Klió 1997/1.

6. évfolyam

Uzsora a középkori Németországban

 

 

A középkori Európa gazdaság- és eszmetörténetében újra meg újra visszaköszön az egyház által szorgalmazott kamatszedési tilalom, az uzsora (usura) súlyos bűnként történő megítélése. Bibliai és antik természetjogi előzményekre támaszkodva a klerikusok már a korai időkben is hangoztatták, hogy a kamatszedés és a pénz befektetése, forgatása bűnös tett, s ez a megítélés a XI. századtól nemhogy mérséklődött volna, hanem a tiltások még szigorúbbak lettek. A XI–XIV. század az európai gazdaság látványos növekedésének kora volt, melynek szerves részeként a városi-kereskedelmi szférához egyre jelentősebb pénzforgalom, pénzgazdálkodás is kapcsolódott. Az alapvetően rurális jellegű kora középkori „három rendként szemlélt társadalom megváltozásával párhuzamosan – mintegy a változások ellenhatásaként – a XII–XIV. század folyamán teljesedett ki az egyházi kamatszedési tilalom. Roberto S. Lopez a virágzó középkor gazdasági fejleményeit egyenesen „középkori kommerciali­zálódási forradalomnak” nevezte, ami szükségképpen a pénz szerepének növeke­dését eredményezte (R. S. Lopez: The Commercial Revolution of the Middle Ages. Princeton, 1971.). Mindez szükségképpen konfliktusokhoz vezetett az egyházi tilalmak és a kereskedői gyakorlat között.

Gerhardt Rösch a tiltás és az európai napi gyakorlat kettősségének rövid ismertetése mellett elsősorban azt vizsgálja, hogy az egyházi tilalmak hogyan és miként érvényesültek a középkori német területeken, azonosak-e ilyen szempontból a korabeli Németország viszonyai az itáliai vagy a franciaországi körülményekkel, s ha nem, akkor miben ragadható meg leginkább a német térség sajátossága.

A szerző felteszi a kérdést: hogyan reagált az egyház az európai gazdaság XII–XIV. századi változásaira? A források szerint ez évszázadokban a zsinatokon újra és újra napirendre került az uzsora kérdése, és ismételten mindig megerősítették a tilalmakat, az egyházi normákat. Az 1311. évi velencei zsinaton végül azt is kimondták, az uzsoraszedés az eretnekséggel azonos súlyú bűn, illetve hogy az, aki uzsorával, kamatszedéssel foglalkozik, eretnek. Annak meghatározása azonban, hogy ki tekinthető uzsorásnak, az eretnekségtől eltérően, egyáltalán nem volt egyszerű dolog, ezzel a kérdéssel igen sokat foglalkoztak a kánonjogászok és teológusok. Johannes von Erfurt szerint például csak az tekinthető nyilvános uzsoraűzőnek, aki tevékenységét mindenki szeme láttára folytatja. Ahogyan a prostituáltakat is meg lehet arról ismerni, hogy bájaikat s szolgálataikat a nyílt színen kínálják, ugyanúgy az uzsorások is szem előtt vannak. A publicus usurarius naponta asztala mellett ülve várja ügyfeleit. A második lyoni zsinat meg is tiltotta, hogy bárki uzsorásnak adjon bérbe helyiségeket. A XII. századtól felvirágzó skolasztikához kapcsolódó kánoni jogtudomány kazuisztikusan viszonyult az uzsora kérdéséhez. Míg a zsinati határozatok elsősorban a szigorítást, a normák behatárolását célozták, a kánonjogászok gyakran más célt követtek. Világos volt ugyanis, hogy pénzforgalom nyereség, tőkehozadék nélkül nem képzelhető el, ezért a kamatszedés, illetve az uzsora fogalmának új meghatározására törekedtek, annál is inkább, mert a világi főhatalomra törő középkori pápaságnak is nagy szüksége volt pénzre, s ezért nemcsak kölcsönökért folyamodott, de maga az egyház is hitelezett. Ez utóbbi esetben a kamatot gyakran tizedként könyvelték el, így bújtak ki az uzsora tilalmának hatálya alól. Hostensis a XIII. század közepén 13 pontba foglalta össze, mikor lehet kivételt tenni az uzsora tilalma alól. A középkorban tehát nem volt egységes uzsoraértelmezés, így az olyan tiltások, melyek alól kivételek is voltak, már alig-alig lettek betarthatók. A morálteológiai felfogás szerint például a pénzügyleteknél a hitelező szándéka volt a döntő, ez határozta meg, hogy mikor lehet uzsoráról beszélni. Mivel ennek fogalma nem volt pontosan körülhatárolva, s az egyházi prédikátorok szavai általában szóltak ez ellen, mindenhol más-mást értettek alatta. Valahol csak a kamatra adott pénzkölcsönzést, valahol a spekulációt, az olyan vásárlást is, amely abban a reményben történt, hogy az adott terméket később vagy máshol magasabb áron lehet eladni, a kirívóan alacsony bért fizetőt, esetleg az antiszociális elemeket is uzsorásnak bélyegezték.

