Klió 1997/1.

6. évfolyam

II. Sándor egyházi reformja

Az 1860–70-es évek reformjait, mint Sz. V. Rimszkij megállapítja, az egyházi kivételével az orosz és a nyugati tudósok jelentőségüknek megfelelően értékelték. Sajnos az egyházi reformról csak I. Smolitsch és G. I. Freeze műveit lehet kiemelni, holott ennek jóval nagyobb súlya volt az orosz történelemben. Mintegy államvallásként a pravoszláv egyház volt az egyetlen legitim vallási szervezet, az állam és az egyház, a polgári törvényhozás és a kánonjog kapcsolatrendszerének alakulása lényegesebb volt, mint más országok esetében. Az orosz törvények szigorúan őrizték a pravoszlávia érdekeit. A hit elhagyása személyi, vagyoni jogok elvesztésével (büntetéssel) járt, míg fordítva: a pravoszláviára való áttérés különféle előnyökkel. Külön törvények szabályozták a cár és az egyház viszonyát. Valójában az abszolutizmus korától az orosz uralkodó korlátlan hatalma – az irányító szerveket, a főhivatalnokokat eligazító rendeletei révén – ezen a területen is érvényesült.

Különösen a legfelső egyházi igazgatás és a főpapok (a jelölési procedúrától tevékenységükön át egyházi ügyekben történő befolyásukig) konfesszionális kérdésekben való megnyilatkozásainak beszűkülése mutatta a növekvő állami befolyást. Az egyházi adminisztratív struktúra felső része az orosz világi szervek (minisztériumok) mintájára épült fel. A Szinódus hatásköréből I. Miklós korában kivették a gazdasági ügyeket, most még a tisztán vallási ügyek is a főügyész és világi hivatalnokokkal működő kancelláriája hatáskörébe kerültek. Az állami gyámkodást elősegítette, hogy a birodalom egyházmegyei felosztása lényegében egybeesett a kormányzósági határokkal. N. A. Protaszov főügyész változtatásai az 1840-es évek elejétől csak fokozták az állami beavatkozást (köztük saját ellenőrző szerepét a főpapok felett) és a világi hivatalnokok önkényeskedését. A korabeli hivatalos egyházpolitika célja (jogi, igazgatási, tanügyi vonatkozásban) az egyeduralom alapjainak megszilárdítása volt. A monarchiára veszélyes eszmék nem hatolhattak be az országba; ezért a bürokráciának az alattvalók élete minden szféráját – köztük a vallásit is – ellenőriznie kellett. A kánonjogot több tekintetben megsértették. Rimszkij kiemeli pl. a főpapoknak a kijelölése körüli világi berkekben dúló harcokat, gyakori áthelyezésüket (ami a kánonjog szerint kivételszámba ment, az Oroszországban szokásos jelenségnek számított), az állami beavatkozást a plébániapapság életébe és végül (jogi és politikai eszközökkel) a papi réteg „tudatos zárttá tételét”.

A papságnak múlt századbeli rétegszerű elkülönültségét jól mutatja, hogy Oroszországban kb. a teljes utánpótlás saját soraiból származott, míg a más vallású európai országokban csak 20–30 százalékuk. Az állami egyházpolitika negatív sajátosságú rétegmentalitást eredményezett. A Szinódus egyes tagjai mintegy kiszolgálták a főügyészt, és a főpapok egy része főleg az anyagi javak felhalmozásával törődött, és életmódjában a nemességhez igyekezett hasonulni. Közben az egyházközségi kiadások fokozatosan nőttek. A kutatók máig nehezen tudják megmagyarázni, hogy az egyház éves dotációját hogyan és miért tartotta fenn az állam a XIX. sz. közepén a közel kétmilliárd rubeles deficit mellett. Rimszkij egyértelművé teszi, hogy II. Katalin korától (a XVIII. sz. második felétől) a szekularizált egyházi javakkal a kincstár rendelkezett, amely viszont a pénz hiányában (a leírt változtatások ellenére) képtelen volt finanszírozni az egyházat. I. Miklós 1828. jan. 11-i rendelete az egyházközségi hívek száma szerinti dotációt rendelte el, aminek fő célja a papság és a hívők közti konfliktusok elhárítása és a lelkészek tekintélyének növelése volt. Politikai megfontolásokból 1842-től a támogatás már az egész birodalomra kiterjedt, azonban 1861-ben az eszközhiány miatt a papságnak kb. a fele részesülhetett kis dotációban. Maga a rendszer alkalmat adott a még nagyobb állami beavatkozásra az egyházi ügyekbe. Pl. a Szinódus költségvetésével és a templomokban összegyűlt nagyobb összegek állami bankokba való kötelező átutalásának előírásával kapcsolatban. Rimszkij arra is rámutat, hogy az állam az Egyházi Tanügyi Igazgatóságra oktatási feladatokat bízott, az orosz törvények értelmében viszont az egyházi pénzeket a kincstár „nyelte el”. A múlt század közepén az egyházi tőke így történetírói mítosznak, semmint realitásnak tekinthető.

