ilyenek csak később fordulnak elő, és akkor is a Nicea környéki muzulmán lakosság kárára. Komnénosz Anna, akit nemigen lehet Péter iránti szimpátiával vádolni, kiemeli, hogy a császár a keresztesek megérkezésekor azt tanácsolja neki, hogy várja be a „többi grófot” de Péter bízott seregének nagy létszámában és átkelt a Boszporuszon.

A hangnem teljesen más az a) típusú források esetében. Fontos, hogy egyetlen krónikás sem volt jelen az eseményeknél, így mindannyian csak egy korábbi szövegre támaszkodnak, a Gesta és Tudebode már említett közös forrására. Ennek görögellenes hangneme szembeszökő. Eszerint a keresztények szerencsétlenségének fő oka Alexis császár, de Péter és csapatai is részesek ebben, mivel már Konstantinápolyban elkezdtek fosztogatni, ezért kellett gyorsan továbbállniuk, de Kis-Ázsiában sem hagyták abba a rendzavarásokat.

E változat szerint a bukásnak két egymással összefüggő oka van: 1) Remete Péter, aki nem tudta megakadályozni csapatait a fosztogatásban, 2) Alexis császár, akit ezek a tettek annyira felbosszantottak, hogy veszélybe sodorta a „frankokat” azzal, hogy a számbeli fölényben lévő törökök karmai közé küldi őket. A szerzők szerint, amikor Péter seregének pusztulásáról hírt kapott, a császár nagyon megörült.

Az itt megjelenő görögellenes ideológia jól érzékelhetően keveredik a Péter iránti ellenszenvvel, egészen olyan mértékig, hogy megmásítják az Aacheni Albert és Komnénosz Anna által sokkal hitelesebben közvetített adatokat. Különösen nyomon követhető ez a konstantinápolyi fosztogatások leírásánál, amikről Komnénosz Anna bizonyára nem feledkezett volna meg, ha megtörténnek.

Mi lehet ezeknek a szövegeknek az eredete? Aacheni Albert beszámol róla – egy lotaringiai krónika alapján -, hogy Bouillon Gottfried Konstantinápolyba érkezése után élénk vita keletkezett Gottfried és Alexis között. A frankok ugyanis napokon keresztül fosztogatnak a főváros környékén. Végül a két fejedelem egyezséget kötött, és Gottfried csapatait a Boszporuszon át Kappadókiába szállítják, mert – mondja a krónikás – a javíthatatlan katonák nem hagyták abba a birodalom épületeinek rombolását.

Az a) típusú krónikák beszámolója és Aacheni Albert történetének hasonlósága szembeszökő. A Gesta és Tudebode közös forrása kölcsönvette ezt a Gottfried-Alexis konfliktust, és átformálta Péter–Alexis ellenségeskedéssé. Flori szerint ez a bizonyíték arra, hogy ez a közös forrás számtalan történetből állt, melyeket a szerző szabadon felhasznált, elvetett vagy átalakított, főleg ideológiai motívumoktól vezérelve.

3. Remete Péter útja Konstantinápolytól Jeruzsálemig. Nicea előtt Péter csapatait szétverik a szeldzsuk törökök, de a vezér túlélte a mészárlást. Ennek az epizódnak több változata is ránk maradt, melyek szintén tele vannak torzításokkal.

Itt is Aacheni Albert verziója tűnik a legpontosabbnak. Elmeséli, hogy a szeldzsuk törökök támadására akkor került sor, amikor Péter Konstantinápolyba utazott, hogy a császárral a számukra juttatott élelmiszer árának csökkentéséről tárgyaljon. Távollétében csetepaté keletkezett a törökök és a keresztények között. A tömeg arra biztatta a vezéreket, hogy támadják meg a muzulmánokat. A vezérek semmibe sem akartak fogni Péter visszatérte előtt, de végül mégis kénytelenek voltak csatát kezdeni. Az ütközet elveszett, és a Nincstelen Valter által vezetett keresztényeket lemészárolták, a maradékot pedig foglyul ejtették. Csupán néhányan tudták magukat bevenni egy elhagyott erődítménybe, melyet a törökök azonnal ostrom alá vettek. Az egyik keresztény kijutott a táborból és Konstantinápolyba ment, hogy Pétert értesítse. Alexis itt is nagylelkűnek mutatkozott: parancsot adott csapatainak, hogy szabadítsák fel az ostromlott erősséget, és hozzák Konstantinápolyba a túlélőket. E változat szerint Péter tekintélyén nem esik csorba, az Alexis–Péter egyetértés marad a régi, és a császár újra csak jóindulatúnak tűnik, élelmezi, kiszabadítja, hazaszállítja a Péter távollétében néhány felelőtlen miatt veszélybe került keresztényeket.

