Klió 1997/1.

6. évfolyam

Az erdélyi románok 1848–49-i forradalma

Senki számára nem újság, hogy az erdélyi 1848–49-i események értékelésében a román és a magyar történetkutatás szemléleti alapja nagyon távol áll egymástól s a forradalom néhány alapvető kérdésében merőben ellentétes nézeteket vall. A legvitatottabb kérdések mindmáig Erdély és Magyarország uniója, a román politikai nemzet elismerésének elutasítása, a román parasztmozgalmak jellege, s románságnak a Habsburg-hatalommal való szövetsége. Újabban a fentiek mellett az erdélyi polgárháború és az áldozatok száma is mind többet foglalkoztatja a történetkutatást.

Utóbbi kérdésekről már az 1990-ben a Pro Cultura Renovanda Hungariae és az Európa Intézet által Budapesten megrendezett magyar–román történésztalálkozón, majd az 1996-ban ugyancsak Budapesten megtartott nemzetközi történészkonferencia keretében több előadás hangzott el. Mindkét alkalommal Miskolczy Ambrus vállalkozott arra, hogy a téma lényegét összefoglalva, az egymásnak feszülő történetírások közeledésének néhány elvi és módszervbeli lehetőségét körvonalazza. Igencsak hangsúlyozta a nehézségeket. Az 1996-ban megtartott előadásában azonban azt is elmondta, hogy közeledés helyett 1990-től „csak az etnikai mészárlások árnya lett talán fenyegetőbb, miközben román kollégáinkkal sokat ígérő tényfeltáró forráskiadásokat tervezgetünk”. (Az erdélyi polgárháború árnyékában. Mítoszok, modellek, utópiák. Kézirat.)

Az említetteket egy Kolozsvárt 1996 nyarán megjelent, az erdélyi románok forradalmát tárgyaló könyv tette számomra aktuálissá. A könyv szerzője Gelu Neamţu, a kolozsvári Történeti Intézet tudományos munkatársa, több történeti munka szerzője, egyik tagja annak a munkacsoportnak, amely az erdélyi 1848-49-i forradalom forrásainak felkutatását és közlését végzi. A szerzőről azt is meg kell említenem, hogy magát a román–magyar megbékélés hívének vallja, s eleddig a két nép történeti kapcsolatairól néhány érdekes dolgozatot is közölt.

Miért e hosszú bevezető? – kérdezheti az olvasó. Azért, mert Gelu Neamţu újabb könyvével nem a közeledés ügyét mozdítja elő, hanem „az etnikai mészárlás árnyát” növeli valóban fenyegető mértékben. Legyen szabad hát kissé részletesebben írnom könyvéről.

Kiadványának célja – írja a szerző – a történelmi igazság feltárása az erdélyi románok demokratikus forradalmáról, s hogy visszaverje azokat a rágalmakat, amelyeket a magyar emigráció a forradalom után terjesztett a nyugati országokban a románok atrocitásairól. Ugyanakkor feladatának tartja, hogy helyreigazítsa a magyar történészek hamisításait, akár a marxista román történetírás ferdítéseit. Végigolvasva a könyvet azonban azt kellett tapasztalnom, hogy annak a fő mondanivalója nem más – amit egyébként meg is vall –, mint hogy a magyarok által a románok ellen elkövetett genocídiumot bizonyítsa (12. o.). Ennek jegyében indítja már a bevezetőt is, amikor a magyarok által meggyilkolt románokról adatokat vonultat fel.

A szerző szerint már az első korabeli számbavétel azt mutatja, hogy a polgári lakosság soraiból 4449 román pusztult el, szemben a 165 magyarral, vagyis minden meggyilkolt magyarra 27(!) román áldozat esett (12. o.). A további számbavételek során az elpusztított románok veszteséglistája 10 ezerre, később 24 ezerre, s végül a harcokban elesettek hozzáadásával 40 ezerre módosult.

