Klió 1997/1.

6. évfolyam

A csecsen kérdés története

A három irányban végrehajtott gyarmatosítás következményeit a mai orosz valóság összefüggéseiben értékelve Kagramanov a Novij Mir hasábjain (1995 januárjában) megállapítja, hogy Szibéria hovátartozása ma már végleg eldöntött kérdés; Közép-Ázsiában a terület sorsának megoldását az ott élők kezébe kell adni; a Kaukázust illetően pedig a szerző figyelmünkbe ajánlja az itt letelepedetteknek az orosz kultúrához való szoros kötődését, szó szerint megállapítván: „a Kaukázusban mélyen meggyökeresedett az orosz kultúra.” Ezzel a megállapítással kapcsolatban már korábban is kételyünket és egyet nem értésünket fejeztük ki, hiszen ez a kérdés történetiségében a baltikumival konvergál, minthogy a kaukázusi kiváltságos réteg is szükségszerűen az orosz kultúrán nőtt fel (Vö. a KLIÓ 95/1 és 96/2. számában megjelent írásunkat!).

Kételkedésünket megerősíti és alátámasztja annak a sajnálatosan, de előre láthatóan bekövetkezett „nézeteltérésnek” a ténye, amelyet második kaukázusi háborúnak nevezünk. Az első – csaknem ötven éven át tartó folyamatos harcok után (1817–1864) – az 1856-os párizsi béke megkötésével térdre kényszerítette a kaukázusi hegyilakókat, köztük a csecseneket is.

A második – lényegében csecsenföldi háború – új tényező a mai orosz politikai hatalomban és a szerző szerint szintén hosszan tartónak ígérkezik. Bárhogy alakulnak is a harci cselekmények, bármennyi lesz is a békekötések és megállapodások száma, bármennyire is igyekszik minket meggyőzni a sajtó a „banditizmus” befejeződéséről, mindez jelentős mértékben illuzórikusnak tűnik – állítja tanulmánya elején a történész szerző, az Állami Duma legfiatalabb tagja, az oroszországi demokratikus törekvéseknek 1989-től résztvevője és a csecsenföldi humanitárius misszió tagja 1995 első negyedében.

A kaukázusi népek újkori történelmének ismeretében objektíven megállapítható, hogy a csecsen zsákutcából egyszerű ipszilon-fordulattal kijutni nem lehet. A jószándékú, megértő, önzetlen, etikus és megfeszített erőlködések eredményességéhez a politikusok, gazdasági szakemberek, etnopszichológusok, szociológusok, újságírók és nem utolsó sorban katonai szakértők együttműködésére van szükség. Az „ügyről” viszont feltétlenül beszélni kell, mert itt most egy gyarmati sorsban élt és élő nép szabadságmozgalmáról, függetlenségének és önálló államszervezetének kialakulásáról van szó. Az eddigi történelmi „igazság” revíziója, a cári és a szovjet genocídiumok feltárása szükségszerű, még akkor is, ha a gyarmatosítás igája alól felszabadult népek új önkényuralmi rendszerei sokfelé katasztrofálissá válnak (Vö. a balkáni eseményeket, az afrikai törzsek testvérháborúit és az új diktátorok megjelenését). A csecsen probléma mögött is ott rejtőzik az „ismeretlen”, a történelmi haladás negligálása, vagy a praeteritum mutációjának nyílt szándéka. A kérdés tárgyalásakor tudnunk kell, mit jelent a fogalom: Csecsenföld, kik a csecsenek, mihez van joga az orosz államnak és a csecsen népnek, azaz hogyan is állunk a népek és nemzetek önrendelkezési jogával az új orosz birodalomban és Európában.

Ha Romulus Rómában politikai okokból asylumot nyitott, akkor a Kaukázus természetes menedéke lett az ott élő népeknek, alkalmasságánál fogva mintegy negyven különféle népcsoport otthonává lett, amelyeket a legkülönbözőbb és nagyon is eltérő magatartásbeli, pszchológiai és életmódbeli, sőt etikai normák jellemeznek. Kaukázusi „nemzeti” jellegről tehát nem lehet beszélni, ilyen egységes nemzetiség nincs, soha nem is volt, bár az is tény, hogy bizonyos jellemvonások összekapcsolják őket.