Komnénosz Anna nem említi Péter jelenlétét Konstantinápolyban, és atyja szerepére helyezi a hangsúlyt. A mészárlás után Péter az említett erődbe menekült. A császár kiszabadítja őket, s a fővárosban Péter szemére hányja, hogy nem követte a tanácsait. Péter ekkor saját követőit vádolja engedetlenséggel. Természetesen ebben a változatban Alexisé a pozitív szerep, és a felelősség áthárul Péterre, aki jelen van a történteknél, de nem tudja megfékezni fosztogató csapatait. Úgy tűnik, hogy Szerzetes Róbert habozik a két hagyomány között. Először megemlíti, hogy Péter ott van a mészárlásnál, később viszont azt állítja, hogy Konstantinápolyban tartózkodik. Péter távozására semmilyen magyarázatot nem ad, így az dezertálásnak tűnik. A Gesta és Tudebode közös forrása szerint Péter nem volt ott a török támadásnál, s már korábban lemondott a fővezérségről, csapatai engedetlensége miatt. Ő is megemlíti Alexis kárörvendő viselkedését. Guibert de Nogent is hasonlóképpen számol be a történtekről.

A fenti dokumentumok nagyon erős Alexis- és Péter-ellenes hangot ütnek meg. Ennek egyik oka az lehet, hogy Remete Péter csapatainak lehangoló pusztulása kétségtelenül hozzájárul a vezető hírnevének csökkenéséhez, sőt bizonyára a keresztes eszme elhalványodásához is vezetett. Néhány krónikás azért fogott tollat, hogy elfeledtesse a Péter seregének bukása által okozott rossz benyomásokat. Éppen ezért élesen el kellett különíteni a két hadjáratot: a Péterét és a bárókét. Szerintük a remete által irányított előőrs elbukott vezetőjének hibái, tehetetlensége, sőt gyávasága miatt, valamint a görög császár árulása révén. Az igazi keresztény sereg, a báróké, melyet II. Orbán buzdított fel, kiállta az isteni próbatételt és legyőzött minden akadályt.

Flori tézise szerint Remete Péter hírnevét szándékosan csökkentették bizonyos krónikások. Ehhez jó alkalmat szolgáltatott Péter antiochiai szökésének története.

1098. januárjában Antiochia ostromakor olyan nagy volt a hideg, a betegség, az éhség, hogy néhány keresztes dezertált. Ez történt Remete Péterrel és Vilmossal, Melun őrgrófjával is. A történetről Guibert de Nogent részletesen beszámol, s egy verset is komponál, melyben a remete bukását az Apokalipszisban említett hullócsillagokhoz hasonlítja. Baudri de Bourgeuil és Szerzetes Róbert szintén leírják a két személy szökését, de a hangsúlyt Vilmos gróf esete kapja. A Péterre történő utalás szintén csak futólagos. Ezek a krónikák mind a Gestá-t használják forrásul, mely a két személy szökésének említése után kizárólag Vilmossal foglalkozik. Viszont a Historia belli sacri, mely ugyancsak a Gestá-ból merítkezik, már Pétert teszi meg a történet főhősének, egy az egyben átvéve a Gesta amúgy Vilmosra vonatkozó megjegyzéseit. Itt tehát Remete Pétert Krisztus katonáinak elárulójaként látjuk.