Ezután a szerző azokat az eseményeket vázolja fel, amelyek szerinte előidézői voltak a genocídiumnak. Már az unió magában hordozta a polgárháború csíráit, mivel azt a magyarok a terror eszközével hajtották végre, amit a Kolozsvárt hangoztatott „Unió vagy halál!” jelszó is bizonyít. Hiába próbálta egyik-másik magyar politikus vagy történész elhitetni, hogy az említett jelszó nem volt fenyegetés a románok felé, mert ez azt jelentette, hogy aki az uniót ellenzi, annak pusztulnia kell. S mivel a románok kezdettől ellentmondottak, célpontjai voltak a magyarok barbarizmusának. Az unió 1848-ban ugyanazt jelentette, mint 1437-ben az „Unio trium nationum”, vagyis a románok teljes jogfosztását. Ezért a románok forradalma 1848-ban nem volt más, mint az unió elleni harc, s a román függetlenség kinyilatkoztatása, valamint a jobbágyság alóli felszabadulási mozgalom. A polgárháborúban sikerült a románoknak hatálytalanítani az uniót; Avram Iancu katonái pedig fegyverrel a kézben Dákorománia megvalósításáért haltak meg (15., 117. o.).

A magyar forradalom társadalmi programja haladó volt, de a nemzetiségi kérdésben alkalmazott politikája ellenforradalmi jellegének minősül.

A genocídium kérdésével két fejezet külön is foglalkozik; nevezetesen a 19., „A magyarok románok elleni atrocitásai”, valamint a 21., „A románok emberi és anyagi veszteségei a forradalom idején” című.

Az atrocitások kérdésével eleddig – mondja a szerző – egyetlen román történész sem foglalkozott kellő mértékben. Bariţiu ugyan megpróbálta elindítani a dualizmus idején a kutatást, de nem folytathatta, mert a magyar hatóságok „megakadályozták volna”, amint azt az 1879-ben ellene indított per is mutatja (102. o.). 1918 után azért nem kerülhetett sor az 1848–49-i román veszteségek számbavételére, mert akkor a román történetírásnak túl sok más tennivalója volt. 1944 után, amikor a történelemhamisító Mihail Roller uralta a román történetírást, fel sem lehetett vetni az atrocitások történetének kutatását. A szerző szerint 1965, de különösen 1968 után elvileg fennállt a kutatások lehetősége ilyen irányban is, de akkor azért mondtak le (mármint a román történészek) erről, mert az uralkodó felfogás szerint a tények felderítése zavarta volna „az együttélő nemzetiségeket”. (Idézőjel ott.) Mindezek miatt a hallgatás – a magyaroknak a románok elleni atrocitásairól – elhúzódott egészen 1989–1995-ig. De az általa felsorolt adatok után – véli G. Neamţu– „lehetetlen, hogy valaki tagadhatná, hogy a románok ellen (ti. a magyarok) irtóháborút folytattak, s hogy az már GENOCÍDIUM (így!) volt...” (108. o.). Az objektivitás azt is szükségessé teszi azonban – olvassuk a továbbiakban –, hogy elismerje a szerző: amikor a románok folyamodtak megtorláshoz, „hasonlóan viselkedtek”, különösen Nagyenyed, Zalatna és néhány más helységnek a magyar lakossága ellen, de ez a megtorlás a túlélőké volt, akik az ellenség által mutatott példát követték. Mert, a szerző szerint, mindig a magyarok kezdtek erőszakot alkalmazni.

Mit tudunk meg a románok veszteségeit tárgyaló fejezetből? Tulajdonképpen a 40 ezer román áldozat, pontosabban a 40 ezres szám apológiáját követhetjük nyomon. A szerző fő forrása a memorialisztika. A 40 ezres szám nyomtatásban 1850 elején jelent meg néhány lapban, majd egy bécsi kiadványban. De az ősforrása ennek a számnak az 1849 végén Gyulafehérvárt készült beadvány, amely a Bécsben tartózkodó román küldöttséget volt hivatott segíteni abban, hogy az erdélyi románság minél jelentősebb kártérítést kapjon az elszenvedett veszteségekért.

