Klió 1997/1.

6. évfolyam

Üzletemberek a vilmosi Németországban: valóban „feudalizálódtak”?

Dolores L. Augustine II. Vilmos kora üzleti elitjének anyagi és társadalmi életét vizsgálva a jól ismert „feudalizáció-tézist” kívánja cáfolni. A szerző – saját kutatásai eredményeire támaszkodva határozottan cáfolja azt, hogy a német polgárság a XIX. század végéi társadalmilag teljes mértékben kapitulált volna az arisztokrácia előtt, és ily módon „feudalizálttá” vált volna. Augustine magáévá teszi David Blackbourn és Harfmut Kaelble azon állítását, mely szerint a rendszerint a nemességet jellemző viselkedésmód mintáinak átvétele a polgár-ság részéről nem feltétlenül jelenti az identitástudat elvesztését; tükrözheti az új elitek azon hajlamát is, hogy a tradicionális elitekre jellemző társadalmi viselkedésmód egyes elemeinek saját magatartásukba történő beolvasztásával törvényesítsék saját pozíciójukat. Véleménye szerint bár a nagypolgárság egyre inkább elkülönült a középosztálytól, ez nem jelentett szükségszerűen feudalizáciát. A vilmosi haute bourgeoisie számos olyan jellegzetessége, amelyet az arisztokrácia által nyújtott modell utánzásaként értelmeztek, valójában az állam iránti lojalitás jele volt; az iránt az állam iránt, amely nem csupán a preindusztriális elit, hanem a kapitalista burzsoázia érdekeit is képviselte.

Tanulmányának első részében a gazdasági elit változó lakóhelyi mintáit vizsgálja, illetve azt, hogy mindez mennyiben jelentett „valódi feudalizációt”. A vagyonos üzletemberek szuburbiákba történő kiköltözése a századfordulón általános jelenséggé vált; ez különösen Berlinben volt így, ahol Grunewald fokozatosan a milliomosok lakónegyedévé vált: olyan hellyé nőtte ki magát, ahol egész évben aktív társadalmi életet lehetett élni, és így alkalmassá vált arra, hogy állandó lakóhelyként szolgáljon az elit számára.

A vagyonos üzleti elit kastély- és uradalomvásárlásai szintén a vizsgált társadalmi réteg szegregációját mutatják, ám nem árt megnézni, melyek voltak a birtokvásárlások tényleges indítékai. A szerző kvantitatív vizsgálata azt mutatja, hogy a birtokot vásárló üzletemberek fiainak csak körülbelül hat százaléka vált kizárólag gazdálkodással foglalkozó nagybirtokossá, tehát csak jelentéktelen mértékben asszimilálódtak a földbirtokos osztályba. Akárcsak a fényűző palotaépítések, a kúriavásárlások is elsősorban arra szolgáltak, hogy hatásos formában hirdessék tulajdonosuk vagyonát és társadalmi pozícióját; az arisztokratikus építészet és az életstílus elemei felhasználásának hátterében a viszonylag újkeletű vagyon és státusz legitimációja állt. Ez azonban nem jelentette a hagyományos polgári értékek teljes megtagadását: jól példázza ezt Emil Rathenaunak, az AEG elektronikai vállalat megalapítójának esete, aki több mint egy évig nem volt hajlandó beköltözni 1912-ben elkészült házába, annyira mérges volt magára az összeg miatt, amit a házra fordított. Számos burzsoá földbirtokos olyan racionalitással igazgatta birtokát, mint ahogyan üzletét vezette: Wilhelm von Finck müncheni bankár, aki csak vasárnaponként látogatott ki birtokára, kedvét lelte abban, hogy farmokat vásároljon, és azokat nyereséges vállalkozásokká tegye. A földbirtok tehát a hatalmi igazolás mellett a befektetések változatossá válását is jelezte. Mindezek mellett a személyes élvezet szempontja is szerepet játszott; összességében azonban a valódi feudalizáció, vagyis birtokvásárlás, majd kivonulás az üzleti életből és visszavonulás a Rittergut-ra, igen ritka jelenség volt.