A térkép azt mutatja, hogy a terület tengerszint feletti magassága a nullától ötezer méterig terjed. A hegyek közt az életfeltételek emberpróbálók, sőt emberfelettiek, embertelenek. A föld terméketlen, az utak járhatatlanok, a tél zord. A hófúvások, lavinák, áradások mindennapiak. Mi vonzotta ide a népeket? Az elrejtőzés lehetősége a megsemmisítésükre törő ellenség elől, hiszen a Kaukázus természetes erődképződmény. Az egymást követő ellenségek elől a legkülönbözőbb törzsek húzódtak fel a termékeny síkságról a kopár hegyek közé, s a közös sors és körülmények következtében egyező vonások is kialakultak. Mint mindenütt, a helyiekre itt is jellemző a törzsek és más közösségek izoláltsága, a szinte korlátlan szabadságvágy és a harciasság. A rabszolgaság és a jobbágyság nem ereszthetett gyökeret, hiszen itt minden egyes férfi kemény harcos. A feudalizmus törekvései megbuktak, államszervezet nem jött létre. A család, a törzs, nemzetség, a faluközösség érdekei mindig felülmúlták a nemzetét. Összkaukázusi érdek nem létezett. A törzsek egymás közötti viszálya, az egymás területére történő betörések évszázadokon át a normális életmód kísérő jelenségei voltak. Ezért bármilyen, kívülről jövő hatás – lett légyen az kulturális, technikai, vallási avagy gazdasági – nehezen akklimatizálódott a hegyek között. Az eredeti pogány kultuszok itt életképesebbek, mint a síkságon. A negyedik században megjelent kereszténység nem vált uralkodó vallássá, az iszlám sem vezető ideológiává. Az oszétek a pravoszláviát, a cserkeszek a muzulmán hitet részesítették előnyben. Csecsenföldön és a kabardoknál, valamint Dagesztánban a helyi genoteisztikus kultusz a gyakorlatban muzulmán és keresztény alapon is megjelent.

A mai csecsenföldi háború megértése érdekében a szerző részletesen tárgyalja a történelmi előzményeket. Az orosz „gyarmatosítás” folyamatában Nagy Péter az iszlám hatalom alatt élő keresztényeket (grúzok, oszétek, örmények) akaratuknak megfelelően az 1723-as pétervári békével országához csatolta, de Sztambul és Teherán emisszáriusainak tevékenysége a későbbiekben sem maradt hatástalan.

1783-tól felkelések kezdődnek. Manszur sejk támadásainak leverése után válik külön a csecsen és ingus törzs, nem vérségi alapon, hanem orosz ellenes, orosz párti és semleges erőkből. A csecsen nép származásilag ma is annyira heterogén, mint az orosz, a francia vagy a magyar. Ezért a realitás teljes negációját jelenti, ha csecsen „genetikai karakterről”, velük született rabló ösztönről és banditizmusról olvasunk.

Oroszország 1801–1830 között bekebelezi a Kaukázoson túli területeket. Ebben a helyzetben természetes és szükségszerű a közvetlen kapcsolat lehetősége érdekében a Kaukázus teljes pacifikálása. Ugyanakkor az első kaukázusi háború (1817–1864) mintegy ötven éve alatt a harcok folyamán elkövetett kegyetlenségek tragikumának következményei lényegesen csökkenthetők lettek volna, de az időfaktor és a hadseregben uralkodó szellem (időbeli elmaradás a nyugati gyarmatosítástól) erősen hatottak a hadműveletekre. A genocídium fogalmát kimerítő tisztogatások soha el nem felejtődtek, a megtorlás és bosszúállás szelleme az iszlám ideológia alapján (szemet szemért, „hitetlenek” elleni harc) mindmáig él. A hosszú háborúskodások vezérei (Gazi Mohamed, Hamzat bég, illetve a legnagyobb: Samil imám) nemcsak azért szenvedtek vereséget, mert „történelmileg kudarcra voltak ítélve”, hanem, mert – talán még az orosz hatalomnál is erőteljesebben – rá akarták erőszakolni a hegyi törzsekre a sajátjuktól eltérő értékrendjüket, megtörni kívánván ezzel a tradicionális életmódot. Erős és szilárd teokratikus hatalom létrejöttétől félve még az ősi ellenséghez is átpártolnak (Vö. Tolsztoj „Hadzsi Murát” című kisregényét). Az orosz politika – megelégelve a hosszú harcokat és kihasználva a tapasztalt széthúzást, a győzelem után aránylag széleskörű belső autonómiát biztosít számukra.