A szerzőt – mint írja – sokat foglalkoztatta a 40 ezres szám hitelességének a kérdése, nemcsak azért, mert az a szám, amely bizonyíthatja a románok elleni genocídiumot, de azért is, mert az adat felbukkanása után, most először, az egyik kolozsvári újságíró a Dialog Interetnic című kiadványban kételyeket fogalmazott meg ezzel az adattal kapcsolatban. A szerző viszont minden kritika nélkül elfogadja a 40 ezer román áldozatról szóló adatot, eldobva minden más számítást. Módszere fölöttébb egyszerű: ugyanazt a számítást használta, amit a Bucovina című lap 1850. január 6-ai számában talált. Vagyis: volt Erdélyben 2400 román falu, s mindegyikben elpusztítottak 10-20 embert, s ha csak a tizet vesszük átlagnak – mondja G. Neamţu– akkor is 24 ezer meggyilkolt lakost kapunk, ehhez hozzáadva a harcokban elesettek 10 ezres tömegét, az összes áldozatok száma eléri a 40 ezret. A szerző úgy gondolja, hogy 5–6 ezres különbség a Bánságban, Biharban és Máramarosban elpusztult románok számából adódik (138. o.). Hogy módszerét bizonyítsa, részadatokat idéz, amelyek – mint kifejti – akár arra is mutatnak, hogy a román áldozatok száma az említetteknél is nagyobb lehetett (például 45 ezer; 159. o.). Végül is arra következtetésre jut a könyv írója, hogy 1848–49-ben Erdélyben a románok és a magyarok vesztesége úgy aránylik egymáshoz, mint négy az egyhez (145. o. – szemben a bevezetőben említett 27:1-es aránnyal). A szerző felhívja a románok figyelmét arra, hogy ne feledkezzenek meg emlékezni az áldozatokról évenként a balázsfalvi Nemzeti Gyűlés évfordulóján, gyertyával a kézben, de nem tévesszék össze a magyar népet a gyilkos és fanatikus kossuthistákkal. Aztán mégegyszer visszatér a GENOCÍDIUM (végig nagybetűvel) kérdésére, s azt állítja, hogy az „meghiúsult”, mégpedig nevetségesen, mert sem a hazai magyar, sem az inváziós idegen seregeknek nem sikerült Erdélyt megtisztítani a románoktól. A románok, nagy veszteségeik ellenére, ugyanis győztesként kerültek ki a nagy konfrontációból, amelyet nem ők idéztek elő. Az uniót sikerült két évtizednyi időre elhárítaniuk (149. o.).

Sorolhatnánk tovább a szerző minősítéseit a kegyetlen székelyekről, a román nők megerőszakolásáról, a szerző 12 pontjáról (éppen 12!), amelyek a magyar forradalmat minősítik, de erről most lemondunk, mert sok újat nem tudna meg belőle az olvasó. Ehelyett az alábbiakban néhány észrevételünket látjuk célszerűnek megfogalmazni.