Míg a XIII. században Angliában és Franciaországban számos zsinat foglalkozott az uzsora kérdésével, Németországban szinte alig került elő ez a probléma. A birodalomban elsősorban csak a nyugati területeken, jórészt a trieri és kölni zsinatokon (1227, 1238, 1300, 1310) foglalkoztak az uzsora tilalmával. A zsinatok vélhetően összefüggtek azzal, hogy ezek az egyházmegyék földrajzilag közel estek a kor legjelentősebb kereskedelmi központjaihoz, a champagne-i és flandriai városokhoz. Németország más területein az uzsora kérdése nem vált általános témává, sőt az egyháznagyok, akik egyúttal világi fejedelemségek urai is voltak, inkább még érdekeltek is voltak a hitelügyeletekben, így az uzsora elleni küzdelem nem a legfontosabb teendőik között szerepelt. Mivel a német uralkodók és fejedelmek gyakran kerültek pénzzavarba, nem nagyon lehetett azt remélni tőlük, hogy az egyházi tiltások szellemében a pénzügyletekkel szembeni politikát folytassanak, éppen ellenkezőleg: számos császári kiváltságlevél biztosított védelmet a hitelezőknek, a bankároknak, akiknek többsége Németországban ekkor még döntően zsidó volt. II. Frigyesnek a zsidókra vonatkozó 1244. évi kiváltságlevele Magyarország, Csehország és Lengyelor­szág számára is mintául szolgált.

A legkorábbi írásba foglalt német tartományi szokásjoggyűjtemény, a Sachsenspiegel semmilyen kitételt nem tartalmazott az uzsorára vonatkozóan, sőt arról szólt, hogy a hiteleket adó zsidókra Németországban a külön jogok és törvények vonatkoznak. Egész Észak-Németországban a Sachsenspiegel vált a legfőbb jogmintává s jogforrássá, így az ennek alapján létrejövő új, helyi (breslaui, goslari, görlitzi stb.) törvényekben sincs szó az uzsoráról. Ahol a szász joggyűjtemény lett az alapja a jogalkotásnak, ott az egyházi-kánoni uzsoratilalom általában nem került be a törvényi szabályozásba. Pótlásának szükségességét a XIV. században az egyház szóvá is tette, amikor XI. Gergely pápa e tárgyban a rigai érseknek és IV. Károly császárnak egyaránt írt. Az északi német területeken csak a XV. század elejétől jelentek meg a helyi jogszabályokban (mint például az 1402-es új magdeburgi törvényben) az egyházi elvárásoknak megfelelő uzsoratilalmak, de alig egy évszázad múltán, a reformáció megjelenésével hatályukat is vesztették.

A szerző ugyan nem szól róla, de írásait olvasva óhatatlanul felvetődik a kérdés: a pénzügyletekre vonatkozó általános európai tiltás hiánya a középkori Észak-Németországban mennyiben járult hozzá a Hanza-kereskedelem felvirágzásához és hosszú ideig tartó monopolhelyzetéhez?

 

Gerhardt Rösch: Wucher in Deutschland 1200–1350. Überlegungen zur Normdidaxe und Normrezeption. (Az uzsorás Németországban, 1200–1350. Gondolatok a normák meghatározásáról és fogadtatásáról) In: Historische Zeitschrift, Bd. 259. Heft. 3., 1994.

 

Pósán László