Ezzel kapcsolatban Fejgin idézi Avtorhanovot, aki a csecsenek szovjet alkotmányát összevetve az 1859-essel megállapítja: „Ha a mai Csecsen-Ingus Autonom Köztársaságnak olyan alkotmánya lenne, mint 1859-ben, akkor én szerfölött boldog országnak tartanám”. A szerző megkockáztatja azt a paradox állítást is, hogy az első kaukázusi háborúnak két győztese volt: Oroszország teljesítette az egységes állam létrehozásával kapcsolatos feladatát, a kaukázusiak, elsősorban a csecsenek pedig megtartották szervezeti rendjüket, és megőrizték hagyományos életmódjukat. Vereséget szenvedett Samil, azaz a murid (mai szóhasználattal: fundamentális) iszlám mozgalom.

A későbbi orosz politika és hadvezetés viszont nem vonta le a szükséges tanulságokat. Az akkori békekötésnél ugyanis – ha 39 évig tartó harcok után is – a béketeremtő Barjatinszkij fővezér szavai szerint – a begyepesedett orosz főcsinovnyikok és generálisok belátták, hogy terrorral és kegyetlenkedéssel nem lehet a Kaukázust megtörni, mert ez nemcsak összekovácsolja az ellenséget, hanem szítja az oroszellenes hangulatot. A békekötés után, a feledés időszakában a hatalom elmulasztotta a kapcsolat keresését és fenntartását a volt ellenséggel. Sőt, a helyi orosz hatalmasságok elvették földjeiket, asszonyaikat és gyermekeiket rabszolgasorba adták a nagajoknak. A személyes bosszú a hadsereget még öngyilkos akcióba is kergette: egy dagesztáni kaland 3600 orosz áldozatot követelt. A későbbiek folyamán 300 ezer orosz katona álladó jelenléte kellett 70–80 ezer kaukázusi harcos fékentartására.

A történelmi leckét a mai hatalom sem sajátította el. Amíg a század végén a történelem kerekei lassan előre indultak, ugyanis a grúzok a pravoszlávia, az azerbajdzsánok a síita vallás alapján nemzetté alakultak, a Kaukázus északi része megdermedni vagy tespedni látszott. A terület gazdaságilag is mozdulatlan, a befektetők is elkerülik. A grozniji kőolajipar is lényegében lehetőség marad. Az ún. októberi események sem zavarják meg a látszólagos állóvizet. A hamu alatt pislákoló parázs és sub pondere crescit palma elve együtt él. A soha nem létezett szovjet nép kebelébe terelgető integrálási folyamat sikertelen marad. Az 1930–34, majd a ’36-37-es évek szovjet politikájának „variációi” nyomán már a felszínen is megjelennek a hullámok. A „bumeráng-elv” érvényesülésének láttán a hatalom „eltekint”, azaz hátráltatja a gazdasági fejlődést is. Marad az enklávé a gazdaságban is: a kőolaj és a wolfram.