1. A forrásokról

A szerző által használt fő forrás a 40 ezer román áldozatról, véleményük szerint nem megbízható. Amint említettük, ez a számadat 1849 decemberében egy olyan jelentésben szerepelt, amelyet a Bécsben tárgyaló román küldöttség számára készítettek. Nem képezheti vita tárgyát, hogy 1949 decemberében még senki sem tudhatta, hányan haltak meg 1848–49-ben Erdélyben. A 40 ezres szám becsült érték, amelyet kritikus szemmel még senki nem elemzett. Egyébként az a módszer, amelynek alapján 10–20 százalékos átlagos veszteséget tüntet fel a jelentés falvanként, épp oly bizonytalan, mint a szerző tízes átlaga. Emellett 2400 román falu átlagát veszi alapul, márpedig a történeti Erdélyben (amelyről a jelentés készült) nem volt ennyi falu. (Összesen mintegy 2700 településről tudnak az 1850-es években készült statisztikák, természetesen beleértve a magyar és a szász, valamint a vegyes lakosságú falvakat is.) Ezek alapján a 40 ezres áldozatról szóló adatot túlzottnak kell tekintenünk. A szerző nem győzi meg az olvasót arról, hogy a George Bariţiu által kimutatott 6000 román áldozatról szóló források hiányosak. Megkérdezhető az is, miért nem elemzi az E. H. Bielz szász statisztikus 1857-ben Nagyszebenben kiadott munkájában szereplő adatokat, amelyek az összes erdélyi áldozatok számát (románokét, magyarokét, szászokét) együtt 18 ezerre teszik. (Ezt az adatot tartja elfogadhatónak Miskolczy Ambrus is mind az 1986-ban kiadott Erdély történetében, mind az írás bevezetőjében említett tanulmányában.)

G. Neamţu nem tér ki arra a körülményre, hogy Bécs 1850-ben saját tisztviselőivel bizonyosan azért végeztetett statisztikai felmérést az erdélyi polgárháború áldozatairól, mert az említett jelentés adatait nem tartotta elfogadhatónak. Ez az összeírás 4834 áldozatot említ (polgári lakost), ebből román volt 4425, 244 szász és 165 magyar. Ezek egy részét bíróságok ítélték el emberölésért, gyújtogatásért, felkelésre való bujtogatásért. Ezért kerülhetett a 165 magyar egy listára a román és a szász áldozatokkal; őket is hasonló vétségekért ítélték el a magyar hatóságok. Súlyosan vét a szerző az adatok felhasználásának etikája ellen akkor is, amikor azt írja, hogy a románok elleni genocídiumra keresve sem találhatott volna jobb bizonyítékot, mint az említett hivatalos összeírást, amelyet később elvet, de a bevezetőben ennek alapján állítja, hogy 27 kivégzett románra egy magyar áldozat esett (12. o.), anélkül, hogy ott előrebocsátaná a magyar áldozatok 10–12 ezres számát, amelyről csak a 145. oldalon tesz említést. S ekkor is csúsztatással, mivel azt írja, hogy a magyarok csatákban (in batalii) haltak meg, holott döntő részük a polgári lakosság soraiból került ki. Emiatt maga a szerző is ellentmondásba keveredik, hiszen a 144. oldalon a nagyenyedi, zalatnai, abrudbányai elpusztított magyarokról is ejt szót, márpedig ezek nagyrészt nők, gyermekek, öregek s más olyan emberek voltak, akik sohasem fogtak fegyvert.

A könyvet tanulmányozónak észlelnie kell, hogy a szerző csak ott tartja be a történetírás egyik alapvető szabályát, a kronológiát, ahol és amikor az számára előnyös. Egyébként úgy keveri a forrásokat, hogy az események egymásutánját az olvasó nem követheti. Ezért aztán nem derül ki, hogy melyik fél volt a támadó és melyik a védekező. Ezt a módszert a tévedés kockázata nélkül nevezhetjük a történeti források kontraszelekciójának.

2. Kijelentések – elemzések helyett

A polgárháború Neamţu könyvében román részről „nemzeti felszabadító háború” (85. o.). A cáriak behívása Şaguna püspök által jogos és indokolt volt (92. o.). A románok összefogása a Habsburgokkal az alkotmányos hatalommal való szövetség volt. Magyarország fegyveres megtámadása Bécs sugallatára (Jellasics) nem játszott szerepet a polgárháború kirobbanásában Erdélyben; ugyanis ez a kérdés teljesen hiányzik a könyvből.