Két fontos gazdasági központ, Berlin és Rajna-Vesztfália üzletembereinek társadalmi élete áll a tanulmány központjában. A két régió vállalkozói elitje meglehetősen eltérő képet mutat: míg a berlini milliomosok körében igen magas volt a zsidók aránya, addig Vesztfáliában és a Rajna-vidéken a többség protestáns, kisebb részben katolikus volt. A gazdasági elitben alig voltak zsidók. A leggazdagabb berlini üzletemberek majdnem fele bankár volt; ezzel ellentétben Rajna-Vesztfáliában a legvagyonosabb üzletemberek mintegy felét az ipari vállalkozók tették ki.

Sok tekintetben természetszerűnek látszik, hogy a főváros üzleti szférájának társadalmi kapcsolatrendszere sokkal szélesebb köröket foglalt magában, mint Rajna-Vesztfália nehézipari vállalkozóinak világa. Bár a berlini üzletemberek is elsősorban más üzletemberekkel érintkeztek, itt rendkívül figyelemreméltóak a hagyományos porosz elittel való kapcsolatok is. Augustine azonban nem ért egyet Lamar A. Cecil ama nézetével, mely szerint ezek a kapcsolatok odáig vezettek, hogy a zsidó polgárság kapitulált volna a „régi gárda”, vagyis a preindusztriális elit előtt; szerinte a berlini zsidó elit valójában sohasem vesztette el identitástudatát, olyan kapcsolatokat ápolt, melyeket mozgósíthatott társadalmi és politikai érdekei támogatásához. Kortárs megfigyelők azt is észrevették, hogy az arisztokrata vendégek gyakran dekoratív funkcióval bírtak: „egyesek számára még mindig felemelő érzés, ha katonai egyenruhákkal és nemes emberekkel vannak körülvéve. Mások hiúságának hízeleg, ha X herceg vagy Y gróf nála vendégeskedik. Vannak, akik vonzó körítésként használják a tiszteket; meghívják őket, mert szellemesek és jól táncolnak.”

Néhány üzletember II. Vilmossal is személyes kapcsolatban állt, és így a legfelsőbb szintű döntéshozatal befolyásolására is alkalmuk nyílt. Valójában azonban csak három vállalkozó, (von Stumm-Halberg, Alfred Ballin és Friedrich Albert Krupp) tartozott a császár közvetlen kíséretébe, és a II. Vilmossal való kapcsolat amúgy sem volt feltétlenül egyenlő az udvari körökbe való bejutással. Még egy olyan neves (nem~zsidó) bankár, mint Carl von des Heydt is áthatolhatatlannak találta a speciális akadályokat: „Közrendűként ki voltunk zárva az udvarból, vagyis nem válhattunk annak az udvari társadalomnak a részévé, mely az udvarban összesereglő diplomatákat, a legelőkelőbb udvari hivatalnokokat és a néhány módfelett gazdag nemesi családot jelentette”.

Feltűnő jellegzetessége volt a berlini zsidó társadalomnak az üzleti és kulturális szférát összekapcsoló kötelékek erőssége. Gazdag zsidó kereskedőcsaládok fontos szerepet játszottak a századforduló neves intellektuális szalonjainak életében. Carl és Aniela Fürstenberg például a korszak legjelesebb művészeivel, zeneszerzőivel, íróival és tudósaival – többek között Richard Strausszal, Max Reinhardtal, Gerhart Hauptmannal és Bertha von Suttner békeharcossal – ápolt kapcsolatokat. A Mendelssohn bankárfamília, amely egyébként Felix Mendelssohn-Bartholdy családjának volt egyik ága, tovább ápolta a zenei hagyományokat: a család tagjai különböző hangszereken játszottak, és társas összejöveteleken időnként ismert zenészekkel együtt álltak ki a nyilvánosság elé.