Megjegyzendő, hogy a klánok és törzsek vezetői nem utasították vissza a szovjet hatalom által felajánlott posztokat, ők a rendszer támaszaivá válnak. A „plebsz” viszont fegyvert is fog a kollektivizálás ellen. A kompromisszumos „békekötés” presztizs a nép előtt, a zendülések folytatására ösztönöz, s a felkelések és fegyveres harcok a háború kitöréséig tartanak. A német előrenyomulás jó alkalom a gyűlölt rezsim oroszai elleni harcra. A szerző – jogosan – tiltakozik a németek segítésének vádja ellen, hiszen a fegyveres harc már 12 éve folyik, s ez a lehetőség felhasználását jelentette. Ugyanakkor kiváló alkalom a sztálini kitelepítési politikában (1944) a nemzetiségi kérdés radikális megoldására. A deportálások folyamán a csecsenek egyharmada elpusztul, a megmaradottak még elszántabbá válnak. Hruscsov ambivalens tevékenysége – a hazatelepülés engedélyezése, majd az ismételt kitelepítés – következtében a síkvidéki Groznij csecsen várossá lett.

A 60–80-as évek demográfiai robbanását (évi 3 százalékos növekedés) és a titokban tartott munkanélküliség nyomán megjelenő elszegényedést a túlélés lehetőségének keresése miatt erőteljesebb „mozgolódás”, az illegális kereskedelem és bűnözés megjelenése követi. Az etnikai maffiákat a bezártságból eredő „lenni vagy nem lenni” elven alapuló gyakorlat hozza létre. Ennek az „irányzatnak” a fejlődését segítik a hazatérő „afgán veteránok” jelentős csoportjai (a partizánharcok edzettjei): a nemzetiségi konfliktusok kipróbált szenvedő alanyai készek az ősi ellenség gaztetteinek megtorlására.

A közelmúlt harci eseményeinek tényei közismertek. Dudajev hazatérvén – tájékozódásai után, tapasztalatai alapján – hamarosan hátat fordítva megbízóinak, kikiáltja Csecsenföld függetlenségét, és ezzel az aktussal a nevetséges „szabad és demokratikus választások” után létrejön egy „szabad kriminális zóna”. Fejgin a sokkterápiával küzdő Oroszország mozdulatlanságát kötelességmulasztásnak tekinti. Dudajev három éves „uralma” egyértelműen igazolja a kőolajjal, gázzal és hadianyaggal kapcsolatos pénzügyi machináció fekete ügyleteiből származó tízmilliárd dollár (a 25 milliárdos bevételből) orosz maffiához történt átutalását. Az is tény, hogy a FÁK országai olajának nagy része Csecsenföldön át ömlött az exportálókhoz. A fegyverek egy kis csecsenföldi kitérővel „utaztak” Örményországba, Grúziába, Oszét-földre, Abháziába, sőt Irakba, Iránba, Kurdisztánba, Afganisztánba és – horribile dictu – a narkókartellekhez és a Balkánra. A „szabad kriminális zóna” által történő biztosításért Dudajev is megkapta a maga harminc ezüstjét, de hamarosan nehéz helyzetbe kerül. Ő sem tanult Samil példájából. Állami ideológiává tette a csecsen nacionalizmust és iszlám integritást, és ez a politika vesztét okozta.

A szerző az orosz hatalom elszalasztott lehetőségeivel kapcsolatosan a következőkben foglalja össze álláspontját:

1. A sajtó három éven át – az egyetlen külföldi állam által el nem ismert Dudajevet – Csecsenföld elnökének titulálja, de facto elismeri a köztársaság függetlenségét. Világos, hogy az orosz hatalom részéről hiányzott az objektív jogi értékelés.

2. Nem határozzák meg az elvi alapokon nyugvó és igénybe vehető eljárásmódok lehetőségét. Ezek közül néhány:

a) Azonnali bevonulás Csecsenföldre. A helyzet sürgős megoldására indított tevékenységet a sajtó támogatásával a közvélemény elfogadta volna, és lényegesen csökkent volna a véráldozatok száma.

b) De jure elismerni a függetlenség igényét és felajánlani a civilizált „válást” ideiglenes megállapodással és nemzetközi ellenőrzéssel a hajdani csecsen függetlenség alapján (1774-96, illetve 1816-os állapot), és napirendre tűzni az állampolgári jogok és a vagyoni helyzet kérdését.

c) Az új rezsim el nem ismerése esetén a véráldozatok megelőzésére blokád alá venni Csecsenföldet a „mindenkit kiengedni, senkit be nem engedni” elv alapján. A tilos jelzők lezárták volna mind az utakat, mind a kőolaj- és gázvezetékeket. A szinte átjárhatatlan grúz határ miatt a blokád lehetséges mivolta mellett ez rentábilis, eredményes és humánus lett volna. Moszkva a legdilettánsabb megoldást választotta, és forgatókönyv nélkül hajtotta végre.