3. A stílusról

Történetíró tollából még nem olvastam ilyen hangnemben írt könyvet az 1848-as erdélyi eseményekről: G. Neamţu stílusa majdnem a polgárháború zsurnalisztikájával egyezik, legalábbis bizonyos részekben. A magyar nemesekről olyan gyűlölettel szól, mint valószínűleg a polgárháború idején a román felkelők egy része; a magyar forradalomról viszont lekicsinylően, néha meg vállvonogatva. Pedig választhatta volna példának Nicolas Iorga, C. Bariţiu, Silviu Dragomir tanulmányait és könyveit erről a témáról, az említett szerzők ugyanis megadták az ellenfélnek is kijáró tiszteletet. Meglepetésünkre a legszigorúbb megbélyegzésben azoknak a román forradalmároknak van részük Gelu Neamţu könyvében, akik valamilyen formában támogatták a magyar forradalmat. Ezektől még román mivoltukat is megtagadja a szerző (a tragikus körülmények között meghalt Dragoş képviselő nevét például következetesen magyarosan Drágosnak írja). Arról, hogy a magyar nevek sokszor hibásan jelennek meg, hogy a helységnevek néha felismerhetetlenek – most nem szólunk. De egy súlyos ferdítést mégis meg kell említenünk, amikor Wesselényinek olyan mondást tulajdonít, amely nem hangzott el, tudniillik, hogy az unió „Erdélyt Magyarország lábaihoz fekteti”, pedig a forrásban az áll, hogy az unió után Erdélyt „magyar lábra kell állítani” (ti. a közigazgatás rendjén).

Ezek után felmerül a kérdés: hogyan lehetne feltárni az áldozatok számát, hogy ne ártsunk vele, hanem azt a tudomány szolgálatába állíthassuk? Bizonyos, hogy ha a könyvre replikaként elkezdjük felsorolni a magyar áldozatok megsemmisítési módját, azzal csak a szenvedélyek felkorbácsolását érhetjük el. Ez a módszer nem járható út. Nem tárhatók fel a valódi tények, ha nem mutatunk fel változatokat az öldökléssel szemben. Sajnáljuk, hogy a könyv nem fordított figyelmet 1848-nak arra az aspektusára, amely végülis A. Iancut is ama kijelentésre késztette, hogy románok és magyarok közt a fegyver soha sem dönthet. A recenzensben felmerül az a kérdés, hogy vajon Gelu Neamţu könyve nem azért készült-e, hogy igazolja a régi kolozsvári Biazini szállóra 1996 márciusában kifüggesztett román és angol nyelvű feliratot, amely azzal vádolja a magyar nemességet, hogy 1849-ben elpusztított 40 000 románt?

Mindezek ellenére meggyőződésünk, hogy kutatni kell a polgárháború áldozatai ügyét, hogy fel kell tárni az igazságot, hogy majd végleg át lehessen adni ezt a nehéz történeti kérdést a múltnak, csak tanulságait tartva meg a jövőnek. De ismét hangsúlyozzuk: a teljesebb igazság nem érhető el azzal a módszerrel, amellyel ez a könyv készült, hanem oly módon, amely számol az egymás ellen küzdő felekkel, a körülményekkel, a nagyhatalmi érdekek okozta szembeállításokkal, s természetesen a szemben álló felek hibáival, még akkor is, ha a történetkutatás fájdalmas eseményekre derít fényt. (Szerintünk ezt a feladatot felelősségteljesen csak egy román–magyar történész vegyesbizottság végezhetné el.)

Természetesen minden egyes ártatlanul elpusztult, elpusztított emberi életet sajnálatosnak kell tartanunk, s tudatában vagyunk annak is, hogy mindkét részről sok ártatlan életet követelt a polgárháború. Éppen ezért a számok felduzzasztását és az egyoldalú beállítást feleslegesnek, károsnak tartjuk, olyanoknak, amelyek nem szolgálhatják sem népeink jövőjét, sem a tudomány érdekeit.

Gelu Neamţu: Revoluţia românilor din Transilvania 1848–49 (Az erdélyi román forradalom, 1848–49). Editura Carpatica, Cluj-Napoca 1996. 200 o.

Egyed Ákos