A múlt század első felének orosz főpapjai távol álltak attól, hogy az egyház (akár oktatási téren) a mindenkori belpolitika függvénye legyen. Ennek ellenére M. M. Szperanszkij egyházi tanintézeti reformja (1814) a világi iskolák szabályzataira épült. I. Miklós és I. Sándor alatt az egyházat russzifikációs céllal a nyugati kormányzóságokban a lengyel katolicizmus visszaszorítására próbálták felhasználni. A jobbágyfelszabadítás (1861) és az egyházi élet kapcsolatát (európai tapasztalatokon is érzékelve) P. A. Valujev (belügyminiszter 1861 és 1868 között) állította előtérbe. Rimszkij hangsúlyozza, hogy már korai írásaiban föllelhető a jobbágy- és az egyházi reform kapcsolata (ti. a papságot az állam oldalára állítva valósítható meg az első). Valujev szerint fel kell oldani a papi réteg zártságát, be kell vonni őket a népoktatásba, és csökkenteni kell az egyházi életbe való direkt politikai beavatkozást. „Az egyházi reform atyja” belső megrázkódtatások nélkül, törvényhozási úton, sőt más rétegek szolidaritásával számolva akarta véghezvinni a változásokat. Az egyházi átalakulásnak és az Államtanács reformjának azonban komoly ellenzői voltak. A pravoszláv főpapok (Filaret moszkvai metropolitával az élen) az állami befolyás erősödésétől tartottak, míg egyes politikusok más okokból támadták Valujev elképzeléseit. Filaret megnyugtatására Valujev az egyház hatáskörében hagyta tanintézeteit és levette napirendről az Államtanács „szinodálisokkal” való bővítését. 1861. nov. végén Konsztantin Nyikolajevics nagyherceg vezetésével megalakult a reformbizottság. Rimszkij is bemutatja, hogy Valujevnek a reform véghezvitelével kapcsolatban voltak bizonyos illúziói. Pl. a főpapoktól függő alsópapság nem képezhetett ellensúlyt velük szemben.

Furcsa módon a reform fő kerékkötője maga a bizottság vezetője, a nagyherceg volt. Így Valujev ügyes lépésként, amikor az előbbit 1862 tavaszán kinevezték Orosz-Lengyelország helytartójává, június közepén új rendelettervezetet nyújtott be a cárnak, ami a bizottság helyett új intézményt, más összetételt irányzott elő, s ezt a cár a hónap végén jóváhagyta. A dokumentum szerint javítani akartak a plébániapapság anyagi helyzetén, bővíteni polgári jogaikat, gyerekeik előtt megnyitni a civil pályákat, és a papságnak lehetővé tenni az alsófokú oktatásban a részvételt. A kincstári pénzhiányra való korai utalás azonban már különböző reagálásokat váltott ki a reform kezdetétől. Az alsópapság pozitívan, a főpapok fordítva: elégedetlenségüket kifejezve viszonyultak az átalakuláshoz. A Valujev vezetése alatti időszakban (lásd pl. az ülések számát) a megreformált testület igen aktív volt. A főpapok nagy része kezdettől az egyháznak a bürokrácia általi még nagyobb alávetésére gyanakodott, és a reform a kánonjog szerinti egyházirányítási restaurációs reményeiket hiúsította meg; így ellenállásuk nem meglepő. Ez csak erősödött, amikor Valujev a valláspolitika liberalizálására tett gyakorlati lépéseket. A reformtestület tudta, hogy a plébániapapság egészének anyagi helyzetét egyformán nem javíthatja, ezért eltérő és fokozatos javulásra gondoltak. A kincstár helyzete, a Szinódus és a pénzügyminisztérium magatartása azonban még e tekintetben is csalódást okozott.