A c) kategória forrásai, így Aacheni Albert vagy Tyrusi Vilmos nem tesznek említést a remete szökéséről. Kihagyták volna? Vagy éppen ellenkezőleg: a többiek emelték be ezt a kétes hitelű történetet? Az az igazság, hogy bármilyen sokan is írnak Péter dezertálásáról, mind az a) kategória közös forrásából merítenek: egyetlen ettől független dokumentum sem említi. Emiatt lehet kételkedni Péter szökésének valóságtartalmában. Az ok nem abban rejlik, hogy a dezertálás „nem lenne hozzá méltó”, ahogy azt a múlt században bizonygatták. Inkább abban, hogy az egyetlen szerző, aki erről számot ad, s akit oly sokan átvettek (azaz a Gesta és Tudeode közös forrása), feltehetőleg polemikus célzattal illesztette be ezt a részt a szövegébe. Világos, hogy amennyiben Remete Pétert gyávának állítják be, az csökkenti a hírnevét. Ezzel együtt pedig azok a hagyományok is hitelüket veszítik, amelyek Pétert a keresztes háború lelki vezetőjeként tartják számon.

És mégis... Úgy tűnik, hogy gyávasága egyáltalán nem befolyásolta a remete hírnevét a róla megemlékező források szerint! Antiochiában ugyanis a keresztes vezérek őt választják ki, hogy menjen követségbe a törökökhöz. Erről a momentumról minden forrás megemlékezik, még azok is, amelyek nem sokkal előbb gyávaságáról írtak, tehát feltétlenül hitelesnek kell tartani. Ő lesz az egész keresztény hadsereg szószólója egy nagyon fontos tárgyaláson! Mi ennek a meglepő fordulatnak az oka? – teszi fel a kérdést Flori. Meglehetős bizonyossággal lehet állítani, hogy Péter menekülése Antiochia ostromakor kitalált történet. Valószínű, hogy a Gestá-tól független források által nem is ismert dezertálás ténye később került be a hagyományba. Más adatok is megerősítik a Péterbe vetett bizalmat. Raymond d’Aguilers beszámol arról, hogy a remete volt felelős a szegényeknek szánt adományok őrzéséért és szétosztásáért. Jeruzsálem elfoglalása után, mikor a keresztesek Askalonnál megütköznek az ellenük jövő muzulmán sereggel, a görög és latin rítusú papság együtt kéri Isten segítségét az ügyben. Akit pedig a szertartások lebonyolítására felkérnek, nem más, mint Remete Péter.

Összegzésében Flori arra az álláspontra jut, hogy az a) és b) kategória krónikásai tudatosan változtatták meg azt a hagyományt, mely szerint Remete Péter volt az általa vezetett keresztes háború kezdeményezője. Ez a hagyomány ugyanis irányíthatalannak tűnt egy olyan pillanatban, amikor a pápaság az egész kereszténység feletti vezető szerepre törekedett, s a katonai arisztokráciát megpróbálta saját érdekeinek szolgálatába állítani azzal, hogy szentséggé emelte a háborút, különösen a muzulmánok ellen. Hogy kiemeljék a vállalkozás intézményességét, fel kellett erősíteni a pápa és legátusa szerepét és mérsékelni kellett Remete Péterét. Ez az, amit a pápai ideológiával átitatott nyugati források megtettek.

Ugyanezt tették, amikor Pétert és a görög császárt igyekeztek lejáratni, anélkül azonban, hogy tökéletesen elsimították volna azokat a nyomokat, amelyek még náluk is tanúsítják a remete különleges megbecsültségét a hadjárat elejétől a végéig. Talán azért nem rendelkezünk elég adattal ahhoz, hogy tisztán elkülönítsünk az első keresztes háborúban két, egymástól eltérő gyökerű és célú mozgalmat, mert már nagyon korán megpróbálták meghamisítani az egyikre vonatkozó hagyományokat és előnyben részesíteni a másikat.

Jean Flori: Faut-il réhabiliter Pierre I’Ermite? Une réévaluation des sources de la premiere croisade (Rehabilitálni kell-e Remete Pétert? Az első keresztes hadjárat forrásainak újraértékelése) Cahiers de Civilisation Médiévale, XXXVIlI (1995), 35–54.

Györkös Attila