A berlini üzletemberek társasági életében azonban gyakran nem a kultúra, illetve annak esetleges támogatása volt a legfontosabb: a fő szempont a pazarló életmód megvalósítása volt. A társadalmi kötelezettségek teljesítése tekintélyes szórakozásra fordított kiadást jelentett. Az már az egyén habitusától függött, mennyiben jelentett számára a napi program fárasztó nyűgöt. Bár az elbűvölő, kifinomult házigazda vagy háziasszony nem számított ritka jelenségnek a pénzügyi elit körében, voltak akik sohasem tudtak igazán megbarátkozni a pazarló életmóddal és a társadalmi kötelezettségek által szabályozott életstílussal. Arnold von Siemensről például ezt jegyezték fel: „partijain udvarias és barátságos volt minden vendéggel, bár feltehetően nem érezte magát velük túl jól”. Testvére, Georg von Siemens életstílusa megőrzött egyfajta középosztálybeli puritánságot: vidéki útjai során egyszerű öltözete és szerény poggyásza miatt a hotelportások nem egyszer a legkisebb, legrosszabb szobákban helyezték el. „Aztán persze előbb-utóbb kiderült, miféle vendéggel állnak szemben, és hirtelen az összes alkalmazott udvariassá vált, s a legjobb szobák is a rendelkezésére álltak.”

Rajna-Vesztfália vállalkozóinak egy része életszemléletét tekintve ugyanabba a csoportba volt sorolható, mint Georg von Siemens: többre tartotta a szórakozás azon formáit, amelyek inkább művelőjük örömére, mintsem a társadalom figyelmére számítottak. Ennél a csoportnál megmaradtak a középosztály viselkedésmintái; érződött eredeti osztályuk, illetve főként kisvárosi, nem-elit gyökereik hatása. Carl Poensgen düsseldorfi acélgyárost például leginkább a kertészkedés kötötte le, a társas szórakozás ugyanakkor nem igazán érdekelte. Voltak persze olyanok is, akiknél együtt járt az elegancia, a luxus és az aktív társasági élet: Carl Duisberg, akit életművésznek tartottak, időnként Berlinből vagy Hamburgból hozatott ínyencfalatokkal lepte meg vendégeit, Paul Reutsch pedig, aki parkjában I.(Bajor) Lajos Regensburg melletti ‘Valhallájának’ mintájára ‘nagy németek’ szobrait állíttatta fel, imádta „a társasági életet, a kulturált társalgást, a jó borokat és az erős szivarokat”. Mindennek ellenére a rajna-vesztfáliai gazdasági elit társadalmilag nagy mértékben elszigetelt volt. Csak két fegyvergyáros, Heinrich Ehrhardt és Friedrich Alfred Krupp érintkezett a hagyományos preindusztriális elittel, mivel ők nagy mértékben függtek az állami megrendelésektől. (A Krupp-dinasztia amúgy is teljesen külön kategóriának tekinthető.) Ebben a régióban az üzletemberek egymás közötti barátságainak volt a legnagyobb jelentősége, a kulturális élet képviselőivel való kapcsolataik nem tűnnek olyan jelentősnek, mint a berlini üzleti elit esetében.

Összességében Augustine úgy találja, hogy a „feudalizáció-tézis” néven ismertté vált elmélet a német polgárság társadalomtörténetének jelentős torzítását képviseli, mivel nem vesz tudomást arról az önbizalomról és társadalmi önállóságról, amely azt a társadalmi csoportot jellemezte, amelyik Németországot gazdasági világhatalommá tette és a sikerekből származó haszon legnagyobb részét lefölözte. A vilmosi gazdasági elit a felső osztályba beáramolva elkülönült ugyan a középosztálytól, ám mindez nem jelentette azt, hogy elveszítette volna identitását, vagy egybeolvadt volna a nemességgel.

Dolores L. Augustine: ‘Arriving in the upper class: The wealthy business elite of Wilhelmine Germany’. (Beérkezés a felső osztályba: a vilmosi Németország vagyonos üzleti elitje.) in: David Blackbourn és Richard J. Evans, (eds.), The German Bourgeoisie. Essays on the social history of the German middle-class from the late eighteenth to the early twentieth century. Routledge, London and New York, 1994.

Timár Attila