Az egyházi reform fő célja a pravoszláv alsópapság nép közötti tekintélyének növelése volt. A jobbágyfelszabadítás és az 1863. évi lengyel felkelés hatásai miatt (és a russzifikációs lehetőségek kihasználása céljából is) feltétlenül foglalkozni kellett a nyugati kormányzóságok pravoszláv alsópapsága romló anyagi helyzetével. A felkelés leverésére kinevezett M. N. Muravjov főkormányzó egyébként 1864-től növekvő segélyeket eszközölt ki a kormányzattól. Nagy vitát váltott ki az ún. egyházi tanácsokról készülő törvény és ekkor figyeltek fel jobban a vallásos tárgyalásokra is. Valujev és M. P. Korf (a II. ügyosztály vezetője, akinek részlegében folyt minden jogi munkálat) az államnak az egyházra való eredményesebb ráhatását helyezte előtérbe, a főpapok viszont az első formát ez egyházi ügyekbe történő, már a legalacsonyabb szinten való beavatkozásnak tekintették. Végül az 1864. aug. 2-ai, a plébánia-gondnokságokról szóló törvény kompromisszumot tükrözött; az egyházközség lelkipásztora eleve tagja (vagy akár elnöke) lett a testületnek. Anyagi alapforrás az adakozás lett, a hívek azonban templomokra inkább, míg a papság ellátmányára kevésbé áldoztak. Ezt látva, 1865-ben az egyházi reformok irányítói a plébániai közösségekhez, 1866-ban pedig a zemsztvóhoz fordultak. Segélyfelhívásuk azonban nem talált visszhangra. Rimszkij szerint azért, mert az oroszok hallottak a papság segélyezésének állami programjáról, félhivatalos személyiségeknek tartották őket, azt remélték a kormány maga oldja meg a kérdést, míg az elszegényedő hívek újabb terheit a reformerek és a papság találta ki, s ez ráadásul túlmutatott anyagi lehetőségeiken.

II. Sándor egyházi reformjából a legsikertelenebb az 1869. ápr. 16-ai, a plébániák és papjaik számának csökkentését előirányzó rendelet volt. Az egyházközségek organikusan szerveződtek meg, míg itt önkényes kvótákat állapítottak meg. Csökkent a perselyadomány, az alsópapságnak a hívektől a mezőgazdasági munkához nyújtott segítség; azaz Rimszkij szerint sem az anyagi helyzet, sem a papság és a hívek viszonya nem javult. A reformnak a jogi vonatkozásai a II. ügyosztályra tartoztak. Az 1869. máj. 26-ai törvény eltörölte a réteg zártságát, ugyanakkor amikor az egyházi vezetők látták, hogy tanintézeteik a művelődésügyi minisztérium hatáskörébe kerülhetnek, a további intézkedéseknek már a vitáját is akadályozták. Az alsópapság gyermekei az 1871. ápr. 30-ai törvény alapján polgári pályára is mehettek. A réteg mentalitása csak fokozatosan változott. Először inkább az egyházi iskolákban maradtak, majd fokozatosan egyre többen civil szolgálatba és polgári felsőoktatási intézményekbe léptek. Mint említettük, az egyházi oktatási intézetek reformja és a művelődésügyi minisztériumnak való alávetése nagy akadályokba ütközött. Ezt a Szinódus új főügyésze, D. A. Tolsztoj (később művelődésügyi miniszter) 1866 áprilisától mozdította ki a holtpontról. 1867-től életbe lépett az egyházi iskolák, majd 1869-tó1 a hittudományi akadémiák reformja, világi minták alapján, amiért a főpapság Tolsztojt keményen támadta. A cél az volt, hogy a pravoszláv pap egyszerre legyen jó lelkipásztor és pedagógus is, amit azonban nem sikerült elérni. A cár ugyan nem hagyta jóvá az egyházi-plébániai iskolák megszüntetését, de Tolsztoj alárendelte őket hivatalának, illetve népiskolák lettek. Rimszkij megállapítja, hogy – mivel a papság nem akarta világi intézménnyel összekötni a sorsát – Tolsztoj erőfeszítései a fentiek ellenére sem jártak kellő eredménnyel. Az egyházi reform sajátosságai hasonlóak a világi reformokéhoz, ezért az egységesítő program miatt egy reformról lehet beszélni. Sikertelenségét mutatja, hogy a korábbi feladatokkal (tehát nem ellenreformként), de más taktikával újra felmerült az 1880-as évek közepén és századunk elején.

Sz. V. Rimszkij: Cerkovnaja reforma Alekszandra II. (II. Sándor egyházi reformja), Voproszi Isztorii, 1996. 4. 32–48. p.

Kurunczi Jenő