A helyzet alapos elemzése kapcsán elfogadva a szerzőnek a precedensekkel kapcsolatos elvi megállapításait, feltétlenül rá kell mutatnunk egy elvi-politikai zsákutcára: az első világháborút lezáró békekötések alapjául szolgáló, a „népek önrendelkezési jogának” kérdésére. Tény, hogy az említett alapelv Németország, Oroszország, Törökország és a Monarchia felosztásához adta meg a jogi szentesítést. Ugyanakkor következményeinek abszurditása abban áll, hogy a jogi megoldást gúzsba köti a nemzetközi jognak az államok territoriális integritásáról meg nem változtatott rendelkezése. Így ma csak arra van mód a „civilizált” világban, hogy a gyarmatosító állam eldobhassa a nyűggé vált kolóniát, mert az sokkal kifizetődőbb számára, ha volt gyarmata tőle vásárolja a készterméket. Az ún. szeparatizmussal szemben tehát továbbra is fennáll a könyörtelenség vagy az „együttérzés” lehetősége. A „modern” világ a nemzetközi jog alapján igyekszik (vagy kénytelen) eljárni, elkerülve a duplex veritas jogi alkalmazását (l. balkáni háborúk). 1994 őszén Moszkvának sem maradt más lehetősége Dudajev rendszerének megdöntésén kívül, miközben a különböző politikai és gazdasági csoportosulások más-más indokot találtak és tálaltak fel „igazolásul”.

Az elnök és környezete meg akarta mutatni a rend és hatalom visszaállítására vonatkozó határozottságát, elsősorban a szófogadatlan közigazgatási vezetőknek (Tatárföld, Baskíria, Kubán, Jakutföld). Mindez a közelgő választásokra is jó hatással lehetett, ugyanis a leromlott szociális helyzet javítására tett ígéretnél egy győztes háború a kipróbált receptek közé tartozik.

A kompromittálódott hivatalnokcsoportok tudomásul veszik ezt a tevékenységet, ugyanis „a nomenklaturális demokrácia és nomenklaturális kapitalizmus oligarchikus rezsimje” már teljesen megerősödött (a privatizáció révén is), a gazdasági hatalom a kezében van, szabadon tevékenykedik és már nincs szüksége a szabad kriminális zónára, magára Dudajevre sem.

Ami pedig a legutóbbi, Isten tudja hányadik csecsenföldi hadjáratot illeti, Fejgin a legfontosabb következtetéseket összegzi.

Az eredménytelenségek sora fényesen igazolja az orosz hadsereg dezorganizáltságát, az alapvető reformok szükségességét. A gazdasági és morális ellehetetlenülésről nem beszél. Megállapítja, hogy az igazi és végleges megoldás – a professzionális hadsereg létrehozása sem politikailag (puccsok lehetősége), sem gazdaságilag meg nem valósítható. Ezt csak az angolszász demokráciák vagy Franciaország (légió formájában) engedhetik meg maguknak. Az új orosz birodalom helyzetének ismeretében (vagy éppen az ismeret hiányában) elveti a stratégia hiányának meglétét. A hadműveletek során megnyilvánult átöröklött eljárásmódok: durva jogsértések, ítélet nélküli kivégzések, erőszak, szabadrablás, fosztogatások – megengedhetetlenek egy demokratikus hadseregben. Ugyanakkor rámutat arra, hogy sajnos, a múlt politikai öröksége nyomán mindez a civil szférában is megtalálható, vagyis a jogi reform is feltétlenül szükséges.

Mark Fejgin: Vtoraja kavkazszkaja vojna (A második kaukázusi háború) Novij Mir, 1995/12. 159–171.

Medve Zoltán, Újj Anna